Pisti még egy darabig mozdulatlanul állt, mereven bámulva Eszter hűlt helyét. Fel nem tudta fogni, mivel bántotta meg annyira a lányt, hogy az lépten-nyomon keresztbe tegyen neki. Hiszen ő csak szerette volna, ha egy kicsit összebarátkoznak. Ez lenne olyan nagy baj?

Lassan összeszedte magát, könnyedén kilibbent a kapun, le a lépcsőn. Elnézett jobbra, elnézett balra, de Esztert sehol sem látta. Legszívesebben ordított volna egy jó nagyot, bár tudta, azzal sem érne el sokat. Eszter, még ha meg is hallaná, nemigen valószínű, hogy visszajönne érte. Ezért inkább hallgatott, és elindult abba az irányba, ahonnan pár perce jöttek.

A szél csak úgy süvített az arcába, minden porcikája fázott. Nem öltözött túl vastagon, mivel azt gondolta, biztosan kellemes idő van. Ráadásul fogalma sem volt, merre jár. Nagyjából sejtette ugyan, hiszen itt jöttek végig nem is olyan régen, de annyira hosszú utat tettek meg, lehetetlen küldetésnek tűnt visszatalálnia.

Néhány perc elteltével kedvetlenül, csalódottan sétálgatott a számára teljesen ismeretlen utcában. Fogalma sem volt, hol lehet, sőt, már egyáltalán nem emlékezett a körülötte álldogáló betontömbökre.

Ismeretlen fák, ismeretlen emberek vették körül. Egy kedvesnek tűnő, öreg néni kutyát sétáltatva haladt, nehézkesen lépkedve apró lábaival. Amikor Pistire nézett, barátságos mosolyra húzta száját, és még bele is túrt a gyerek hajába. Pisti megszeppenve továbbállt, bár esze egyre inkább azt súgta, várja meg itt, míg érte nem jön valaki. Sanyi bácsi biztosan keresni kezdi, akármennyire haragszik is most rá. Ott volt viszont Eszter, aki jócskán megnehezítette a dolgát. Pisti tudta, nem véletlenül hagyta itt magára, ahonnan nem találhat egyedül haza. Szándékosan csapdába csalta, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon tőle. Abban is szinte biztos volt, nem fogja segíteni Sanyi bácsit a keresésben. Inkább majd elvezeti egészen máshová, hogy még véletlenül se bukkanjanak a nyomára.

De sebaj, nyugtatta magát végül. Úgysem érezte jól magát abban a lakásban. Nem elég, hogy Eszter állandóan piszkálta, még Sanyi bácsi is úgy bánt vele, mintha valami rosszat tett volna.

Az egyetlen dolog, ami bosszantotta, hogy hideg volt. A szél nagyon erősen fújt, és már a nap is utolsó útjára indult a horizont szélén. Minden jel arra mutatott, ezt az éjszakát bizony az utcán kell töltenie. Na de akkor legalább valami nyugodt, szélvédett helyen kellene. Pisti arra jutott, legjobb lesz, ha besurran az egyik lépcsőházba, és ott elbújik az egyik eldugott zugban.

Ahogy erre gondolt, a tőle néhány méterre lévő kapu ki is csapódott, és egy nála pár évvel idősebb fiú rontott ki rajta. Pistinek még volt elég ideje, hogy elkapja az ajtót, még mielőtt becsukódik.

Bal kéz felől rögtön egy lakásajtót látott, Kovács János felirattal a névtáblán. Továbbmenve találkozott a hosszú lépcsősorral is, na meg a lifttel, ami igencsak kedvére való volt. Szerette, ahogy egyetlen gombnyomásra több emeletet tudhatnak maguk alatt vagy éppen fölött. Azt pedig felettébb szórakoztatónak tartotta, amikor az ő kezében összpontosult az irányítás. Most sem tudta megállni: be kellett szállnia, utazni egy kicsit a furcsa felvonó szerkezeten.

Felment a tizedikre, onnan le a hetedikre, majd a harmadikra, onnan fel a kilencedikre, és még így folytatta egészen addig, míg meg nem unta végül. Az ötödik emeleten aztán kiszállt, és úgy döntött, felfedezi a lépcsőzés izgalmait is. Eddig úgysem volt hozzá szerencséje ilyen nagy házban.

Ez már persze fárasztóbb tevékenységnek bizonyult, de Pistit nem érdekelte. Játéknak tekintette ezt is. Úgy érezte, végre szabadon játszhat, anélkül, hogy bárki rászólna, megbüntetné. Végre gyerek lehetett, ahogy minden más, maga korabeli fiú.

Falta a lépcsőket, ugrált rajtuk, hol kettő, hol három fokot átlépve egyszerre, ám egyszer csak nyílt egy közeli ajtó, és szigorú idős bácsi nézett ki mogorván.

- Nem megmondtam, hogy a játszótéren szórakozzatok? – morogta durván, majd úgy becsapta az ajtót, talán még a földszinten is lehetett hallani.

Pisti dermedten állt egy darabig, végül lábujjhegyen lépkedve elindult lefelé. Szomorú volt, amiért véget vetettek a mókájának, ugyanakkor nem ez bántotta leginkább. Ha arra gondolt, hogy ebben a sötét és ismeretlen lépcsőházban kell eltöltenie egy egész éjszakát, a hideg futkosott a hátán. Ki tudja, mennyi egér, patkány, meg miegymás fészkel a sarokban, melyek mind csak arra várnak, hogy végre lekapcsolják az összes lámpát, és akkor vaktában elindulnak friss húst zsákmányolni…