Lélek Hotel ***

A férfi elmotyog egy halk káromkodást, miközben az ágy alja vállig elnyeli a jobb karját. Láthatóan nagyon keres valamit. Valami fontosat, bizonyára, hiszen mi másért fektetne ennyi energiát a megtalálásába, ha nem azért, mert a keresett dologra feltétlenül szüksége van. A néhány pillanattal később bekövetkező újabb szitokszó elhangzásáig még pont elegendő időm van, hogy egy kicsit körbenézzek, és magamba szívjam a látványt. A szoba sarkába tolt műbőr pamlag élénkpiros színben pompázik, aranyszínű szegecsek díszítik. Vele szemközt a hozzá illő árnyalatú karosszékek huzatán sötét foltok éktelenkednek. Kávé. Méghozzá jóféle kolumbiai arabica, kíméletes pörkölésű, finom őrlésű, igazán zamatos fajta. Bárcsak tudnám, milyen ízű lehet. Középen, az egyszemélyes ágy igazán puritán, a nagyjából fehér színű lepedő áldásos jelenléte elrejti az alatta megbúvó ismeretlen eredetű pecsétekkel bemocskolt szivacsmatracot. Habár, számomra nem ismeretlenek, pontosan tisztában vagyok vele, hogy mik azok. Csak nem szeretnék gondolni rá.  Az ágy alatt matató férfit Ivónak hívják. Jogász szülei Szent Ivó után keresztelték el, és élete minden órájában legalább egyszer elbizonytalanodik azon, vajon jól döntött-e, hogy ő nem a jogi pályát választotta hivatásul. Egyébként éppen a fekete-piros csíkos zokniját keresi, ami a pamlag rései közé szorult be még valamikor a késő esti órákban, amikor egy könnyű légyottot csapott az egyik helybéli örömlánnyal, Pihével. Úgy tűnik, mindent tudok, amit csak tudni lehet, mindent ismerek a lehető legmélyrehatóbban, jobban is, mint kívánnám. Kivéve saját magamat. Micsoda faramuci helyzet, hogy pont a saját nevemre nem emlékszem.

Minden olyan egyértelmű, a létezés, a tudás, de én, nos, én koránt sem vagyok ilyen egyértelmű saját magam számára. Amikor arra gondolok, hogy nem emlékszem, akkor úgy értem, hogy abban sem vagyok biztos, korábban voltak-e egyáltalán emlékeim. A világ nem idegen számomra, de ez az érzés is lehet csupán egy illúzió, melyet a részemet képező tudás tévesen kelt. Ó, milyen könnyű elkalandozni, ha az ember, már ha valóban ember, vagy ha legalább az volt valamely időben, nos, ha nem beszél, mert nem tud. Nincsenek hangszálak, sem száj, sem ajkak, nincsen semmi, mégis mindenem megvan. A gondolatok pedig sebesen siklanak, semmi nem képezi gátját, így hát belőlem is ömlik megannyi érzés és gondolati fonál. Ha szőhetnék belőle vásznat, talán nem csúszna ki a levegővel eggyé váló markomból, és megfoghatnám, hogy megértsem.

Amikor letelik az a bizonyos néhány pillanat, ami rendelkezésemre állt, még utánam suhan a férfi mérgelődő hangja, amint dörmögve, mellkasát a padlószőnyegnek szorítva kiprésel magából néhány illetlen szót.

A színek csodásak, erre csak most eszmélek rá. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ennyire élettel telinek egy szállodai szobát. Ez a helyiség is, ahová most kerültem, megannyi élénk színnel bombázza érzékeimet, berendezésében pontos tükörképe az Ivó nevű, zoknija után kutató férfi szobájának, habár a színek némiképp eltérőek. Leginkább a fűzöld dominál, de van itt lila, és sárga is. A tapétán mindegyik megtalálható szabályos, egyenes vonalú szalagminta formájában. Egy magányos, idős özvegyasszony lakja ideiglenesen, aki csípőprotézis műtétje után lábadozik itt egymagában, miután a kátyúkkal telelyuggatott járdán ügyetlenül megbotlott, és súlyos töréseket szenvedett. Már csak egyetlen szó hiányzik a keresztrejtvényéből, melyet az ölében pihentet, írószerszáma a kezéből kiesve a karosszéken hever, kiszáradásra ítélve. Álmában nagyokat horkant, s ilyenkor vaskos műanyag keretes szemüvege meg-megremeg az orrnyergén. Feje hátrabicsaklott, szája tátva, nyelve szárazra aszalódva. A megkopott régmúltból szőtt álmában megannyi kis csemete sündörög körülötte, apró kezeikkel segítenek neki, éppen pogácsát szaggatnak. Köztük van egy barna szemű angyalka is, akinek selymes fényű szőke haját magasra kötött lófarokba fogták. Majd felsejlik egy egyenruhás férfi képe, és elmémbe tolul a sosem múló női szerelem varázslatossága. Egy pillanatra megrémülök a képtől, nem elfogadható számomra, hogy más valaki álmában járjak, furcsa mód mégsem érzem tapintatlanságnak. Az érzelem különös értelemben létezik bennem, ha volna is rá szó, vagy akár gondolati formában megfogalmazhatnám, akkor sem lennék képes körülírni.

Szeretnék még ezen merengeni egy kicsit, de újabb képek várnak, s nincs időm tétovázni, érzem.  Ahogy testetlen testem keresztülsuhan a vékony betonfalon, egy kedves családot pillant meg az elmém. Milyen izgalmas felülről szemlélni az életképet. A családfő erősen kopaszodik, innen jól látni. Az édesanya éppen mesét olvas, Az égig érő paszulyt búgó hangja kelti életre, amitől engem is elönt a nyugalom. Ismeretlen érzés ez a számomra, olyan idegen, mint eddig semmi más. És az ágyban ott fekszik ő, bágyadtan, amint az álomporral hintett kábulat igyekszik magával ragadni, de ő küzd ellene, amennyire csak kicsi, fáradt teste bírja. Időnként szemét tágra nyitja, szembogara ilyenkor kicsit összébb zsugorodik, majd ólomsúlyú szemhéja újból bezárja kapuját. Nézném még tovább. Mást sem tennék, csak nézném. Annyira szeretem a kislányokat. Olyan bájosak, sugárzik belőlük az ártatlan szépség. Magával ragadóak. Lenyűgözőek. Mámorítóak.

A zene kellemes bizsergést ébreszt bennem. Mintha felrémlene egy emlék, de aztán mielőtt elérném, egy apró szökkenéssel messzire illan. Erre az új helyre érkezve halk nyöszörgés szakítja meg a már út közben is hallott fülbemászó dallamot. A látvány még inkább felborzolja a kedélyemet, ezért azon tűnődök az elém táruló mozgókép befogadása helyett, hogy Az égig érő paszuly valójában egy gigantikus futóbab mesébe foglalt élettörténete. Ez némiképp lecsitít. Gondolatom akaratlanul is visszaröpít utamon, s most újra a kislány felett létezem, de csak egy röpke pillanatig, hogy megcsodálhassam még egyszer utoljára. Mintha képtelen lennék saját létezésem helyszínét irányítani, ismét a szerelem hevében égő párt látom, s az ő életüket élem. Szállodai franciaágyuk mellett egy kisebb méretű tarka kutya fekszik, egy fiatal boston terrier, agyonrágcsált teniszlabdával a fogai között. A férfi munkaidőben leginkább befektetési alapokkal foglalkozik, nem feltétlenül a pénzügyi piacok etikettjében foglaltaknak megfelelően. A negyvenes évei elején járó nő ismerősnek tűnik, ujján tizennégy karátos karikagyűrű díszeleg, amit éppenséggel nem a felette terpeszkedő férfi ajándékozott neki. Tudom minden titkukat, pedig egyáltalán nem vagyok rájuk kíváncsi. Magamban megbotránkozom. Mintha másként tudnék. A tehetetlenség dühítő jelenség, most mégsem érzem annak. Pusztán tudomásul veszem.

A békés beletörődés menten tovatűnik, amint megpillantom a szomszéd szobában fekvő két férfit. A földön hevernek mozdulatlanul, kiterülve. Mindketten felszakadt zúzódásokkal csúfított arccal, tele további látható és szemmel láthatatlan sérülésekkel, amelyeket én pontosan ismerek. Alig-alig lélegeznek. A lelkem belesajdul a látványba. Az egyik test körül méretes vörös tócsa terjed megállíthatatlanul, a szőnyeg magába iszik belőle annyit, amennyit csak bír. A mellette hasaló férfi egy Róza Mária nevű ötéves kis tündér édesapja. Maga alá gyűrt karja megvonaglik kicsit. Szüntelenül a kislány képe tölti meg elméjét. Képtelen másra gondolni. Megkönnyebbültnek érzi magát, amiért végre igazságot szolgáltatott. Felkészült a halálra, én azonban tudom, hogy még nem érkezett el számára az idő. Ha volna tüdőm, most zihálnék, ha volna szívem, most kiugrana a helyéről. Szomorúság gyúl bennem, olyan mély, melyről fogalmam sem volt, hogy létezik. Futnék segítségét, vagy inkább lebegnék, küldetésem azonban hajt előre, s nincs megállás egy kósza pillanatra sem.

A csattanás hangjától erőt vesz rajtam a sötétség. Az éppen hogy serdülőkorba lépett fiú egyszeriben elterül a kedves virágmintával díszített szőnyegen. Szédelegve megpróbál talpra állni, közben tenyerét a sajgó arcára tapasztja. A csupasz ablakokon beszökik a telihold hideg fénye, a fiú szemében felparázslik a gyűlölet lángja, gondolatait pedig elönti a mértéktelen düh. Belelátok a fejébe, és a lényébe. Mennyi marcangoló élmény él benne. Ha nem a tulajdon apjáról lenne szó, azonnal nekirontana, bármi is következzen ez után. E helyett átsuhan a fájdalom az arcán, szája szeglete megremeg, és nem szól egy szót sem. Bár megvédhetném. Bárcsak segíthetnék rajta valahogyan, de itt a vége.

Lejárt az időm.

Valami olyan dolog történik, amitől lényem minden sejtelmesen létező foszlánya megmerevedik, és a levegő vibrálni kezd körülöttem. Megpróbálom megfogalmazni magamnak, mi is történik pontosan. Tudatom megtorpan a szállodai falakon keresztül cikázó kacskaringós útvesztőben, és mintha egy láthatatlan jelenés kinyújtaná hosszú, láthatatlan karjait, átölelné vele a nagyon is látható és megtapintható világot, amelyet bejártam, és tenyerével egyszeriben csak összesöpörné az egyes képeket egyetlen eggyé. Egy olyanná, amely alapjában rengeti meg azt, amit egészen idáig gondoltam a létezésemről.

Amikor a halál lecsap, a visszafordíthatatlanság előtt mindig marad még néhány pillanat. A legtöbb ember ilyenkor valamely szerettére gondol kétségbeesetten, a családjára, a barátaira, a szerelmére, vagy bárkire, akinek hiányozni fog majd. Ilyen személy az én életemben nincs. Sosem volt. Így hát miközben fekszem a szőnyegen, vértől átitatott ruhában, a hasfalamban a mellettem elnyúló, bosszúra szomjazott férfi mélyen elmerülő pengéjével, arra gondolok szinte pánikszerűen, vajon mit csinál a szálloda többi lakója. Itt mellettem, a szomszédban vajon sejti-e bárki is, hogy én épp a haláltusámat vívom. Mit csinálnak a helyett, hogy akár csak sejtenék is, hogy én, egy elkárhozást érdemlő egyszerű halandó, hamarosan meghalok.

Nem tudom, minden embernek megadatik-e ez az élmény, de abban a szempillantásnyinak tűnő időpillanatban, amely elválasztja egymástól az életet és halált, én megkaptam a választ a kérdésemre. Mintha beteljesült volna életem utolsó kívánsága. Érzem, hogy a lelkem kegyelemben részesült, s ettől megvilágosodom. Megbánást tanúsítok. Sosem gondoltam, hogy képes vagyok ilyen tisztán látni. Hogy képes vagyok ilyen őszintén érezni.  Tudom, ha újra kezdhetném, sosem bántanám azokat a kislányokat, és sosem fosztanám meg őket a jövőjüktől. Az életüktől. Minden élet szent, s az övék különösen az volt. Nagy hiba volt azt hinnem, hogy bármilyen módon is rendelkezhetek felettük. Csak remélni merem, hogy haláluk előtt Róza Mária és a többi kis angyalka végül meglelték a nyugalmat, és bármit is kívántak utoljára, egytől-egyig valóra vált.

Ekkor eszembe jut a nevem. A vég kapujában rálelek önmagamra, s egyszer majd talán újra is kezdhetek mindent. Már bölcsebben, egy másik életben.

Ebben az életben azonban pontosan az vár most rám, amit megérdemlek.