Mindig csodálattal tölt el, amikor megszólal a nagybőgő. Magával ragad a muzsikája és csak akkor érzem igazán azt, hogy én is szívesen táncra perdülnék. Talán a hang az, ami mindig a parkettre csalogat, vagy talán a ritmus, a dal, vagy talán a fiú, aki mindezt megszólaltatja… Néha magam sem tudom, mit érzek akkor, amikor meghallom a nagybőgő zenéjét. Amikor pedig a szemébe nézek, csillogást látok, azt az élvezetet, melyet a muzsikálásban lel, a gyönyört, melyet én balerinaként aligha érzek.

            A balerinák kecsesen mozognak, mégis merevek.  Mintha folyton a zenére koncentrálnának. Én is ezt teszem, amikor balerinaként táncolok, de amikor az ő zenéjét hallom, a táncom is megváltozik. Mozdulataim könnyeddé vállnak és nem érdekel mit lépek, csak táncolok, majdnem szállok. A föld léggé válik a talpam alatt, megszűnik létezni minden más és csak a zene él, a nagybőgő zenéje. Talán lehetne más hangszer is, azt ő ugyanolyan szépen meg tudná szólaltatni, akárcsak a nagybőgőt.

            Csupán havonta láthatom és hallhatom őt. Rendszeres báljainkon ő is szerepet kap. Miután öreg zenészünk, Ferenc meghalt, anyám új muzsikust keresett. Természetesen nem volt a hajlandó arra, hogy személyesen menjen el a Művészházba, ezért inkább hirdetést íratott ki, melyet egyik komornyikunk, a szorgos és igen szelíd Anna vitt el a városba. Anna azonban éppen aznap, amikor a hirdetés kifüggesztését intézte, véletlen belebotlott egy idegenbe. Az idegen egy fa árnyékában állt és egy nagyon szomorú zenét játszott, amely mellett a mi komornyikunk nem tudott szó nélkül elmenni. Ahogy ő mesélte nekem, az idegen szeme könnyezett, amikor muzsikált és mintha a zenével akarta volna Annát magához csalogatni. Szegény fiúnak tűnt, mely öltözékén is igencsak meglátszott. Ám Anna, lévén, hogy erősen hisz Istenben és az ő közbenjárásában, egy jelnek vette azt, hogy éppen aznap találkozott a szegény muzsikussal. Közelebb ment hozzá, megszólította majd elmondta neki, hogy mi járatban van a városban és megkérdezte nem lenne-e hajlandó eljönni a kastélyba. A fiú örvendett és azonnal igent mondott, így aznap együtt tértek vissza a kastélyba. Anyám természetesen nem derült fel a fiút látván, de mégis esélyt adott neki arra, hogy megmutassa tehetségét. Mást talán azonnal elküldött volna. Máig sem értem és anyám sohasem mondta el nekem, hogy miért könyörült meg Dávidon, a muzsikuson.

            Ma már csak örülni tudok, hogy fél éve így döntött. Azóta Dávid igazi profivá vált és minden bálon oly szépen játszott, hogy a közönség is nagy tapssal díjazta. Muzsikája alatt néha engem figyelt, néha pedig tekintete a hangszerére meredt. Amikor szemünk találkozott, mindketten elmosolyodtunk. Egymáshoz nem igazán szóltunk, de erre alkalmunk sem volt, ugyanis anyám megtiltotta azt, hogy Dávid közelében legyek. Külön muzsikusszobát rendezett be neki, melyet a zenész távollétében zárva tartott. Amint Dávid repertoárja lejárt, neki azonnal távoznia kellett a kastélyból és csak a következő bálon jelent meg újra.

            Ma újra találkozni fogunk. Legalábbis ezt reméltem, merthogy azt híresztelték, hogy a város minden muzsikusa egy tengerentúli országba kellett elmenjen, egy találkozóra. Reméltem azt, hogy Dávid nem csatlakozott hozzájuk. Őt csak mi ismertük. Legalábbis tudtom szerint csak nálunk játszott. Arra a bizonyos találkozóra pedig csak híres zenészek mehettek el, olyanok, akik operaházakban, nagy-színpadokon léptek fel, nem pedig zártkörű bálokon. Bár igaz, hogy mi is egyike voltunk a város gazdag sarjadékainak, de mi nem a városban laktunk, hanem annak külterületén, ahová csak az jöhettek be, akit a kastélyőrök beengedtek. Amíg eme reményeket fűzögettem a mi muzsikusunkhoz, addig csendben és igencsak letört hangulatban öltöztem fel megszokott báli ruhámba, a balerinába.

            A bálon, mint mindig, nekem is be kellett mutatnom szokásos táncomat. A menetrend szerint, melyet anyám rendszerint készített, az én repertoárom volt az első, utána az eszem-iszom és a legvégén Dávid előadása, melyet majd közös tánc zár. Miután minden vendég megérkezett és helyet foglalt, anyám köszöntötte őket és felolvasta a bál műsorrendjét. Én idegesen hallgattam végig a listát, miközben tekintetem a bejárat felé fordítottam, hátha meglátom Dávidot, akinek hiánya anyámnak fel sem tűnt. A lista befejeztével, anyám engem szólított, hogy elkezdjem a műsort. Képtelen voltam rá. Lábaim remegtek és feszültnek éreztem magam. Most nem azt a megszokott merevséget éreztem, mint amit mindig érzek a balerinatánc alatt. A szívem feszült és rosszat sejtettem. Anyám a nevemen szólított és unszolt, hogy kezdjem már el a táncom. Kimentem a terem közepére, ránéztem a közönség rám szegezett arcaira, majd intettem, hogy kapcsolják be a zenét. Anna szófogadóan elindította a Diótörő zenéjét, de én továbbra is mereven álltam és egy lépést sem tudtam megtenni.  Ekkor a közönség tapsolni kezdett. Megmozdultam, forogtam, majd két-három lépést megtettem, és amikor valamelyest sikerült egységessé tennem a mozdulataim, valaki megszólalt a közönség mögül.

-          Levél! Levél!

Egy komornyik volt, kezében egy borítékkal. A borítékon nagybetűkkel azt írta: SÜRGŐS KÜLDEMÉNY MÁRIA ASSZONYNAK a TENGERÉSZETI EGYSÉGTŐL. – és a komornyik anyám kezébe nyomta a levelet. Anyám gyorsan elolvasta a levelet, majd visszazárta a borítékba és mindenkit arra kért, hogy nyugodjon le és folytatódjon a bál.  Anna anyám mellett állt, ő is látta mi állt abban a levélben és én a szemében láttam, hogy valami rossz hírről van szó. Anyám egy szót sem szólt és mikor megkérdeztem, hogy Dávidról van-e szó, akkor azt válaszolta, hogy nem. Tudtam, hogy hazudik. Dávidnak már rég meg kellett volna érkeznie a bálra, hacsak nem ment el arra a bizonyos találkozóra. A táncot semmiképpen sem tudtam folytatni, ezért elvonultam és a művészszobába igyekeztem. Anyám aznap véletlen nyitva felejtette az ajtót, így be tudtam menni. Bizonyára valamit rendezgetett a szobában és a bál miatt megfeledkezett arról, hogy visszazárja. A teraszra mentem, amely a szobából nyílt. Innen a tengerre lehetett látni.  Odakint tombolt a vihar, hideg volt. Messze a horizontot felhők takarták el, hiába akartam volna meglátni egy hajót vagy akár egy csónakot, semmit nem láthattam. Karomat a magányos nagybőgőre támasztottam és a fiúra gondoltam, akit Isten tudja látok-e még valaha. Nem sokkal később Anna is bejött a szobába, bár ezt ő sem tehette volna. Kérnem sem kellett, rögtön elmondta, hogy mi tartalmazott az a levél. Kezét a vállamra tette, majd csak annyit mondott: Sajnálom, kisasszony! – és minden más szó nélkül, egyedül hagyott a művészszoba teraszán.

            Azóta sem hallottam többet Dávidról. Van, akik azt mondják, hogy látták a zenészeket a tengerentúli országban, de név szerint nem tudták megnevezni őket. Van, akik arról pletykáltak, hogy a vihar az összes hajót elnyelte és mindenki odaveszett. Én továbbra is csak abban reménykedtem, hogy Dávid itthon van és nem ment el a találkozóra. De ezt sosem tudtam meg. Anna sem látta őt többet annak a fának az árnyékában, ahol először találkoztak. Dávid eltűnt. A nagybőgő pedig magányos maradt.  Anyám nemsokára újabb zenészt kapott. A xilofonon játszó muzsikus sosem nyerte el a tetszésemet. A bálokon én már többé nem táncoltam. Levettem szürke balerinaruhámat és a nagybőgőre takartam.  Aznap volt az utolsó, hogy a művészszobába jártam. Dávid zenéjét azonban mintha még mindig hallanám, s bár őt nem láthatom, de érzem, hogy még mindig él és talán még játszik is, valahol ha nem is nagybőgőn, mert „a zene maga az élet, és amíg szól, semmi nem hal meg örökre”