Hatodik rész

Hiába reméltem, hogy végre egy kis békességre lelek a kolostor vendégházában. Úgy tűnik, nemcsak Fortuna szeszélyes nő, hanem a nyugalom is az, legyen akármi is a neve – és miután túl sokszor közöltem vele, hogy untat a társasága, úgy döntött, inkább elhagy végleg.

Mivel messzire elkerült az álom, feladtam a meddő próbálkozást, és óvatosan, hogy fel ne ébresszem Cristóbalt, otthagytam a vendégházat. A kapustestvér szúrós pillantásairól tudomást sem véve léptem ki az éjszakába, s céltalanul róni kezdtem az utcákat.

Szinte nappali fénnyel ragyogott a telihold, elhalványítva a csillagokat és ezüsthidat vetett az este lehullott esőtől iszamós kövekre. Kisgyermekként hányszor próbáltam rálépni… Persze, mindannyiszor lesüllyedt a lábam a vízben, a fény pedig ezernyi szikrára hullott szét, de én szentül hittem: ha egyszer úgy megyek végig rajta, hogy ép marad a híd, akkor mesebeli országba jutok. Ahol teljesül minden, amire valaha is vágytam.

Mivel még a vendégházban felfedeztem egy lyukat a csizmám varrásánál, gondosan kerültem, hogy belegázoljak a vízbe. Így a tócsák mellett haladtam… és ahogy visszanéztem, mögöttem, az út közepén, épen ragyogott az ezüsthíd.

Megborzongtam, de mielőtt mélyebben elgondolkodhattam volna a régi mesén, a sikátorok egyikéből halk moraj ütötte meg a fülemet. A neszezés pár lépés után már tisztán kivehető beszédben öltött testet.

- Készségesen várom a gazdád parancsait.

Megtorpantam.

Ismertem ezt a hangot.

Ő volt a csempészhajón a kapitány helyettese… és sikeres menekülésem után sötét álmaimban még évekig kísértett. Kezem önkéntelenül is az orrom tövére siklott; a tehetetlen félelem emléke úgy mart belém, mint a méreg. Jóképűnek tartanak, ha nem tudják, pontosan hová nézzenek, senki nem ismerné fel az apró duzzanatot, ahol összeforrt a durva ütéstől kettéroppant csont. Ha azonban meghűtöm magam, olykor még mindig sajog a sérülés helye. Akkor csak kis híja volt, hogy az ütés erejétől át nem bucskáztam a korláton; egyenest a viharos tengerbe.

Az egyik házfalhoz simultam, olyan szorosan, hogy oldalamon éreztem az egyenetlen kövek szúrásait; és minden érzékemmel arra figyeltem, ami a sarok túloldalán, a szűk sikátorban történt.

- Ez csak foglaló – csörrent meg az éjszaka – Ha elvégzed a feladatodat, gazdagon megjutalmaznak.

- Én nem tehetem. Nemrég megsebesültem, nem tudnám garantálni a sikert… de tudok szerezni embert a feladatra.

- A te dolgod, Jorge. De vésd az eszedbe: nem kapsz több pénzt, mint amiben megállapodtunk. És neked kell felelned mindenkiért, akit belevonsz a feladatodba.

- Meglesz. Ismerem az emberemet; biztos a tőre. Megmondhatod Don Emiliónak, hogy Don Sebastian Tenero már halott, csak tévedésből járkál egyelőre két lábon. A végzete elé igyekezett, amikor a városba érkezett.

Pár pillanatra elveszítettem a beszélgetés fonalát; minden képességemet lefoglalta, hogy továbbra is tudjam folytatni a lélegzést, lépést tartva heves iramba ugró szívverésemmel. Ismertem Sebastiant. Vele is diáktársak voltunk, csak épp neki sikeresebben összejött az élet, mint Fernandónak vagy akár nekem. Nyilván ebben szerepet játszott rangos családja… de el kellett ismernem, nem volt híján a jó képességeknek ő sem.

Mindenesetre akkoriban kedveltük egymást. És bár a salamancai évek óta nem találkoztunk, reméltem, hogy még mindig jó szívvel van irántam; vagy legalább emlékezik rám. Ha sikerül bármi bizonyítékot szereznem, akkor neki elvihetem, neki hatalmában áll elfogatni Don Emiliót és Fernandót… és ami nekem még fontosabb: talán képes visszaadni Gaspard becsületét is.

- Hát beszélj vele – egyezett bele a szobában a megbízó – A hét végére Don Emilio hallani kívánja Don Sebastian halálhírét. Legkésőbb akkorra. De a napok múltával csökken a jutalom is. Rohamosan.

Azután csend… és távolodó léptek zaja.

A baj csak az volt, hogy csupán egyetlen pár csizmáé.

Apró moccanás a szemem sarkában, egy gyors mozdulattól felkavarodó köpeny örvénylése. A gyakorlott fegyverforgató ösztönös gyorsaságával perdültem meg… feltehetően az utolsó pillanatban, mert egy kivont pengével találtam szembe magam. Alig maradt időm, hogy saját fegyveremmel félreüssem a kardot.

Kimerült voltam; akármennyire is élveztem a veszedelmet, az elmúlt napok azért felettem sem teltek el nyomtalanul. Ha Jorge nem lett volna sebesült, valószínűleg gyorsan kigyógyított volna minden bajomból, méghozzá véglegesen.

Azonban szerencsémre a sérülése lelassította. S ahogy kivédtem az egyik szúrását, egy félfordulattal oldalra perdültem, mélyen felhasítottam a combját. A fájdalomtól elveszítette egyensúlyát s a földre zuhant; estében elejtve a kardját. Messzire rúgtam a fegyvert, s felemelt pengével a mellkasára térdeltem, hogy átvágjam a torkát.

Nem… még előtte emlékeztetni fogom rá: kicsoda vagyok én.

Nem volt rá szükség. A halálfélelemtől kitáguló szemében hitetlenkedés villant, majd mint határozottabb formát öltött a felismerés.

- Te vagy az a nemesúrfi, aki sok évvel ezelőtt Gasparddal szökött meg tőlünk?

- Az vagyok.

Milyen különös madár is az emberi szív. Még csak pár perccel ezelőtt is szentül hittem, mámorító elégtétel lesz őt a lábiamnál látni.

De a mámor elmaradt.

Csak a küzdelem fáradsága zsibogott tagjaimban, a gyomrom mélyén pedig émelyítő-fanyar ízt hagyott az olyan édesnek remélt diadal. Mit számít, ha ő halott… ha Gaspardot leszámítva nem maradna egyetlen élő tanúja sem egykori megaláztatásomnak?

Én akkor is tudnám, milyen gyáván és szánalmasan viselkedtem a csempészek foglyaként.

És tudni fogom, míg csak élek.

- Micsoda fényes úr lett abból a kis vakarcsból – mérte végig gúnyosan divatos szabású öltözékemet, a már mit sem veszíthetők vakmerőségével – Ha akkor régen tudom, milyen gazdag a családod, vaskos váltságdíjat követeltünk volna érted.

Dühösen martam a saját tenyerembe. Nem… akárhogy is csípik szememet azok az átkozott könnyek, nem csordulhatnak ki. Ennek a tévedésből még lélegző hullának semmi köze hozzá, hogy az apám egy lyukas vasat sem adott volna az életemért, amíg a drágalátos fivérem életben volt.

- Don Sebastiannal kell végezned? Neked vagy egy bérencednek.

- Úgy van. De ne örülj – sziszegte – Ha én már nem is tudok parancsot adni a megölésére, lesz más orgyilkos. Ha a senor még vasárnap is egészségben jár-kél, az, aki engem megbízott, keres majd új tőrt a végrehajtáshoz.

- Tehát nyertem pár napot. És miért kellene Sebastiannak meghalnia?

- Az már nem az én bajom – torzult gúnyos vigyorba Jorge arca – Végezz gyorsan, mert úgysem mondok többet. De búcsúzóul még annyit: ne áltasd magad hősies ábrándokkal. Akármit is akarsz magaddal elhitetni, az én halálomhoz nincs sok köze sem Don Sebastiannak, sem a törvény szolgálatának. Sokkal inkább van köze azonban mindannak, amit a csempészhajón egykor elszenvedtél tőlünk.

Végső szavai véres hörgésbe fulladtak, ahogy átvágtam a torkát.

Mégis… nem ütöttek rajtam akkora sebet, mint ahogy Jorge remélte. Igen, az utolsó percekben a bosszú is vezérelt… de messze nem csak az. „A legapróbb fény is megvilágítja az éjszakát”, mondta egykor egy csempész egy sihedernek a csillagok alatt az óceán partján.

Majd egyszer elmesélem neki, hogy igaza volt.

Nyilván az Ég is megértően nézhette aznapi ténykedésemet, mert baj nélkül érkeztem vissza a kolostorba, sikeresen elkerülve az éjjeli őrséget is. Jósorsomat ugyanis egészen bizonyosan nem az éberségemnek köszönhettem: jóformán azt sem tudtam, merre visznek a lábaim.

***

Kora hajnalban hagytuk el a kolostort. Az apát ugyan felajánlotta, hogy menedéket ad nekünk is, de én nem fogadhattam el – segítenem kellett Gaspardnak. És most már Don Sebastiannak is. S mivel unokaöcsémet sem tudtam maradásra bírni, mindketten útra keltünk.

Pár órával később a harangszó ébresztett legújabb szállásunkon, és a röpke alvás miatt enyhén kóválygó fővel, bizonytalanul néztem körbe a kopottas szobában. Ha így folytatjuk, gondoltam csúfondárosan, lassan kifogyunk a fogadókból. Ugyan Sevilla szép nagy város, de ha minden szerencsétlen napon új szállás után kell néznünk, akkor előbb-utóbb nem lesz hová mennünk.

A tolakodó verőfény elől menekülve lendületesen a másik oldalamra fordultam – és a mozdulat nyomán a szalmazsákból vastagon felszálló por rögvest cáfolta is filozófiai tanulmányaimat. Panta rhei, tartja a mondás, minden folyik, minden változik… viszont ezek szerint mégis van, ami örök. Például ez az átkozott por minden egyes korhatag fogadóban pontosan ugyanaz.

Fojtó köhögés fogott el, véglegesen tovaűzve szememről az álmot.

Igaz is, az alvás.

Tekintetem unokaöcsém fekhelye felé rebbent, abban a biztos tudatban, hogy még mélyen alszik. Máskülönben nyilván engem is felvert volna valami hirtelen támadt kérdése vagy egyéb ötlete miatt.

Cristóbal helyett azonban csupán egy rendetlen ruhakupacot találtam a szalmazsákján, a tetejébe hajítva pedig egy szerfelett koszos pergament, kusza írással.

„Don Florian, sétára indultam a városban. Azt mondják, Sevilla gyönyörű, de eddig még nem sikerült a szebbik felével megismerkednem. És nem hiszem, hogy a közeljövőben sokkal több alkalmam akadna. Úgysem érhet engem itt semmi baj, ezért nem is akartam felébreszteni, ne aggódjon. Hagyom pihenni, ahogy elnéztem tegnap a kolostorban, hát bőségesen ráfér a senorra. Délre itt leszek. Ne haragudjon. Cristóbal”

Első indulatomban úgy szorítottam meg a levelet, mintha bizony hebehurgya unokaöcsém nyakát fognám a kezemben. Még hogy nem érheti semmi baj… ha nem tűnt volna fel, édes fiam, akkor úgy vadásznak ránk, mint a nyulakra. És mivel mostanra már nyilván kiszabadították kötelékeiből a börtönparancsnokot, bizonyára alaposan megugrott a vadászok száma.

Az ösztöneim arra hajtottak, hogy a fiú nyomába eredjek – de végül letettem róla. Akármerre mehetett… és ha hazatérve nem talál itt engem, az sem fog jóra vezetni.

A tehetetlen várakozás azonban sosem tartozott a kedvteléseim közé, így csapdába ejtett vad módjára kezdtem keringeni a szűk szobában. Csupán annyi időre szakítottam meg meddő kálváriámat, hogy egy-egy fordulónál színültig töltsem az ablakpárkányon álló kancsóból a kupámat s azonmód ki is ürítsem. Változatosságképpen időnként szitkozódtam is, jó hangosan, pusztán azért, hogy ha már az én nyugalmamat agyoncsapták, akkor a szomszéd szobák lakói se legyenek sokkal szerencsésebbek.

Amikor végre megnyikordult az ajtó, kivont tőrrel ugrottam elé.

Jól is fog esni a harc, futott át a fejemen, ha az életemért kell küzdenem, addig sem fog kínozni az aggodalom az unokaöcsémért.

A folyosón álldogáló Cristóbal visszahökkent ugyan a meztelen fegyvertől, de inkább meglepetés tükröződött az arcán, mintsem riadalom.

- Mire véljem ezt a szívélyes fogadtatást, Don Florian?

Kurtán intettem, hogy kerüljön beljebb, s a szobát gyors léptekkel átszelve az ablakhoz siettem. Minden különösebb teketória nélkül egyenest a korsóból hajtottam fel az érkezésünkkor rendelt bor maradékát, és csak miután éreztem, ahogy az erős ital jóleső melegséggel önti el a gyomromat, szegeztem neki a kérdést:

- Érdekes volt legalább ez a kis kiruccanás?

Cristóbal arcán minden volt, csak bűntudat nem. Lelkesen sorolta, hogy milyen varázslatosnak találta a mórok ittfeledett emlékeit, hogy addig nézte a folyó tükrén szikrázó napsugarakat, míg beleszédült, meg hogy milyen volt a színésztrupp a város határában és hogy a sevillai utcákon kavargó forgatag majdnem olyan izgalmas és sokszínű, mint a málagai kikötő népe.

- Csak a kápolnát sajnálom – komorodott el – Nem tudtam bemenni, mert épp egy nemesúr volt ott, valami Don Sebastian Akárki és a kísérői nem eresztettek be. Pedig María csodákat mesélt róla. Ő néném szakácsnője volt – magyarázta –, de nekem olyan, mintha a dajkám volna. Lánykorában itt élt. És szerettem volna én is látni.

A döbbenettől egy pillanatra még a felindulásomat is elfeledtem. Az, hogy érdekelte a város, voltaképpen nem lepett meg. Azt azonban sose gondoltam volna, hogy egy magafajta siheder éppen kápolnába vágyna… de hát a kiszámíthatatlanság, úgy tűnik, mifelénk családi vonás. És meg kell hagyni, csodálatos hely valóban; magam is jártam ott.

- Mielőtt hazatérünk, megígérem, hogy elmehetsz. Egyúttal hálát is adhatsz az égnek, amiért addig nem fojtottalak meg a tulajdon két kezemmel. Mégis mit gondoltál? Per amorem Dei, megszöktettünk egy foglyot! Szerinted nem keresnek minket?

- A magamfajta úgysem tűnik fel senkinek. Ha valaki feltűnő jelenség, az a senor.

Szívesen leteremtettem volna, de igaza volt. Ki tudja, miféle földről származó ősöktől örökölt vállig érő hajam rézszínben ragyogott – nem éppen megszokott árnyalat ebben az országban.

- Sajnálom, hogy magára hagytam, Don Florian – folytatta, vélhetően őszinte megbánással – A segítségére lehetek valamiben?

- Menj vissza a kolostorba. Most rögtön. És maradj ott, amíg Gaspard is ott van. Legalább egyikőtök sem lesz egyedül.

Ezúttal kifejezetten megszeppentnek tűnt.

- Ez a büntetés, senor? Hogy nem lehetek Don Florian mellett?

Milyen egyszerű lenne rávágni az igent. És milyen kegyetlen.

- Nem, Cristóbal. Bár talán megérdemelnéd, de nincs szívem olyasmiért megbüntetni téged, amit akár én is elkövethettem volna. Azonban nem akarlak még nagyobb bajba sodorni, mint ahogy már eddig is tettem; és ezúttal mondhatsz bármit, nem engedek.

Durcás fintorba torzult arca meghatóan gyerekes volt s egy pillanatra elgondolkodtam rajta: mit kellene elkövetnie, hogy igazán tudjak haragudni rá.

- Egyébként, ha ez vigasztal: segítettél nekem a reggeli utaddal.

Unokaöcsém szeme az újjáéledő Főnix fényével ragyogott fel.

- Igazán, Don Florian? Mivel?

- Be kell jutnom Don Emilióhoz. Ne kérdezd, miért; legyen elég annyi, hogy nem a saját nevemben megyek.

Kitágult szemmel mért végig.

- Lehetetlen. Elég egy pillantás, és rögtön rájön, hogy nem az, akinek mondja magát.

- Azt én is tudom. Ezért örülök a híreidnek. Elmegyek a színészeidhez, hátha el tudják változtatni az arcomat… és kezdenek valamit a hajammal is.

Cristóbal fojtottan kuncogott, ahogy – felteszem – elképzelt elváltoztatott külsővel.

- Ha teheti, látogasson el a kolostorba, érdekelne, hogy fest majd! – derült fel. Azért ez irigyeltem tőle. Valamikor régen az én szívemben is ilyen gyorsan kergette egymást ború és derű – Legyen, visszatérek az apátúrhoz. De addig is… tehetek még valamit Don Florianért?

- Nem hallottad véletlenül, hogy merre szállt meg az a nemesúr, aki miatt kizártak a kápolnából?