A tompult, várakozástól terhes másodpercekben halkan kúszott fülünkbe a melankolikus elő zenekar utolsó, kifáradt lehelete. Csupán egyetlen akkord választott el minket a boldogságtól, őket a hírnév kapujától, mégsem figyelt rájuk senki. Váruk a folytatást. A küzdőtérre sötétség borult, fojtott beszélgetések szúrták a csöndet, halk kacajok tépték a mámor ittas percet, s a levegő megtelt a várakozás buja feszültségétől, izgalmától.

Egy utolsó slukk, s a megperzselt cigarettavég halk koppanással érinti a világot jelentő deszkát. Tompa zörej, és mindenki a színpad felé fordul. Megindul a fojtogató füstfüggöny, titokzatos fátyolba rejtve a zenekart, akik bekúsznak a színpadra. Egy halk harsona mélabús didergéssel melegíti csöveit, egy finom szisszenés jelzi a dobos helyezkedését, egy húr véletlen megpendül, ahogy a gitáros nyakába akasztja hangszerét, és mély morajlás szúrja tüdőnket, ahogy a bőgős ráadja a kakaót. És csend. Szívet tépő, mély, elnyúló csend. Pisszenés sem hallatszik, több száz ember levegőt venni is elfelejt, majd mikor tüdejük megtelik széndioxiddal, lassan, egyetlen elnyújtott sóhaj hangzik fel a sárban topogó emberek ajkán.

Ez volt a jel. Hirtelen robban a világ. Vad fények cikáznak szerte az égen, a füstön színes kavalkád kergeti egymást pajkosan, s a zenekar belecsap. Könnyed, vidám pattogós szólam hasít bele az éjszakába, előbb csak lassú pergetés, s halk hegedű sikoly, majd egyre gyorsuló ütem, csattanó cinek, rézfúvósok ordítanak a levegőbe, gitárok visítanak, basszus dübörög, mint elszabadult csorda,és felforr a világ. Megszűnik minden külső tényező. Százak lába egyszerre mozdul, százak szíve egyszerre dobban, s a tömeg őrült táncba kezd, magával ragadva bánatot, örömöt, vad szerelmet, halált és életet. Ugrálnak, tombolnak, ropnak, és csennek egy édes pillanatot az élettől, egy örökké élő képet, ahogy belassítva figyelik a tömeg hullámzását. Egy testként mozognak, egyetlen hatalom irányítja őket, a zene áradata. A zenéé, ami itatja magát, mámor teljesen, forró mézként csorog le a torkokon megrészegítve élőt és holtat, és kifogást nem tűrő parancsszavakkal ejti rabul a testet, és a lelket. Ez maga az élet, a szerelem, a tiszta, zabolátlan energia robbanása. Az ütem vadul zakatol, a dobos egyre gyorsabban veri a cineket, a fúvósok felfelé skáláznak, a basszus szinte az agyadban lüktet, gyorsulnak, pörögnek, majd egyetlen éles villámként lép be az énekes, és végleg elszabadul a pokol.

Teljesen átadom magam a hatalomnak. Együtt lüktetek a zenével, együtt mozgok a tömeggel, énekelek, és tombolok. Minden szöveget ismerek, mindent beleordibálok a csillagok zúgásába, kiadva, és magam mögött hagyva minden fájdalmat és bánatot. Fennakadt tekintettel bámulom a cikázó, vibráló fényeket, ahogy meg-meg csillannak a hangszereken. Nem tudom levenni tekintetem a kavalkádról, nem bírok semmi másra gondolni, csak a belső zakatolásra.

A zenekar tompítja az ütemet, játszik érzékeinkkel, idegeinken táncol, s lassan elhalkul, utat engedve az eső vad szitálásának. A másodpernyi szünetben csupán a súlyos cseppek dobogását halljuk. Arcomról, tarkómon keresztül zubog a víz, de melegem van. Izzadok, s felhevült testem minden porcikájára csókot lehel a hűsítőégi áldás. A tömeg őrjöng, és a zenekar enged vad vágyaiknak, újból belecsapnak, és engem megint magával ragad a vad áradat. Lehetetlen megállni, nem lehet bírni ezt a tempót, de ők nem lassítanak.

A következő számuk maga az újjászületés. Gyorsan indítanak, nem hagynak időt a pihegésre, a bőgős ujjai csontig kopnak, ahogy próbálja utolérni a dobok vágtatását, az énekes pergős nyelvét, és a fúvósok vad zengését, majd az ütem halkul, de nem lassul be. Az ének mellé csatlakozik a lágy vokál, mely elringat, megnyugtat, angyalként száll föléd, és csábít csalogat be az édenkertbe. Vad szirének trilláznak, negédes hangon csorgatják nektárként éneküket fülünkbe. Számban már érzem is az ambrózia ízét, kezem már nyúlna a tűzpiros almáért, mikor megjelenik a kígyó tekergőző basszusa, s bűnbe csábít, megkísért, füledbe mászik, és győz.

Már szinte kezemben érzem telt, kerekded formáit a paradicsom gyümölcseinek, mikor belém mar a kígyó maga, egy velőtrázó húr sikolyával. Megáll az egész világ. Fülemre csend ül, szemem elvakítja a sötétség, fülemet bántja a homály, és szívem acélmarokkal szorítja meg egy elfeledett, régi érzés. Orromba behatol egy elfeledett illat, megtölti tüdőm, mélyen lélegzem be, egészen eggyé válok vele. Testem megremeg, ajkaim elhallgatnak, szemem tágra zárom, ahogy hátamat végigsimítja egy ismerős, jeges érintés.

A feje tetejére áll a világ. Gyökeret ver a lában, szívem hevesen dobog, homlokomon apró gyöngyként jelennek meg a verítékcseppek, s halkan suttogom az éjszakába, - ez nem lehet! Minden eltűnt. A zene, a tömeg, az agyamra boruló ködfátyolt a szitáló esőt, a vad viháncolást űzte el egyetlen puha, hűvös, jóleső ismerős érintés.

Egy évet zuhanok vissza, s szemem előtt lepereg a fesztivál reggelének képe, mikor először éreztem ezt. Egyetlen pillanatig aranyozta be testemet egy hűvös kéz, melynek lenyomata azóta is mellkasomon pihen, s minek emlékét tüzes vassal sem törölhetnék elmémből. Bevillant egy szempár, mely egész életemet váltotta meg, s terelte boldog új mederbe. Egy elfeledett, álomittas éjszaka, mikor karjaimban tarthattam azt, amire egész életemben vágytam. Egy átvirassztott, forró éjszaka, és egy arc, mi már szinte feledésbe merült.

Egy pillanatig tart csupán, s a zene, a vad áradó ütem megerőszakolja a merengés eme édes pillanatát. Megperdülök tengelyem körül, s látom ködben elúszó alakod, melyet messzire repít tőlem a szél. Beléd kapaszkodok, de alakod homokként morzsolódik szét ujjaim között, s emlékeimben. Minél erősebben szorítom kezed, annál kevesebb marad belőle.

Orromat most vad orgia szaga csapja meg, bántja a szemem a játékos fény, s zavar a tajtékos tömeg. A zenekar folytatja, a tömeg ujjong, de én már nem lüktetek velük. Már nem érzem a ritmust, már nem érint a basszus, nem andalít a harsona, s nem nyugtat a szirének éneke sem. Többé már nem élvezem, Nélküled nem. Soha többé.

Koroly - Nagy Máté Gábor
2009-04-20.