Szerződés januárra

Rossz évek jöttek egymás után, és Tosza egyszer csak azon vette észre magát, hogy nem volt elég elővigyázatos, sosem fizeti meg a rengeteg adósságát. A hitelezők is mindig rosszkor vesztik el a türelmüket, ráadásul nem is lehet megérteni őket. Szentül meg vannak győződve arról, hogy van az adósnak pénze, sőt még a bőre alatt is pénz van, tisztán csak aljasságból nem fizet. Az egyetlen megoldás, ha elég gyakran járnak a nyakára, egészen addig, amíg meg nem unja, és föl nem nyitja a kincsesládát. Toszának azonban nemhogy egy ládányi, de még egy tubákos szelencényi kincse sem volt, ezért hol az ólban, hol a padláson bújt el a hitelezők elől.

Mi másban reménykedett volna, mint a csodában? Mint tudjuk, a csoda az a teljesen hétköznapi esemény, ami kizárólag másokkal történik meg. Lám, ez a nagy tó a völgy végében, ez is milyen rejtélyes módon keletkezett. Valaha egy rossz kukoricaföld volt a helyén, mégis szemet vetett rá egy városi előkelőség. Egérrágta papírokkal igazolta, sosem volt az a Strasser családé, hanem igenis az övé, legalább háromszáz éve. A bírók az egereknek hittek, Strasser meg csak annyit mondott, ha már az enyém nem lehet, ne legyen az övé se. Másnap reggelre ott volt ez a tó, békát és sulyomot termett. Mi ez, ha nem mirákulum?

Aztán meg, ott van a Szent Donát templom, hatszáz évvel ezelőtt porig égett, aztán most megint ott áll a falu közepén – ez még nagyobb csoda, mert a hívek egy garast sem vállaltak az építkezés költségeiből, sőt megüzenték Szent Donátnak: Házat akarsz? Építs magadnak, mink is úgy csináljuk.

Toszán azonban nem akart segíteni a sors. Most aztán mi legyen? Végső elkeseredésében azt eszelte ki, hogy magához vesz egy alkalmas kötelet, kiszemel egy még alkalmasabb fát az erdőségben, akkor egyszer s mindenkorra vége a zaklatásnak.

Másnap hajnalban kiosont a házból, és megindult fölfelé a hegyen, arrafelé, amerre a legsűrűbb az erdő. Mennyi pompás ág van itt, nehéz lesz választani! Az egyik mellett már csaknem letette a voksot, amikor meghallotta a csörtetést. Ez csak vaddisznó lehet, annál is inkább, mert az okosabb nagyvadak már régen nyugatra menekültek. De mégsem vadkan volt, hanem egy nagy szürke paripa, azon ült egy páncélos vitéz. A gazda szeme-szája tátva maradt az ámulattól, mert ilyet csak a múzeumban láthatott volna, ha ugyan lett volna múzeum. A páncélos vitéz csak úgy, a sisakrostélyon keresztül beszélt, olyan volt a hangja, mint amikor egy halom ócskavasat kiborítanak a depónián. Pénz kellene, ugye igazam van? Adok én neked, amennyi csak kell, hanem te mit adsz cserébe? – Mit adnék, kérdezte Tosza nyeglén, nincs nekem semmim, csak adósságom. – Aztán elvállalnál-e egy kis hideget, ha minden bajodtól megszabadítlak? – Milyen hideg az a hideg? – Nem rosszabb a januári télnél; különben tudok várni, megvárom, amíg jó meleg ruhákat csináltatsz magadnak.

Tosza nem tudta, mit gondoljon a páncélos vitézről, aki egy kis fázásért hajlandó segíteni, és csak habozva parolázott. Hideg volt a lovag mancsa, de a szava még hidegebb, amikor elbúcsúzott: Menj most haza, és élj boldogan! Megvárom, amíg meghalsz, aztán megint találkozunk.

Megperdült a ló, és a páncélos vitéz elcsörömpölt az erdőben. Közben Toszának elment a kedve az akasztástól, meg is éhezett a friss levegőn. Nehogy már éhomra menjek a másvilágra! Nem ér az semmit pálinka nélkül, szalonna nélkül.

Hazament, hogy még egyszer, utoljára annyit egyen, amennyi beléje fér, de a három fia már ott ugrált a ház előtt, és rögtön körbefogták: Nézze már, apám, mit leltünk! Ekkora zsák, aztán tele van pénzzel!

A páncélos vitéz megtartotta a szavát, elküldte a rénesi forintokat. Tosza az utolsó garasig kifizette az adósságait, és még mindig maradt annyi, hogy kényelmesen éljen. Csakhogy volt egy másik fele is a szerződésnek. Most már bánta Tosza, hogy nem kérdezett többet, megelégedett a homályos beszéddel. Vajon mit jelent az, egy kis hideget elviselni? Mennyi meleg ruha kell a másvilági télhez? És ami az egészben a legrejtélyesebb, hol és hogyan találkozom ezzel a szürke lovaggal, ha már örökre letettem a kanalat?

Végül nem bírta ki, mindenkinek elmondta, milyen feltételekkel kötötte meg az egyezséget. A komák nagy szemeket meresztettek, és egyetértettek abban, hogy szamárságokat beszél. Ha egyszer az ember elment Földvárra deszkát árulni, akkor nincs az a páncélos vitéz, aki dolgozni küldené a jégmezőkre. Halott ember nem fázik, és pont. Halott ember ne vigyen magával meleg ruhát. Az lenne csak a nagy ostobaság, ha utána dobnák a gödörbe a jó nagy farkasbundát. De mondhattak a komák bármit, Tosza nem nyugodott meg. Szűcsöt, szabót, gombkötőt keresett, és elmagyarázta nekik, hogy se az árral, se a divattal ne törődjenek; a fagyasztóveremben teszi próbára azt, amit neki összevarrtak. Bolond a gazda, vagy sem, jó pénzért csak azt nem kapja meg, amit nem akar.

Tosza negyven évig élt még, és akkor is éppen a meleg ruháit rakosgatta, amikor eljött érte a kaszás. Sokan sajnálták a derék bundát, de ki mer szembemenni egy bolonddal? Eltemettek mindent, ami kell vagy nem kell a jeges másvilágon, és még örültek is, hogy sem a házat, sem a lovaskocsit nem követelte.

A mai napig is látják minden áldott januárban, farkasbundás öreg baktat az erdő felé. Azt suttogják, hogy a páncélos vitéz kincsét őrzi, és nem is szabadul addig, amíg hasonló egyezséget nem köthet valakivel.

Még nagyobb rejtély, hogy a roppant előnyös szerződést miért nem igyekszik megkötni az egész falu.