Sötét árnyak

 Katie 

A sötét árnyak lassan közelítettek felém, s bár nem mertem a hátam mögé nézni, tudtam, hogy körbevettek. Elzárták minden menekülési útvonalamat. Fekete köpenyük alja vészterhesen súrolta a száraz avart, egyedüli neszként a sötét erdőben.

Csapdába estem.

A szívem az árnyak minden apró mozdulatára hevesen reagált. Ba-bamm-ba-bamm. Úgy éreztem lassan kiszakad a helyéről, s szenvedésemet csak súlyosbította az idegesítő remegés, amitől majdnem összeestem.

Egy helyben álltam, remegve, mint a kocsonya és várva, hogy az események végre felgyorsuljanak, és vége legyen ennek az egész borzalomnak. Közben egy apró kis hang arra buzdított, hogy tegyek valamit.

Akármit!

De nem tettem. Nem is tehettem volna, nem volt esélyem ellenük. Ők nagyok voltak, én kicsi, ők sokan voltak, én egyedül. Tehát csak néztem, ahogy egyre közelebb érnek, s reméltem, hogy hamar végeznek velem.

Ahogy közeledtek a Hold sugarai néha megvilágították őket, s tisztán kivehető volt egy aprócska tetoválás a jobb szemük környékén. Mindegyiküknek volt, vagy legalábbis azoknak, akiknek láttam az arcát. A fekete vonalak körbe ölelték furcsán fakó szemüket, majd tovább tekergőztek, valahova a csuklyájuk alá.

El sem tudtam képzelni, hogy milyen elmebeteg szektának lehetnek a tagjai. Hallottam már olyanról, hogy este körbe fogtak és brutálisan meggyilkoltak egy lányt, de arról, hogy azt eszement, tetovált szektások tették volna, még nem.

A fekete emberkör ami körbevett, csiga lassúsággal szűkült, sőt még forgott is körülöttem, így a pánik roham alaptünetei mellé egy nagy adag hányingert is kaptam. Bár már percek óta kerülgettek, még mindig több mint egy méter választott el tőlük, ami ugyancsak arra utalt, hogy ezek nem normálisak. Minek kell játszani az áldozattal, mielőtt kinyírják? Ugyanis tudtam, hogy az lesz. Túl sokat láttam belőlük, hogy élve elengedjenek.

Az erdő csöndjében, halk szuszogások hangjára lettem figyelmes. Görcsösen szorongatva a táskám pántját, körbe fordultam, de csak leendő gyilkosaimat láttam, akiknek egy része hátralépett, s így már két körben táncoltak körülöttem. A tenyerem izzadt, s bár a halál várt rám, megfordult a fejemben, hogy ezzel az izzadt tenyeres akcióval összepiszkolom a zöld táskámat.

A táskám!

A táskám - amiben a gázsprémet is tároltam, na meg a mobilomat, - végig ott volt a vállamon. A halvány kis reménysugár újult erővel ruházott fel, s magabiztosan nyúltam bele a táskámba, majd szinte önkívületi állapotban ugrottam a legközelebbi támadóm felé, s fújtam egy nagy adag rablóírtót a kapucnija alá.

A kör egy szemvillanás alatt elvesztette merev tartását, s egy emberként ugrottak utánam, mint egy támadó falka a túlélést biztosító élelemre. Futnom kellett. Mivel az összes együgyű a hátamnak akart támadni, előre szabad volt az utam, de csak az erdő belseje felé menekülhettem. Nem füllőtt hozzá a fogam, de nem tehettem mást. Bevetettem magam a sűrű fák árnyékába, és teljes erőmből neki iramodtam.

Út közben ágak vágtak fejbe, s gabalyodtak a hajamba, de nem törődtem velük. Lefoglalt a mögöttem dobogó üldözőimtől való félelem, miközben a további élet reménysugara táncolt előttem. S nekem eszem ágában sem volt lemaradni ettől a halovány sugaracskától.

 Az erdő hűvös volt, s pillanatok alatt tele szívtam magam hideg levegővel, ami csípte a torkomat, s a tüdőmet.

Közben a férfiak – feltételeztem, hogy férfiak – felvették a tempómat, s a két oldalamon loholtak, alig két méterre tőlem. A páni félelem ismét elhatalmasodott rajtam, s jobb terv híján belevetettem magam a legközelebbi bokorba, s a szúrós avaron mászva folytattam a menekülést. Úgy fél percig, majd az egyik nagymarkú elkapott, s a hajamnál fogva rángatott ki a bokorból.

A fejbőröm égett, mintha parazsat szórtak volna rá, a tenyerem pedig apró kavicsok tárházává vált, melyek fájón mélyedtek a bőrömbe. Feltörő könnyeimmel küszködve estem a lábuk elé, kiszolgáltatva magam a hülye játékuknak. Mire fel tudtam egyenesedni újra körülvettek, én pedig elfáradva rogytam össze a lábuk előtt. Nem tudtam már mit tenni. A sprém menekülés közben kieshetett a kezemből, ugyanis már nem volt meg, a végtagjaim pedig már túl ernyedtek voltak, hogy bármilyen felesleges ellenállást kifejtsenek. Legyőztek.

Remegve hunytam le a szemeimet, s vártam, hogy az életem filmje leperegjen előttem, de helyette csak édesapám kedves, mosolygós arca jelent meg. – Ha bajban vagy, gondolj egy más világra. – mondta mindig, mikor könnyes szemmel arról panaszkodtam, hogy félek a nagyvilágtól.

-   Mi van ott, apa? – faggattam gyermeki ártatlansággal, amire az egyszzerű válasz csak egy ennyi volt: Egy szebb világ.

Erőt merítve édesapám szavaiból, mégegyszer utoljára kikukucskáltam elnehezedett szemhéjaim alól, s felnéztem a támadóimra. Már csak egy lépésre álltak tőlem, megtestesítve mindent, amitől egész életemben féltem. Könnyáztatta arcomat az ég felé fordítottam, csendben búcsút vettem a szikrázó Holdtól, majd újra lehunytam a szemem, s egy más, egy szebb világot képzeltem magam elé.