Amatőr Írók Klubja

Emlékek nélkül: ღHarmadikღ

Míg Szelim az életnek mindössze a legapróbb jelét mutatva készülődött estére, addig néhány kilométerrel odébb egy rideg, fehérre meszelt kórházi szobában egy lánynak megrándult a szemhéja. Álmodott.

A szürke, végtelenségbe nyúlóan sűrű köd, mely eddig körülvette lényét, lassan oszlani kezdett. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Olyan letisztultnak.

Hol járhatok? – tűnődött el a lány. Megtorpant. Mi történik? Ez hogy lehet? Ebben a pillanatban a fátyol, amely rátelepedett tudatára, hogy megakadályozza a gondolkodásban, most szétszakadva hullott a szertefoszló ködbe.

Nem voltak gondolatok. Nem voltak szavak. Csak a dermesztően fojtogató némaság és a semmibe vesző lélegzetvétel.

Eddig a pillanatig a tudattalan állapot jellemezte a lányt. És a végtelenségbe tartó séta. Se egy halvány fénysugár, se egy figyelmet felkeltő árny. Se közel, se távol.

A kiút megtalálása reménytelen próbálkozásnak tűnt.

Minden megváltozni látszott.

Még mindig ugyanott állt, mozdulatlanul. De már semmi sem volt ugyanolyan.

Tekintete a tenyerére tévedt. Lassan ökölbe szorította, majd ellazította az ujjait.

Suttogásra lett figyelmes. Oldalra kapta a fejét s lassan testével is megfordult. A hang erősödni kezdett. Egyre hangosabban és tisztábban szólt. Mintha valaki itt állna a közelében, és úgy beszélne hozzá. De nem értette, hogy mit üzennek.

A lány lépni akart, de nem tudott. Merev volt az egész teste, mintha egy láthatatlan lánccal odaerősítették volna. Erőteljes ütést érzett a mellkasában. Még arra is képtelen volt, hogy összegörnyedjen a hirtelen jött fájdalomtól. Majd még egy ütés következett, s a következőt már egyre gyorsuló dübörgés váltotta fel.

-… a szívverése… - hallotta meg most már tisztán az előbbi hangot. Minden erejét összeszedve lassan a mellkasára helyezte a kezét. Valóban. Érezte, ahogy a szíve életet pumpál szét az egész testében. Rég nem érzett bizsergés futott végig rajta. Zsibbadni kezdett, de lábai továbbra sem mozdultak.

A következő pillanatban minden eltűnt, s homályos folttá alakult át. A hangok, a szívverés… visszatért a köd. Sűrűn, s fojtogatóan.

Mi ez? – nézett maga elé, de semmit sem látott. Behunyta a szemeit. Egyedül a tudata maradt tiszta. Legalábbis a szavak lassan formálódtak a fejében, s ez bizonyos fokig megnyugvással töltötte el.

Arca a következő pillanatban eltorzult a fájdalomtól. Éles, szúró érzés hatolt a fejébe.

Ismét minden megváltozott.

Kezeit immár könnyedén emelte fel. Minden ellenállás megszűnt. A szúrás lassan görccsé alakult át, majd fokozatosan megszűnt létezni.

Újra kinyitotta a szemeit. A szürke, jellegtelen és sűrű köd most elmosódva ugyan, de a szivárvány különböző színeiben pompázott.

A lány lenézett a földre, s tekintete végigsiklott a testén is. Az előbbi fehér anyag helyett, mely a testét takarta, most egy tűzpirosan égő ruha libbent meg.

Mi történik itt? – nézett végig magán értetlenkedve. – Nem értek semmit sem. Hol vagyok? Ez valami álom? Ha az, akkor miért nem tudok felébredni?

Felnézett.

A homályban egy ember alakja rajzolódott ki, aki egyre közeledett a lány felé.

Mély, tompa hang ütötte meg a fülét…

- … felébred… - hallotta meg újra az előbbi hangot a távolban, ami valahogy túlságosan közelinek hatott.

- Normalizálódik… - szólalt meg egy másik, vékonyabb hangfekvésű ember is. Nő lehetett. Már amennyire a lány ki tudta venni az elmosódott hangfoszlányokból.

Megrázta a fejét.

Továbbra is minden annyira valószerűtlennek tűnt. Megpróbálta felidézni, hogy került ide – és egyáltalán mikor. De nem jutott eszébe semmi. Mintha a gondolatai, az emlékei egyszerűen eltűntek volna akkor, amikor először pillantotta meg a ködöt.

Az idegen személye továbbra is a gomolygó köd titka volt. Nem tudta, hogy ki az, de érezte, hogy ismeri. Ismernie kell. A másik eközben kinyújtott felé a kezét.

A lány elmosolyodott.

Még mielőtt bármit is tehetett volna, erős, durva csattanás hangja hatolt a tudata mélyébe. Összerezzent.

- Igaz? – hallotta meg egy harmadik, zihálva levegőt vevő ember hangját a távoli közelben. Ismerősnek csengett. Nem ismerete meg, továbbra is csak elmosódott hangfoszlányok között kereste a megoldást a jelenlegi, értelmetlen helyzetére vonatkozóan.

- Mi történt?

- … mindent tudni akarunk!

Elég volt! – kiáltotta némán a lány, s fejét a kezei közé szorította. Ha már menekülni nem tudott innen, akkor legalább ezek a hangok békén hagyhatnák!

Tekintetével újra az ismeretlen ismerőst kereste. Nem tűnt el. Ugyanott állt, mozdulatlanul, kinyújtott kézzel a lány irányába.

Újra elmosolyodott. Egyik kezét a mellkasára helyezte. Érezte szívének ütemes dobogását.

Másik kezét kinyújtotta maga előtt, hogy elérje az ismeretlent.

- Bízz bennem – szólalt meg suttogva. Egy férfi volt.

Nem emlékezett rá, de valami azt súgta neki odabent, hogy tegyen úgy, ahogy ő kéri.

Egy lépést tett felé.

Az arca ebben a pillanatban újra eltorzult a fájdalomtól.

Egy felbőgő motornak a hangját vélte felfedezni a távolban. Oldalra kapta a fejét. Két, egymáshoz túlságosan közel lévő fényforrás közeledett felé hatalmas sebességgel a fullasztó ködön keresztül, megannyi színben pompázva.

Szívében óriási ütést érzett, s idegesítően magas hangú, folyamatos csipogás hatolt a fejébe. Kikerekedtek a szemei s kezeit védekezően maga elé tartotta.

Az a dolog egyre csak közeledett.

A lány felsikoltott.

Összeszorította a szemeit, de azok a következő pillanatban kipattantak…

Címkék: emlékek álom