Az író ír, vagy legalább is megpróbálkozik vele immáron harmadjára a mai napon.

A nap eddigi részében csak tengett-lengett a dolgozószobájában, ami egyben a kedvenc helye és több időt tölt itt, mint a lakás többi helységében. Folytonos gondolkodás és agyalás az, ami ő rá vall mostanában. Úgy érzi, mintha nem lenne mit mondania, de ő mégis írni akar. 

Aztán rájön, hogy tudna írni, csak nem találja a megfelelő szavakat.

Leül a kényelmes székébe, tollát a kezébe veszi, majd erősen a fejéhez szorítja hátha valamiféle ihlet és gondolat eszébe jut, de semmi.

Az íróasztalára néz és egy kis időre elbambul, majd feltűnik neki, hogy az írógépe nincs előtte. Felpattan a székből és az asztallal szembeni szekrényéhez lép, majd kinyitja és kiveszi az írógépet. Köztudottan azért teszi mindig el az ő munkaeszközét, hogy a gyermekei, ha véletlenül betévednek ide, ne tegyék tönkre.

Visszaballag az asztalához, leteszi az írógépet és a bambulás folytatódik, de most már nem az asztalra néz, hanem az egyik betűre, pontosabban az „a” betűre.

Ez az egyik betű ugyebár, amivel a leggyakrabban kezdünk egy mondatot.

Egyszerű példa erre, mikor egy kérdést tesznek fel, például:

„Ki volt az, aki egész életedben mindig is támogatott téged?

- Az édesanyám.”

Visszatérve a történésekre, az írót megőrjíti, hogy egy nyavalyás gondolat sem jut az eszébe, amiből, majd szépen lassan remek mondatokat tudna csinálni.

Az elkövetkező egy óra járkálásból, fejvakargatásból, cigizésből és tollrágásból állt.

Néha bele is rúgott a szekrénybe, de nem mintha az megoldotta volna a problémáját.

Aztán hirtelen, mint a villámcsapás eszébe jutott egy remek kis gondolat, amit gyorsan legépelt, nehogy elfelejtse.

„Rágom a tollamat, jól jönne egy ötlet…”

Ebből ki is tud indulni gondolta és valóban ez történt.

Az ezt követő percek végre írással töltődtek és az író három órán keresztül abba sem tudta hagyni a gombok nyomogatását.