Odakint alkonyodott. A hátán feküdt, és belefeledkezett a mennyezeti lámpák fényébe. Már nem érzett fájdalmat, mégis különös félelem járta át erőtlen teste minden porcikáját. Érezte hogy fázik, és remegnek a végtagjai, de képtelen volt küzdeni ellene. Az egyik neoncső ritmusosan felvillant, táncra keltve a műanyag borítású lámpát. Néhány pillanatig még belefeledkezett a részegítő látványba, majd bódult tekintetével lassan kutakodni kezdett maga körül.

Miért remegek? – kérdezte magától, de képtelen volt választ adni rá. Felrémlett tudata legmélyén a gondolat, hogy talán nem is remeg, csupán tréfát űz vele a képzelete. Ismét a lámpafénybe pillantott, megnyugtatta a látvány, ahogy kacéran hunyorgott felé.

Ekkor beléhasított.

Hol vagyok…? Hol vagyok? Hol vagyok??? – A szíve feszülten zakatolt. Mozgósítani próbálta az elrejtett zugba szorult tudást, de nem ment. Pedig pontosan tudta, hogy hol van. Azt is tudta, hogy miért. Tudott mindenről. Szeme cikázni kezdett, ahogy próbálta visszafojtani a felszínre kívánkozó emlékeket.  Még nem készült fel rá.

Az arc egészen közel hajolt az övéhez. Egy férfi volt, és éppen hozzá beszélt.

- Emma – suttogta. Nem érkezett válasz. – Emma! – ismételte határozottabban.

A nő ránézett. A férfi sapkát viselt, és együtt érzően bólintott.

- Minden rendben lesz – hangját ismét suttogóra fogta. Sötét, ívelt szemöldöke egy szempillantásnyi időre gondterhelt ráncba szaladt, majd ugyanilyen gyorsan ki is simult. Egy pillanat volt csupán, Emma figyelmét azonban nem kerülte el.

Ekkor belemart a gondolat, hogy egy szavát sem hiszi el. Fejét vadul rázni kezdte, és a félelem érzése kíméletlenül visszatért a testébe. Keresztülkúszott a végtagjain, amíg meg nem állapodott egyetlen nyomasztó görcs formájában valahol a gyomra tájékán. És nem engedett. Egy semmihez sem fogható, sejtekig hatoló ősi fájdalom sugárzott ki onnan. A lélek fájdalma, és az a földöntúli aggodalom, amit csak egy új életet hordozó test képes átélni.

Ekkor a férfi gyengéden megszorította a vállát, és megismételte:

- Minden rendben lesz – Tekintete parancsolóan villant. Emma önkéntelen bólintással jelezte, hogy megértette, szavakkal azonban képtelen volt megfogalmazni, mit érzett. Ekkor a fej elfordult tőle, és egy távoli, megfoghatatlan univerzumban szavakat ejtett ki a száján, egymás után, de Emma számára ez nem volt több mint tompa zörej csupán.

Egy háttérzaj, amely teljesen elhomályosul, ahogy utat törnek a gondolatok. Jövőbeni álomképek. Egy angyalian szuszogó apróság. Egy mezítlábas kisherceg, ahogy hangosan kacag. Egy fiatal fürtös hajú, aki egy kisiskolás komolyságával élete első szerelmes levelét írja. Egy nyegle suhanc, aki duzzogva becsapja maga mögött az ajtót. Egy jóképű ifjú, aki tiszta apja. Egy tehetséges operett énekes, aki megvalósítja édesanyja álmát. Egy karizmatikus kormánybiztos, aki megvalósítja édesapja álmát. Egy boldog ember, aki megvalósítja a saját álmát.

- Hamarosan el fog aludni. – A férfi hangja átszüremlett az elméjébe, és Emma pontosan tudta, hogy ez mit jelent.: az ébredés élete legboldogabb, de talán legboldogtalanabb napját hozza majd el neki. Azzal lehunyta a szemét, és várta, hogy a sötétség a kezét fogva egy álomtalan álomba vezesse.

„Te találod ki anyu a legszebb meséket,
csak még egyet szeretnék, azt a csodaszépet.

Melyik volt a csodaszép, de jó volna tudni,
és így éjfél körül, már végre elaludni.

Fátyolfelhőn tündérek, törpék jönnek értem,
elalszom, és a mesét te mondod már nékem.”

(Juhász Magda: Anyu mesélj)