Ismerjük Bear Grylls-t?  Ő az az ember, aki a Discovery Channel nevű Tv-csatornán túlél. És akinek a nevét én, zseniális angol tudásommal csak Grillezett Medvének fordítom. Egy Tv-csatornát túlélni sem kis dolog, ám ő ettől sokkal komolyabb veszélyeket is játszi könnyedséggel hárít el. Egyébként mindennapos, ám szinte kivédhetetlen veszedelmekről beszélünk, tehát érdemes rá odafigyelni. Ráadásul mindezt azért teszi, hogy bennünket, kényelmes fotelekben terpeszkedő, szerencsétlen városlakókat megtanítson az összes létező fortélyra, amivel túlélhetünk egy egész napot is, ha példának okáért egyedül bóklásznánk Bolívia őserdejében, netán a Kalahári-sivatagban, amire – lássuk be őszintén – óriási az esély. Ő az az ember, aki egyetlen fűszál segítségével átlendül a Grand Canyon hihetetlenül mély völgyszurdokai fölött, majd ugyanazon fűszállal jóllakik vacsorára, sőt egy kis darabot még meg is hagy fogpiszkálónak a szája sarkába, csak mert jól mutat.

   Egyszer átkelt valami mocsáron egy elképesztő nevű és elhelyezkedésű országban, ami annyira elképesztett, hogy el is felejtettem. Szóval, a mocsár hemzsegett a krokodiloktól, ami szerintem életveszélyes, Grillezett Medve szerint azonban gyerekjáték. A titok abban a zseniális megfigyelésben rejlik, hogy éjjel kell menni, mert a krokodilok olyankor kidugják a fejüket a vízből, ugyanis alatta irtó sötét van, és nem látnak semmit. Nos, ilyenkor, ezeken a kidugott krokodilfejeken teljes nyugalommal végig lehet sétálni, csak egy zseblámpa kell, ennek hiányában vakító mosolyunk, amivel a szemükbe világítunk, és ilyenkor ezek a veszedelmes állatok úgy elbambulnak, hogy nem marad idejük megenni bennünket.

   Máskor a sziklamászás különleges technikájára tanított, ami szintén borzasztó egyszerű, bár célszerűbb ezt inkább nappal végezni, hogy lássuk, hol a kapaszkodó. Tehát, a dolog semmiség, először az egyik kezünkkel kapaszkodunk meg valami kiálló részben, aztán a másikkal, a lábunkat pedig csak vidáman lóbáljuk a levegőben. Ha a kiálló rész véletlenül egy szirti sas, akkor nem engedjük el, hanem örülünk a szerencsénknek, és a másik kezünkkel gyorsan vizet facsarva a sziklából, feltesszük levesnek a madarat. A tojásait pillekönnyű hátizsákunk 432. zsebébe csúsztatjuk, jó lesz vacsorára rántottának. Az ebből merített, megújult erőnkkel szépen továbbmászunk. Gyerekjáték.

   Tibet hegyeiben azonban óvatosabban kell járnunk, mert sose tudhatjuk, mikor botlunk bele egy meditáló lámába, esetleg egy állig felfegyverzett, kínai katonába. A láma könnyebb eset, feltéve, ha nem utasítjuk vissza az általa felkínált, bűnrossz jakvajas teát és szárított kecskehúst, az ember különben se válogasson, amikor túlél. Ha visszautasítjuk, megorrol ránk a kedves láma és tovább meditál, mintha mi sem történt volna. A kínai katonával egészen más a helyzet, ő minden bizonnyal a fegyvere csövével kínál meg, amit viszont semmiképp ne fogadjunk el, állítja Bear Grylls. Ehelyett inkább említsük meg, hogy van egy ismerősünk, akinek a rokona hétágra visszamenőleg ismert egy kínait, bizonyos Mien-Fain-Fiu-t, aki Vaj-Ling tartomány legkeletibb részéből, Nin-Csen falucskából származott, és akinek leszármazottai máig szoros barátságot ápolnak ismerősünk rokonával. Erre a katona megenyhül, és valószínűleg csak a fél lábunkat lövi el, ami kapóra jöhet, hogy minden különösebb indoklás nélkül leguruljunk a hegyről, otthagyva őt és a lámát is. Leérve, cipőfűzőnkkel elszorítjuk a combunkat, kiszedjük a golyót, majd lenyeljük, pótolva a vérzés során elveszített vasat. Innen egy lábon elszökdelünk a Sárga-folyóig, majd megmártózva benne megsárgulunk, ettől el tudunk majd vegyülni a tömegben, így a továbbiakban elkerülhetjük az efféle atrocitásokat. A hazajutást úgy oldjuk meg, hogy hamis játékkonzolnak álcázzuk magunkat, minekutána bedobozolnak, és egy másik országba küldenek, féláron.

   Ha ne adj’ Isten, egy esetleges rossz címzés miatt ezek után az Északi-sarkon találnánk magunkat, akkor sincs semmi okunk kétségbe esni, de igazán. Lerágott körmeinket ( a lábujjakról is! ) megnyálazzuk, egymáshoz illesztve összefagyasztjuk, és hipp-hopp, máris kész egy fűrész, amivel léket vághatunk a húsz méter vastag jégbe, horgászás céljából. Ezután néhány hajszálunkat összefonva horgászzsineget készítünk, majd elkapunk egy arra járó pingvint, mert ugyan a pingvin a Déli-sarkon él, ám véletlenül látogatóba jött nagynénjéhez, aki egyébként egy mosusz-tulok, de nemesi körökben ez igazán nem számít. Szmokingjától megszabadítva elegánsan felöltözködünk, többi részéből csalit készítünk, amit egy egyszerű tengerészcsomóval zsinegünkre erősítünk, és máris belógathatjuk a lékbe. Hogy a várakozással eltelt idő se legyen haszontalan, fűrészünkkel egyenletes tömböket faragunk a jégből, építünk egy iglut, majd két jégkocka összedörzsölésével tüzet csiholunk. A kifogott bálnánkat megsütjük, s ha kedvünk tartja, néhány jegesmedvét is meghívhatunk vacsorára, hogy utána együtt gyönyörködhessünk a Sarki fény ( aurora borealis ) fenséges látványában.

Láthatjuk most már, hogy ezeknek a hasznos és módfelett praktikus trükköknek a segítségével bárhol, bármikor, bármit túlélhetünk.

   Norvégia sűrű, sötét erdeiben például tűlevelekből és mohából készített csapdával, könnyedén elejthetünk néhány farkast, majd a kidőlt fák gyökereiből ( Norvégiában gyakoriak a kidőlt fák ) összetákolunk egy kocsit, a farkasokat a szőrükből készített kötéllel elékötjük, aztán vonyítva hazakocsikázunk, mielőtt a norvég király észrevenné, hogy megcsapoltuk királyi erdeje állatállományát.

   Ha sivatagban időzünk - miért is ne tennénk -, és elfogyott a vizünk, gyorsan megkeressük az egyetlen sziklát, ami az egész pusztaságban fellelhető, leülünk az árnyékába, és csendben elgondolkodunk, hogy mi a jó francot keresünk itt. Aztán észreveszünk a távolban néhány kisebb, egyébként nem is észrevehető, 10-12 méteres kaktuszt, elballagunk érte, majd visszatérve az árnyékba, kifacsarjuk belőle a vizet. Iszunk, amennyi jólesik, a maradékot pedig felhasználjuk a homokvár építéséhez, ami unalmas perceinket hivatott érdekesebbé tenni. A kaktusz tüskéiből tűt készítünk, és a lábunkból kitépett szőrszál segítségével felvarrjuk a játék közben leszakadt gombunkat. Miután ezzel végeztünk, megvárjuk a menetrendszerinti éves tevekaravánt, hogy vigyen el bennünket a legközelebbi oázisig.

   Amikor a hétvégi nagybevásárlás közben néhány pillanatra félrefordítjuk a fejünket, és mire visszanézünk, már a Fülöp-szigeteken találjuk magunkat, akkor is őrizzük meg hidegvérünket, még zárás előtt visszatérhetünk. Csak elkapjuk azt a liánnak látszó, ámde mérgeskígyóból készült lelógó valamit az orrunk előtt, kitépjük a méregfogait, lasszót készítünk belőle, és befogjuk vele az összes létező repülő makit. Ha időközben megéheznénk, mert nem reggeliztünk vásárlás előtt, akkor benyúlunk annak a fának az odvába, ahonnan a leghangosabb zümmögés hallatszik. A kígyóból kioperált méregfogakkal egyesével leszurkáljuk a méheket, kiszedjük a mézet, majd a fa kérge alól előpiszkált, igen magas fehérjetartalmú hernyókat belemártogatva, megreggelizünk. Így, feltöltődve, az előzőleg összefogdosott repülő makik hátán elvitorlázunk, és befejezzük a bevásárlást.

Tényleg be kell látni, hogy ezekkel az igazán egyszerű, könnyen kivitelezhető, életmentő praktikákkal valóban gyerekjáték túlélni, különösen akkor, ha van körülöttünk egy egész forgatócsoport autóval, helikopterrel, jégtörő hajóval és fegyverrel felszerelkezve, meg persze lakókocsival, amiben két szoba-összkomfort található, és ha már meguntuk a túlélést, abban legalább akad Tv-készülék, ami előtt kipihenhetjük fáradalmainkat. És különösen akkor, ha Grillezett Medve a nevünk.