Imre bácsi.

Még az áldott, és elátkozott cucilista időkben, amikor tellett a vállalatoknak portásra, és a munka még kötelességnek számított, Ő volt az egyik, portaszolgálatot betöltő ember.

Hárman váltották egymást, rajta kívül volt még, a vén kolbász, akit talán Józsibácsinak hívtak. A fiúk hahotázva mesélték, hogy zakóban végzi a nagydolgát. Hát, mit mondjak, volt is az öregnek akkora szaga, hogy egy vak görény biztosan beleszeretett volna, ha összeakadnak valahol.

A harmadik díszpinty Miklós, egy rendkívül intelligens emberke volt. Ő sajnos az alkohol rabságában élt. Míg meg nem itta, az-az rázta magába a hajnali kétdeka rumot, kiesett kezéből a csavarhúzó. A csavarhúzó, úgy jött a képbe, hogy eredeti szakmája villanyszerelő volt, és időnként összekötötte, a hasznost, a fusival.

Na, de Imrebácsiról akartam most szólani. Ha éppen egyműszakban voltunk ügyeletben, akkor jött, és bár nem kértem rá, betért az irodába, komótosan leült, és már mesélt is. A háborús élményeit mesélte, szóró- szóra, mindig ugyan úgy, és mindig ugyan azt. Kit, hogyan lőttek ki mellőle, ki lépett aknára, kit szaggatott szét a gránát, hol, kik, s hogyan fagytak meg mellette, fagyott le keze, lába, orra, ki tudja mije valakinek. A zaftos történések folyamatába belefűzve időpontokat, és helységneveket mondta, mondta, és mondta, és sorolta, és mondta fáradhatatlanul. Nem érdekelte, hogy figyelemmel kísérem e történetét, vagy hogy engem is megöl, az én esetemben az unalom, csak áradt belőle a szó, és újra élte, vagy átélni vélte a valós, vagy részben valós múltat. Mese közben, nem könnyezett, a hangja sem csuklott meg, még időnként sem, csak gépiesen mondta a mondandóját. Talán a fele sem volt igaz történeteinek, de ha valamennyi igaz is volt belőle, azt is épp elég lehetett, megélni egy embernek. Vajon, milyen érzések kavaroghattak benne, voltak e,  még egyáltalán érzései, vagy csupán, egy kiégett gépezetté degradálódott ember ült, és mesélte eme történeteket nekem, nem tudom.  Annyit tudok, hogy miután kibeszélte magából a borzalmakat, mint aki lepakolta, egy kis időre súlyos terheit, kinyújtóztatta vénséges tagjait, és csendesen behajtva maga mögött az ajtót, távozott. Az ablakból még láthattam, hogy el-eltűnik, a tartózkodásuk helyéül szolgáló, udvaron álló lakókocsiban. Néha körbejárta az udvart, hisz ez is munkaköri kötelessége volt, bár, én magam, sok értelmét nem találtam eme cselekedetnek, de hát sok mindent meg kellett cselekednünk értelmet nem találva benne.

Az öreg, minél többször tért be szálláshelyére, és jött ki onnan, felsőteste íve, annál nagyobb görbületet vett fel, oldalvást ívelve. Megfelelő távolságból szemlélve olyan hatást keltett, mint egy kétlábon imbolygó S betű, így el is neveztem Őt, S kanyarnak. Az elfogyasztott valamiféle, és valamely mennyiségű alkohol hatására, volt még egy fura szokása. Az egyik kezében füstölgő cigarettáról tudomást sem véve, rágyújtott, egy másikra. Mikor megkérdeztük tőle, hogy – Imre bácsi, nem lesz az a kettő túl sok, hiszen csupán, egy száj adatott, minden böcsületes embernek, - válaszul jókat kacagott rajtunk, és saját bohóságán, és enyhe pír jelent meg két orcáján. Talán a szégyenkezés érzése, még nem halt ki belőle, ki lehetne a megmondhatója.

Ez a történet, már több évtizedes, de nemrég olvastam valahol , valami hasonlót, a mindig ugyanazt mesélőktől, és nekem rögtön, S kanyar Imrebácsi jutott eszembe róla.

Gondoltam megírom, hátha valakit érdekel.

Ha, nem, hát úgy is jó.