Ötödik rész

- Nocsak, senor, ismét itt? – mért végig a börtönparancsnok mindkettőnket – Talán a társának is segítségre van szüksége valamelyik fogolytól?

Hiba volt, hogy nem voltam óvatosabb. Előző látogatásom alkalmával ugyan a kétes ügyletek bonyolítására jellemző kétértelműséggel beszélt, de az udvariasságból mit sem veszített. De túl fáradt voltam… vagy talán egyszerűen csak óvatlan.

- Neki nincs – vontam vállat hanyagul – Sőt én sem tudom folytatni a… dolgaimat, úgyhogy felesleges volt a korábbi utam. Ugyanis parancsot kaptam, és az előbbrevaló bármi személyesnél. Nyilván megérti.

- Megérteni?

- Igen. Hiszen ugyanazt az urat szolgáljuk mind a ketten.

- És miféle urat?

Végre megéreztem a bajt. A hangszínéből mindeddig homályosan áradó fenyegetés most már eltéveszthetetlenül felerősödött, s megsejtettem: talán átlát rajtunk. Talán többet tud rólunk, mint azt önhitten feltételeztem.

Kétségbeesetten kerestem a menekülés útját, vajon milyen nevet mondjak… hogyan tudnám ebbe a történetbe belekeverni az Isten vagy legalább a király nevét, hogy elfedjem a „közös az urunk” megjegyzésemet.

Mindhiába. Mielőtt bármi okos ötlet az eszembe jutott volna – vagy legalább az ő megszólalását megakadályozhattam volna –, Cristóbal rátarti hangon rávágta.

- Don Emilio y Veljót!

Hogy miért is közöltem vele, hogy kinek a levelét találta meg a halott katona zsebében, szidtam magam; de most nem volt idő a bűntudatra. Cristóbal leteremtésére még kevésbé. Még jóformán el sem hangzott a nemesúr neve, én már a börtönparancsnok mellett termettem, és egyik kezemmel jó erősen betapasztottam a száját, a másikkal pedig tőrt szegeztem a torkának.

- Ha az őrségért kiáltasz, végzek veled, de ha segítesz, nem esik bántódásod. Gaspardra van szükségem. Az egykori csempészre, akit most hamisítással vádolnak. És talán te is jól tudod, hogy mennyire igazságtalanul. Most rögvest írsz pár sort a saját pecséteddel, amely megnyitja előttünk az ajtókat.

Unokaöcsém első rémületéből felocsúdva ez egyszer okosan cselekedett. Ő is az asztalhoz lépett és elvette a börtönparancsnok övébe szúrt tőrt és az asztalon heverő kést, majd kérdőn nézett rám.

- Hasogasd fel a lepedőjét – intettem az ágy felé – Szükségünk lesz rá, hogy a végén megkötözzük. Te pedig írj – tettem a parancsnok elé egy tiszta pergament.

Látszott az arcán a vívódás, de végül csak felmérte: hiába kiáltozna, a torkára már így is rásimuló tőr gyorsabban járna, mint a katonái. És a hozzá hasonlók ugyan semmiféle ügyért nem lesznek mártírok.

Bár a fegyvert változatlanul a helyén hagytam, a kezem elemeltem a kezem a szájáról. Óvatosan, készen rá, hogy ismét betapasszam, de nem volt rá szükség.

- Megteszem – felelte halkan – Megírom azt az átkozott pár sort, hogy rothadnátok el mindannyian. De úgysem tart sokáig az örömötök. Nem sokkal a jöveteletek előtt értesített Fernando, hogy legyek óvatos, ha bárki Gaspard után érdeklődik, de különösen akkor, ha olyasformák, mint a senores. Még hogy Don Emilio y Veljo emberei… ezzel egy kissé elkéstek. Ha nincs Fernando figyelmeztetése, még talán el is hiszem.

- Elég! Írj, de gyorsan.

Ennyit érdekes volt megtudni, de most már szerettem volna mielőbb kívül tudni magunkat a börtön falain. Gasparddal együtt.

„Engedjétek el szabadon a Gaspard nevű csempészt azzal, aki ezeket a sorokat felmutatja. Diego Altro kapitány” – fejezte be a parancsnok az írást. Nem túl bőbeszédű, de megteszi, gondoltam. Az asztalon felfedezett pecsétet már saját kezűleg ütöttem rá…

Majd egyik kezemet ismét a szájára szorítottam, a tőr markolatával pedig tarkón ütöttem. Nem túl erősen, csak annyira, hogy elveszítse az eszméletét.

- Segíts már – intettem a megkövültem álló Cristóbalnak – Tömd be a száját, de óvatosan, levegőt azért kapjon, és kösd a székéhez. Nem akarom, hogy amint kiléptünk innen, fellármázza az őrséget.

Míg unokaöcsém eleget tett a felszólításnak, én pár aprópénzt hajítottam az ágyra a szétszabdalt lepedőért. Nem mintha sajnáltam volna a veszteségéért, de sosem tartottam kicsinyesnek magam. Mellesleg ha mások is észreveszik a pénzt, nehezebben hiszik el, hogy uruk csak az erőszaknak engedelmeskedett.

A pecsétes irattal könnyedén lejutottunk a foglyokhoz. Az alacsony mennyezetű terem majdnem teljesen sötét volt, mostanra már a rabok is elfészkelődtek, félig ülve, félig fekve, ki mennyi helyet tudott kiharcolni magának.

Gaspard is mellkasára ejtett fejjel szendergett már, de lépteink dobbanására felneszelt… és nyomban felélénkült az arca.

- Florian!

Egy fáklyát hagytak égve odalenn éjszakára, az az egy épp mellette világított; és a lobogó lángtól még ragyogóbbnak tűnt a tekintete.

- Florian, hát igazán sikerült? A szabadságot hozod?

- Bizonyos értelemben – morogtam. Nem örültem, hogy az őrszemek is tanúi voltak a jelenetnek, annak meg még kevésbé, hogy feltehetően csalódást kell okoznom neki. Szabadnak ugyan szabad lesz… de szökevény is.

Nem tudtam, mennyi időbe telik, míg a parancsnok magához tér vagy rátalálnak, így igyekeztem elejét venni Gaspard izgatott kérdéseinek. És figyelmeztetően intettem unokaöcsémnek is, hogy ez egyszer tartsa összezárva a száját.

Odakinn, az utcákon már senki sem járt. Az utcakövek ezüstös fényt kaptak a teliholdtól, és sajátos glóriát fontak az egykori csempész deresedő feje köré. Meglehet, talán az enyém és Cristóbalé köré is – de ha igen, az már Gaspard emléke volt, nem a miénk.

- Hogyan köszönjem – kezdte volna, rá nem jellemző elfogódottsággal, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Sehogy. Megmondtam, hogy csak törlesztek, másrészt pedig még nem tudsz mindent. Csak azért vagy szabad, mert kikényszerítettem a parancsnoktól, de bármikor elfoghatnak újra. Épp ezért biztonságos helyre kell mennünk, de nagyon sebesen. Azután otthagylak és elérem, hogy felmentsenek minden vád alól.

Telihold volt, így jól látszott az egykori csempész minden rezdülése. Az első pillanatban valóban megroggyant a válla, de amikor ismét találkozott a tekintetünk, már visszaköltözött belé valami a korábbi elevenségből. Ifjonti daccal párosulva.

Mélyet lélegzett az enyhén csípős éjszakai levegőből, s halványan elmosolyodott.

- Érzi, Florian? Tiszta levegő. És szabad tér – nyújtotta ki a két kezét –, bármerre mehetek, sehol nem tesznek keresztbe előttem két lándzsát. Ez eléggé hasonlít a szabadsághoz. És én köszönöm.

Ritkán esett meg velem, de nem tudtam, mit feleljek. Így jobb híján csak megszorítottam a kezét, s intettem, hogy kövessen. Cristóbal mögöttünk baktatott, nyilván alaposan a gondolataiba süppedve, mert meg sem próbált megszólalni.

Amióta kitettük a lábunkat a börtönből, egyre csak azon fohászkodtam, hogy elérjünk a kolostorhoz. Odaérve azonban arra döbbentem rá, hogy nem igazán tudom: hogyan tovább. Ugyanis a kapus testvér sehogy sem akart minket beereszteni.

- Eltévedt utazókat és minden más rászorulót szívesen látunk vendégházunkban. Ehhez nem kell az apátúr engedélye.

- De padre, könyörgöm, értse meg – kezdett meglegyinteni a kétségbeesés szele – Nekünk nem szállás kell, hanem vele kell beszélnünk, szükségünk van a segítségére… amit csak ő adhat meg.

- Talán ismerik őt az urak?

- Igen – bólintottam reménykedve. Korai volt.

- Úgy megmondom neki, hogy keresik. Milyen neveket mondhatok?

No nem. Nem akartam, hogy a szükségesnél jobban elterjedjen a látogatásom híre.

Odabentről azonban hirtelen szóváltás zaja hallatszott, s mire kihüvelyezhettem volna a lényeget, a kémlelőnyíláson át ismerős arcot pillantottam meg. A kolostor apátjáét.

- Florian! – ismert fel ő is, és őszinte örömmel mosolyodott el – Hát te vagy az, aki olyan nagyon látni kíván? Látod, az Úr útjai… nem jött szememre az álom, és megvallom, nem örültem neki. Így indultam sétára a folyosókon a hajnali ima előtt, és ennek hála még épp időben érkeztem hozzátok. Minek köszönhetem a látogatásodat? Te meg, Léon testvér, ereszd már be végre őket. Régi barátaim.

Szívesen kiélveztem volna a pillanatot az akadékoskodó kapustestvér rovására, de nem értem rá.

- Padre, segítsen.

- Mondd, fiam – komolyodott el ő is, megérezve nyugtalanságomat.

- Ne itt. Bemehetnénk egy kevéssé feltűnő helyre?

Az apát meglepetten nézett körbe a kihalt utcán. Igaza volt, nem mondhatni, hogy feltűnést keltettünk volna, ő mégis nagylelkűen betessékelt minket a kolostorba.

Lépteink kongva visszhangoztak a végtelennek tetsző folyosókon. Hiszen végtelen is valóban, futott át az agyamon, ahogy ráébredtem: körfolyosón járunk. Vajon utánunk milyen visszhang marad, borzongtam bele a gondolatba. Hiszen annyi arcunk van, mindannyiunknak… a csempész, a meggondolatlan suhanc megmentője, társai árulója, a kocsmáros, az áldozat… és a meggondolatlan, vakmerő suhanc, a salamancai egyetem dísze, a kurtizánok imádottja, a nagybácsi, a fuvolajátékos, a jótevőjének megmentője, a könnyelmű nemesúr…

Annyi arc. Vajon melyiket őrzi meg az emlékezet?

Mielőtt beléptünk volna a terembe, ahol az apátúr szokta fogadni a fontos vendégeit, unokaöcsém már készült, hogy felzárkózzon a nyomomba. Gaspard azonban a vállánál fogva visszatartotta.

- Ne. Hagyd őket. Van, amihez nem kell tanú.

- De én tudni akarom – tiltakozott… volna, azonban a mondat folytatását csodálatos módon visszanyelte. Én meg magamban megjegyeztem, hogy alkalomadtán megérdeklődöm Gaspard módszereit.

- A nagybátyád most vagy egy pappal beszél, vagy egy régi baráttal. Egyik sem tartozik rád. De ha nemcsak az arcod hasonlít Florianéra, akkor talán érdekelni fognak a tengerek. Sokfelé jártam, el tudjuk tölteni addig is az időt, míg ők odabenn vannak.

A folytatást már nem hallottam, mivel az apát betessékelt a terembe, de nagy tétben fogadtam volna rá, hogy Cristóbal tágra nyílt szemmel és füllel várja az öreg tengerjáró meséit.

Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, az egyik láda mélyéről ledugaszolt bor került elő, ránézésre ugyancsak ízletes fajta, de kupából csak egy.

- Változatlanul nem élek ilyesmivel, de időnként jönnek nemesurak a kolostorunkba. Őket csak meg kell vendégelnem; az ő kedvükért tartom. És ezért most te is élvezheted – kínált belőle az apát.

Amit hálásan el is fogadtam. Részint, mert megítélésem szerint alaposan kiérdemeltem, részint pedig azért, mert addig is haladékot kaptam.

Türelmesen megvárta, míg az első kupát kiürítem. Még a másodikat is. Mielőtt azonban harmadjára is újratölthettem volna, tenyerével hirtelen befedte a kupámat.

- Hallgatlak. Miért kerestél fel?

Magamban elhadartam egy forró fohászt, s összefoglaltam neki a történteket.

- A börtönből hoztam ki Gaspardot, korábban sokat vétkezett, de most ártatlan, erre megesküszöm – zártam szavaimat – Érzem. De bizonyítani még nem tudom; és amíg nem tudom, addig szeretném, ha biztonságban lenne. Tudom, hogy nagyot kérek, de addig maradhatna itt?

Nem látszott rajta meghökkenés; talán jól leplezte, vagy maga is hasonlóra számított.

- A szolgák közé bevehetnénk, de nem lenne biztonságban. A vendégszoba lakójaként még kevésbé.

- De atyám! Kérem, könyörgöm… ha azon múlik, én fizetem az ellátását, kérhet cserébe bármit, én…

Felemelt keze mozdulatában több méltóság volt, mint az udvari szertartásrendben együttvéve, s az ajkamra fagyott a folytatás.

- Még mindig olyan heves vagy, mint kora ifjúságodban. Látod, ismerlek jól; te viszont engem nem eléggé, ha azt hiszed, hogy itt a pénzről van szó.

Megszégyenülten hajtottam le a fejem.

- Mea culpa. Tudom, legyen meg az úr akarata… fiat voluntas tua. De nekem megy meg, atyám! Én segíteni akarok rajta. Az írva vagyon, hogy ha megdobnak kővel, kenyérrel dobd vissza… hát arra milyen példázatot tud, hogy az életemet köszönhetem neki, és még lehetőséget sem kapok, hogy visszafizethessem?

Az apát már mosolygott.

- Mit sem változtál, mondom én. Fiat voluntas tua… hát sokszor nekem sem megy, legyen irgalmas a menny a harcos, lázadó szívemhez. Évszázadokkal korábban kellett volna születnem, és lovagi szerzetesként küzdenem a szentföldi ég alatt… Megértelek, de könyörgöm, ne szólj közbe, legalább harmadjára hadd fejezzem be, amit elkezdtem. Tehát sorra véve a lehetőségeket, csupán egyvalami maradt: fel kell öltenie a csuhát. Nem végleg, természetesen fogadalmat nem fog tenni, de amíg itt lesz, úgy kell öltöznie és élnie, ahogy mi tesszük. Sokan élünk itt, nem fog szemet szúrni eggyel több testvér jelenléte. Beszéld rá, hogy vállalja és viselje jól magát. Ha felborítja a kolostorom rendjét, nem tarthatom itt, pedig én is úgy hiszem, hogy számára ez a legbiztonságosabb menedék.

Térdre hulltam, úgy csókoltam kezet neki.

Ő azonban nem engedett térdepelni, s határozottan talpra állított… meglepően erős kézzel, sose néztem volna ki belőle. Közben véletlenül hozzáért a fogadóbeli támadásban szerzett sérülésemhez.

- Itt meg mi történt veled? – kérdezte, legalább annyi aggodalommal, mint meghökkenéssel. Valóban… arra nem tértem ki beszámolómban, hogy sebet is kaptam.

- A támadóink egyike úgy megkedvelt, hogy rám hagyta emlékül, mielőtt itt hagyta volna a világot.

Rosszallóan ráncolta a szemöldökét.

- Méltóságot a halálnak, fiam. Még ha egy… nem éppen igaz ember halála volt is. Ne… ne mondj semmit. Majd megérted. A korral jár. Most menj, mondd el a jó hírt Gaspardnak, és küldd be hozzám. Te és az unokaöcséd megszállhattok éjszakára a vendégházban, de elébb keresd meg Ramón testvért.

A szerzetes nevével együtt gyógyfőzetek illatát és mindenféle éles szerszámok képét is felidézte az emlékezet, de őszintén reméltem, hogy tévedtem.

- Megkeresem, atyám. És utána? Üdvözöljem?

Az apát nem túl sikeresen fojtott el egy mosolyt.

- Annak mindenképp örülni fog. Te viszont annál kevésbé annak, amit a sebeddel tesz majd, márpedig ragaszkodom hozzá. Túl sok jó embert láttam már napokkal-hetekkel később belehalni egy „karcolásba”.

Alig egy órával később már a vendégházban voltam, unokaöcsémmel együtt. Az apró vágás maga ugyan sokkal kevésbé fájt, mint a kezelés, amelynek Padre Ramón alávetette, de legalább túl voltam rajta. Gaspard pedig feltételezésem szerint épp most vedlik át – legalábbis külsőre – szerzetessé. Tartottam tőle, hogy elutasítja, amilyen nyakas tud lenni olykor; de hálával fogadta a menekvés lehetőségét.

A kolostor vendégháza szegényes volt, mégis összehasonlíthatatlanul kellemesebb, mint a fogadónk, és én jólesően nyúltan el az ablak előtt álló lócán. Csendes békességem azonban nem tartott sokáig.

- Kérdezhetek, Don Florian?

- Visszatartott téged valaha a beszédtől bármiféle tilalom? – érdeklődtem. Csak azért is szorosan lehunyt szemmel. Irgalmatlanul vágytam aludni, de el kellett ismernem: hiányozna, ha nem lenne mellettem. A meggondolatlanságával meg a kíváncsiságával együtt.

- Egyszer épp nagybátyám mondta, hogy a tudás gyümölcse volt az emberiség legnagyobb kincse.

Megadást jelezve tartottam fel a kezem.

- Kérdezz.

- Hogyhogy az apát ilyen könnyedén befogadta Gaspardot?

Résnyire nyitott szemmel sandítottam rá.

- Pap. Nyilván épp a keresztényi könyörületet gyakorolja.

- Túl egyszerű lenne, ha csak ennyi volna. Mellesleg… túl szép is.

Felnevettem, bár nem sok örömmel. Mivé lesz a világ, ha már a holdkórosokból is kivész az álmodozás?

- Az apáttal régóta ismerjük és kedveljük egymást. Azonban ettől függetlenül ő valóban jó keresztény és igaz ember. Nem érdemli meg, hogy haszonleséssel vádold.

- Hogy’ ismerhet ennyi sokféle embert?

- Évekkel ezelőtt bebarangoltam az országot. Ha az ember ennyifelé jár, akkor előbb-utóbb csak talál pár olyat, aki hajlandó elviselni.

Kesernyés fintorom legalább annyira szólt a sebembe sajduló fájdalomnak, mint tulajdon szavaimnak. Cristóbal is észrevehette, mert megkérdezte:

- Fáj a sebe, Don Florian?

- Amikor kaptam, meglehetősen. Utána túlságosan lefoglalt Gaspard kiszabadítása, hogysem törődhettem volna vele, így egész jól megvoltam egészen addig, amíg a gyógyító testvér rá nem loccsantotta azt az akármicsodát.

- Csak érti a dolgát az atya…

- Kétségkívül. Már csak az a kérdés, hogy gyógyításnak szánta vagy penitenciának.

Cristóbal ajka halvány mosolyra rándult. Vivát, kezdi végre megszokni a tréfáim kesernyés ízét, gondoltam.