Sziasztok! Én még teljesen új vagyok az oldalon, szóval ez az első írásom és bejegyzésem. Belekezdtem egy regénybe és szeretném, ha véleményeznétek (ez a legeleje). További szép napot és jó olvasást nektek! =)

Tudtam, hogy követtek. Már napok óta éreztem, tudtam, hogy a gondosan felépített valóság darabokra hullott körülöttem, de azt mondogattam magamnak, hogy biztosan csak képzelődöm. Most viszont már egészen biztos voltam a dolgomban. Lélekszakadva rohantam végig az ősöreg tölgyekkel övezett poros úton, amely a kápolnához vezetett. Santos az utolsó lehetőségem. Ha ő sem képes segíteni, vesztettem. Vissza fognak küldeni abba a kórházba, ahol annyi éven át fogva tartottak. Tudtam, hogy nem szabad hátrafordulnom, de nem bírtam ellenállni a kísértés vérédes ízének. Úgy éreztem, mintha egy mágnes vonzana az ellenkező irányba és kényszerítene, hogy megálljak. Megtorpantam és lassan megfordultam. Elkerekedtek a szemeim és éreztem, ahogyan átszakad a gát az agyamban.

Láttam, ahogyan valami megmoccant a fák között. Aztán lassan kivált az árnyakból. Habár csaknem tíz évvel ezelőtt volt a legutolsó alkalom, hogy találkoztam a bestiával, akkor tökéletesen az emlékezetembe vésődött az alakja, de azt elfelejtettem, hogy milyen rémisztő is volt valójában a tekintete.

Koponyájába fordult szemei újra és újra megrezzentek, feltárva a szemét behálózó fekete ereket, és éreztem, hogy habár képtelenségnek tűnik, de mégis lát engem. A levegőbe szimatolt és végignyalta feltépett száját, melyből egy hatalmas adag véres nyál csöppent a földre.

Összeszorítottam a szemeimet és hevesen megráztam a fejemet.

- Te nem vagy… itt! – kiáltottam kétségbeesetten, és ismét rohanni kezdtem a menedéket jelentő szent épület felé.

Egész testemben remegtem, miközben felkapaszkodtam a kápolna lépcsőin. Megbotlottam az utolsó lépcsőfokban és úgy zuhantam be a régi faragásokkal díszített ajtón, mely, mint mindig, most is nyitva állt a látogatók előtt, akár egy haldokló. A kint terjengő fülledt meleg ellenére bent hűvös, csaknem hideg levegő fogadott.

- Santos! – kiáltottam feltápászkodva az apró helységben, aminek falát különféle érdekes kőfaragások díszítettek, melyek gyér fényű lámpásokat tartó csuklyás szenteket, és mitikus lényeket ábrázoltak. – Segíts!

Nem érkezett válasz. Elértem egészen az oltárig, ahol színes vadvirágokkal körberakva pár füstölő égett, enyhe tömjénszagot árasztva. Belemártottam az ujjaimat a szenteltvíztartóba, melyet egy dús keblű tündérleány tartott különös mosollyal, és mélyen felsóhajtottam.

- Most már biztonságban vagyok, minden rendben lesz, el fog múlni… – duruzsoltam magamnak csendesen.

- Szólítottál, gyermekem? – szólalt meg ekkor egy mély hang a hátam mögött.

Megperdültem a tengelyem körül, és egy hátrafésült, éjfekete hajú férfit pillantottam meg, akinek olyan sápatag arca volt, akár az éjféli telihold. Arcát mély barázdák szántották át, de mélykék szeme komoran csillogott a gyertyafényben. Jobb orcáján egy csúnya heg húzódott végig, ami leginkább egy karmolásra emlékeztetett, ő azonban csak annyit árult el róla, hogy még gyermekkorában szerezte a sebet.

- Santos! – kiáltottam fel megkönnyebbülten a barát fakó ruhájába kapaszkodva. – Visszatértek! Nem hatott az orvosság, amit adtak! Megint eljönnek értem a kórházból és ezúttal nem lesz menekvés, mert…

- Nyugalom, lassabban, így egy szót sem értek. – mondta megnyugtató hangon. – Gyere, üljünk le ide, és meséld el, hogy mi történt.

Az egyik közeli padhoz vezetett, melyet egy hajdanán aranyozott griffmadár díszített, de mára a festés azonban erősen megrongálódott.

- Én… fogalmam sincs, hogy hogyan történhetett, de visszatértek a rémálmok – sóhajtottam remegő hangon.

Santos arcán a barázdák még erősebben rajzolódtak ki.

- Egészen biztos vagy ebben? Nem lehet, hogy csak a gyógyszerek mellékhatása?

Megráztam a fejemet.

- Lehetetlen. Már hatéves korom óta szedem a gyógyszereket, és tíz év alatt még sosem történt ilyen. Santos, tudom, hogy ez érthetetlenül hangzik, de esküszöm, hogy nem hallucinálok!

Elgondolkozó arccal nézett rám.

- És még valami… - mondtam tétován. – A bestia… megint itt van. Egészen idáig követett.

A bestia, ahogyan én neveztem, a rémálmaim szülötte volt. A legsötétebb pillanatokban jelent meg és mindent szét akart rombolni, amit én szerettem. Először, kiskoromban még csak az álmaimban láttam, de később valamilyen módon kilépett az agyam keretei közül. Santos szerint azért, mert engedtem, hogy a félelmeim táplálják őt. Egyre erősebb lett, míg aztán egy élő figuraként robbant ki belőlem, amit persze az orvosok nem hittek el, hiszen csak azok számára létezett, akik bírtak a tisztánlátás képességével. Így hát az orvosok azt mondták, ez kezdődő skizofrénia, erős hallucinációs tünetekkel. És csak a kemény gyógyszeres kezeléssel tudták visszaszorítani az álmokat.

- Te… - feszengett Santos kényelmetlenül a padon – megpróbáltál…?

- Nem! – tiltakoztam hevesen, mielőtt még befejezhette volna a mondatot. – Azóta nem festettem!

Az orvosi kezelések előtt apám azt hitte, mindez csupán egy túlérzékeny gyermek túlságosan erős fantáziája, mint ahogyan egyeseknek van egy „képzelt barátjuk”, úgy nekem is lehetne „képzelt rémalakom”. De egy apró részlet felett mindannyian elsiklottunk: a képességem visszafelé is működött: az agyam nem csak a rémálmokat erősítette fel, és tette őket borzalmas valósággá, hanem mindent, amit elképzeltem. És minél többször festettem, a bestia annál erősebb lett.

Habár visszafelé csak úgy működött, ha lerajzoltam vagy lefestettem az elképzelt tárgyat vagy személyt, erősen kellett koncentrálnom, és akkor megjelent előttem. Emlékszem, néha, még amikor egy különösen érdekes könyvet olvastam vagy filmet láttam, pár pillanatra olyan érzés fogott el, mint amikor életre hívtam valamit.

És egyszer, amikor a húgom, Elena még kisbaba volt, a bestia megint előmerészkedett a sötét zugból, ahol békeidőben rejtőzködött, miközben én egyedül maradtam Elenával. Ezek voltak életem legszörnyűbb percei. Habár ő maga mindig is tagadta, hogy bármit is észrevett volna, de én viszont láttam azokat a rémülettől tágra nyílt szemeket. Tudtam, hogy felismerte a szörnyeteget, még ha a legmélyebbre is temette magában az emlékét.

A bestia rátámadott. Én pedig kénytelen voltam életre hívni egy korábban meséből ismert hős lovagot, hogy felvegye vele a harcot, de a bestia egyetlen csapással visszaküldte őt a túlvilági mezőkre, ahonnan jött. Saját magam próbáltam hát megvédeni Elenát; kiragadtam őt a bölcsőjéből és addig rohantam vele az erdőben, ameddig csak a lábam bírta. Végül egy odvas fában leltünk menedéket, ahol az egész éjszakát töltöttük. Másnap a keresésünkre indult mentőcsapatok találtak ránk, de nekem persze senki sem hitt.

Ekkor én magam is annyira megijedtem saját magamtól, hogy megesküdtem, hogy soha életemben nem használom többé a képességem. És mindeddig sikerült megtartanom a szavamat, de most a bestia mégis visszatért.

- Jól gondoltam, a félelmeidből is képes táplálkozni – állapította meg Santos.

- Tudsz rajtam segíteni? – kérdeztem remegve.

Egy pillanatig nem válaszolt, majd felemelte a kezét és a fülem mögé simított egy hajtincset, mely az arcomba lógott.

- Azt hiszem, igen. De bíznod kell bennem. És van valami, amit el kell árulnom neked. Mindig is abban reménykedtem, hogy megóvhatlak e veszélyes tudás ismeretétől, de most már belátom, hogy hiba volt, hogy a kezdetek kezdetén nem árultam el neked.

Szemöldök ráncolva meredtem rá:

- Miről beszélsz, Santos?

Ő azonban válasz helyett felállt és intett, hogy kövessem.