Sötét van. Sebes léptekkel megyek az utcán. Tudom, sietnem kell, hisz úti célom még mesze van. A lépteim hangosan koppannak, párhuzamosan annak a másiknak a lépteivel. Még jobban rákapcsolok, hiába: hű követőm ezúttal is a nyomomban van.

A város hatalmas. Óriási, nyüzsgő metropolisz, órák kérdése, míg kijutok belőle. Éjszaka van, és a belvárost kivéve mindenhol megállt az élet. Halálos csend. Sötét. Léptek zaja.

Hirtelen ötlettől vezérelve megállok. Hátamat a falnak döntöm, zsebemből cigit veszek elő, eleinte csak forgatom az ujjaim között, tépelődöm: rágyújtsak? Fülelek, de nem hallok semmit. Követőm is megállt. Körülnézek a néptelen utcán. Sehol senki, látszólag én vagyok itt egyedül. Végül döntök: rágyújtok. Boldogan nézem a kékes színben játszó füstöt, mintha az életerőt is slukkonként szívnám magamba. Csodás érzés. Újra elgondolkozom: elinduljak? Tudom, nem vagyok biztonságban: akármi is van a nyomomban, bántani fog - ha hagyom. De mégis, nehéz érzés itt hagyni ezt a kapualjat, mintha a váramat hagynám el, mikor jön az ellenség. De tudom, tovább kell mennem.

Na akkor újra. Elindulok, sebesen, hosszú, fekete hajam baljósan lobog látóhatárom jobb és bal szélén. Lábammal az aszfaltba passzírozom a körmömre égett csikket. Dühös, dacos mozdulattal összerántom dzsekim cipzárját, kezemet farmerem zsebének mélyére rejtem. Újra meghallom a lépteket. Hirtelen ötlettől vezérelve előkapom a revolvert a zsebemből és megnézem. Szinte már fénylik, olyan fekete. Mintha még mindig füstölögne a csöve. Pillanatnyi megtorpanásomat üldözőm is kihasználja: ő is megáll. Mi lenne, ha lelőném. Gyorsan elhessentem az ötletet. Ha őt lelövöm, én is meghalok. Rájövök, nincs más választásom, tovább kell indulnom, távol kell őt tartanom magamtól. De egyúttal arra is ráébredek, hogy sohase rázhatom le. Ez az alak levakarhatatlan.

Visszadugom a pisztolyt a dzsekimbe, kezemet a zsebembe. Tovább indulok, mögöttem konokul kopognak a léptek, üldözőm makacs. Hátrafordulok, és megszemlélem a néptelen utcát. Egyedül vagyok, azt hiszem. De nem: amint elindulok, érzem, ismét a nyomomban van. Mi lenne, ha elkezdenék futni? Hagyom az ötletet: sokkal gyorsabb, mint én, persze, hogy utolérne.

Végül nem bírom tovább. Kis parkba érek, bevetem magam a fák, a bokrok közé. Mögöttem gallyak reccsennek, felszakad az avar: üldözőm egyre közelebb ér hozzám. Pánik kúszik fel a torkomon. Összeszorítom a szemem, vakon botorkálok előre. Hirtelen érzem, nincs több fa, hát felpillantok. Kis térre értem ki, murvával felszórt sétányok találkoznak itt. Egy árva ostorlámpa küzd derekasan a sötétséggel, mindhiába: mintha híg kólán keresztül látnám a világot. A hold a szmog mögött.

Levetem magam egy nyikorgó padra, egy kis, poshadt vizű tavacska partján. Csend van, követőm lépései nem hallatszanak: tudom, már utolért. Körülnézek, kezem-lábam citerázik, mintha ráznák. Nincs itt senki. Csak én. Régen tudom, miért nem látom, ki jár a nyomomban. Mert az a valaki én vagyok, saját magam. A saját, testemből kirekesztett, de makacsul üldöző lelkiismeret. Előkapom a fegyvert. Remeg a kezemben. Érzem, könnyek szántják végig borostás arcomat. A fegyver csövét a halántékomra illesztem. Milyen könnyű megoldás! Csábít, nem is kicsit. Elsírom magam, de nem bírom megtenni. Az ujjam görcsöl a ravaszon. Végül nem bírom a feszültséget: nagy ívben lendítem meg a kezem és teljes erőből belevágom a fegyvert a tóba. Az állott, büdös szúnyogtanya felszíne darabokra robban: cseppek szállnak szanaszét, a fegyvert hangos buggyanással nyeli el a sötét. Végigdőlök a padon, igyekszem megnyugodni. Már nem sírok. Érzem, aki eddig üldözött, most bennem van: belülről próbál szétfeszíteni, szétrágni, nem hagyja, hogy meneküljek. Mi lenne, ha mégis megpróbálnám? Fel akarnék ülni, de nem megy: túl gyenge vagyok hozzá. Egészében véve, túl gyenge vagyok. Behunyom a szemem. Nem akarok látni, hallani, érezni, gondolkodni. Csak feküdni. Csend van.