Lógereblye

Oly régen történt velem ez az eset, hogy már az idejére sem emlékszem, de az biztos, hogy gimnáziumi éveimet tapostam. Anyám és mostohaapám finanszírozta ugyan az iskolát, de azzal a feltétellel, hogy minden nyáron a szünidőben megkeresem a rávaló jelentős részét. Az öreg egy kollektív gazdaságban dolgozott, gondolta jó lesz az nekem is nyaranta. Jelentkeztem a munkavezetőnél, beosztott búzát zsákolni. A harmadik zsák után, látva tántorgó lépteimet a 80 kilós zsák alatt, berakott a töltők közé. Kaptam egy húsz kilós mericskét (ők így hívták) és azzal mertem a búzát a zsákokba. Ez már ment valahogy, de látták a többiek, hogy izzadok, mint egy ló, és majd beleszakadok, így másnap már a munkavezető a gyümölcsös kapálására osztott be. Néhány nap után megint hívatott, és faggatni kezdett: hajtottam-e már lovat, tudom-e gondozni, etetni, nem félek-e tőlük. Már miért félnék, mondtam nagy serényen, otthon az öreg lovait is én gondozom. Odavezetett egy furcsa géphez aminek  fő alkotója egy sor ívelt vasgereblye volt, széltében kitett vagy három métert, középen egy fém ülés, a két szélét hatalmas vaskerekek tartották. Negyed órás „tanfolyamon” elmagyarázta, hogy kell kezelni, aztán bevezetett az istállóba, és kiutalta nekem a munkához a legnyugodtabb, legerősebb lovat, valamilyen oknál fogva Bárónak hívták.

       Így kezdődött életem legszebb, legnyugodtabb, teljesen önálló munkaköre. Reggel kikerekeztem a majorba, átvettem a lovam, ha új tábla jött, befogtam a gereblyébe, aztán kikocogtunk a tarlóra. Ha egy terület az előző nap félbe maradt, akkor dobtam egy pokrócot a ló hátára, felkapaszkodtam rá és kilovagoltam oda, ahol előző nap a gereblyét hagytam. A munka elég egyszerű volt, a csíkba lerakott szalmát kellett összegyűjteni, és ha megtelt a kas, egy pedál segítségével menet közben kiürítettem. Arra ügyelni kellett, hogy a következő sort ugyanott tegyem le, minden rakatnak egyvonalban kellett lennie. Valamikor jött egy brigád, és kazalba rakták a sort. Délben leálltunk ugyan ebédszünetre, de az időpont és tartam is tőlem függött. Egyik nap anyám azt mondta, nem főzött semmit, majd jöjjek be ebédelni, akkorra lesz ennivaló. Délben tehát felkászálódtam a ló hátára, a melegre való tekintettel szalmakalap a fejemen, és kocogtunk hazafelé. Az úton sokan megmosolyogtak, mások odaszóltak: na mi van te magyar cowboy? Otthon a ló is kapott enni – inni valót, meg én se maradtam éhen, aztán egykét órás ebédidő után kocogtam vissza a mezőre. Anyám ezentúl nem adott útravalót, mondta, hogy járjak csak haza minden nap lóháton.

      Tetszett a munka, tetszett a lovaglás, elégedett, úgyszólván boldog voltam azokban a napokban. Jól kijöttünk egymással, a nagy darab állat viszonylag békésnek bizonyult, félszavakból is megértettük egymást, ostorom nem is volt a  munkához. Egyik nap békésen bandukoltunk a tarlón, az egyik felén már boglyák voltak, a másikon még szétszórt szalma. A szélső sorban egészen közel haladtunk a boglyákhoz, amikor éktelen rikácsolással kiugrott az asztag mögül egy jól megtermett fácán, és laposan elröpült a lovam orra előtt. Megrémült tőle a szegény jószág, biztosan ő is álmodozott mint a hajtója, és tőle szokatlan módon hatalmas vágtába kezdett. Csimpaszkodtam a gyeplőbe, próbáltam megnyugtatni, de csak robogtunk mint a veszedelem. Nyomkodtam az ürítő pedált, hátha az a terhelés megfékezi a jószágot, de nem törődött vele, eszeveszetten rohant tovább. Ferdére vette az irányt, kezdett az asztagok közé vágtatni. Az egyik kerék hatalmasat ugrott, megemelkedett vagy hetven fokot a gépezet, de jól tartottam magam, nem estem ki. Láttam viszont, hogy ha az irány nem változik, a következő asztagnak nem a szélét, hanem a közepét kapja el a bal kerék, és akkor felborulunk. A halál közeli élmény felfokozta az erőmet, és helyből akkorát ugortam, mint még soha. Kirepültem a kasok és kerék hatásköréből, amik biztosan széttrancsíroztak volna, ha egy kicsit rövidebbet ugrok. Persze ha maradok, és rám borul a vasszerkezet, valószínű azt sem úszom meg élve. Az ugrás sikeres volt, felálltam, leporoltam magam, és vártam mi lesz.  A lógereblye mégsem borult fel, tett még egy kört a Báró, aztán elfáradt, lassított, majd megállt tőlem nem is olyan mesze. Odamentem, megpaskoltam a nyakát, megsimogattam a fejét, és mintha mi sem történt volna folytattuk a munkát. Nem meséltem el akkor a történetet senkinek, mert fiaskónak vélték volna, tán még a jószágot is elveszik tőlem. Azon a nyáron  örömömre szolgát a munka, úgy kerestem meg a tandíjat, hogy élményekben is gazdagodtam. Ekkor tanultam meg azt is, hogy nem csak ember lehet az ember barátja, egy jószág is a szívünkhöz nőhet.