A gyerekek tündérek, ám néha levedlik tündérszárnyukat, és olyankor farkuk nő, meg patájuk, és amikor ez a patás én kerekedik felül bennük, rettentő gonoszak tudnak lenni.

Már nem emlékszem hány éves lehettem, de nem is ez a lényeg.

Gyerek voltam, és mint általában a gyerekek, én is szerettem csúfolódni, főleg olyankor, ha partnerem is akadt hozzá. Persze nem ártó szándékkal tettem, amit tettem, nem is gonoszságból, de néha nagyon ki akart jönni, én pedig hagytam, hadd jöjjön. Akkor, nem is gondoltam bele, hogy ezzel, másnak esetleg nagy fájdalmat okozhatok, bezzeg amikor én voltam a szenvedő alany, akkor nagyon is tudott fájni.

De hát milyen a gyerek, könnyen felejt.

Volt egy, számunkra nagyon idősnek tűnő néni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyerekként, nekem például, egy harmincéves ember is, hú, de öregnek számított. A szóban forgó néni számunkra, megállapíthatatlan korú volt. A tél elmúltával, minden évben előkerült valahonnan. Időnként, a lakótelep központjában lévő víztároló körülkerített területén volt látható, máskor, egy fa tövében, és néha, csak úgy valamelyik ház falának dőlve, árnyékba húzódva ücsörgött, öreg drótszőrű foxijával.

Egy valahonnan összeguberált kopott, beazonosíthatatlan színű, csíkos rongyszőnyeg szolgált nekik lakosztályul. Összes vagyonát, néhány ócska koszhadt szatyorban cipelte maga után. Nem szólt senkihez egy árva szót sem, csupán drótszőrű társával osztotta meg titkait, valami fura szertartásnak hangzó motyogással, vegyes mormogással. A foxi, nyugodt békés jószág volt, soha senkit meg nem ugatott. Olybá tűnt, mintha számára csak a gazdája létezett volna, az egész világon, de legalábbis Kőbányaszitiben.

A néniről az a hír járta, hogy régen, élete szebb napjaiban, tanárnő volt. Családja kitúrta otthonából, hajléka, évek óta pusztán, a szabad ég alja, és gondolom, hogy télen a házak pincéi.

Mi gyerekek ezeket, az információkat tényként kezeltük, de különösebben nem gondoltunk vele.

Nem gondoltunk arra sem, hogy ő is pont olyan ember, mint a szüleink, akiket szeretünk, és tisztelünk, hogy neki is lehetnek érzései, emlékei, talán még vágyai is.

Arra sem gondoltunk, hogy neki is van tisztességes neve, amit egykoron, szerető szüleitől kapott ajándékul, hogy büszke legyen erre a névre, és az a név így kísérje őt egy egész életén át.

Aztán egy napon, valakinek súgott valamit a fülébe, a kisördög, így megszületett Gubera Vera.

Mindig úgy intéztük, hogy tekergéseink útvonala, Gubera Vera tartózkodási pontját mindenképp érintse.

És, akkor, amikor a közelébe értünk, persze a kellő távolságot mindig megtartva, teli torokból, beleadva apait-anyait, ordítottunk, mink, akik eszüket vesztették,

- Gubera Veraaa, Gubera Veraaa, Gubera Veraaaa! –

Pedig hát, dehogy veszítettük eszünket, hogy is veszíthettünk volna olyasmit, ami még nem is volt igazán?!

Az a telitorokból felhangzó artikulátlan ordítás, még most is, és elég gyakran itt zeng a fülemben. Olyankor, szinte látom magam előtt, azt a sok félelemmel vegyes izgalomtól eltorzult arcot, azt a sok mezítlábast, kik menekülésre készek, de az izgalom mégis odacövekelte őket néhány pillanatra, és állnak ott, a sok, hatalmasra tátott száj, a kócos fejecskék, maszatos arcok, és köztük ott szorong, az akkori énem, és azt teszi, és ugyan azt érzi ő is, mint amit a többiek.

Így felnőttként, amikor rágondolok, minden alkalommal, szégyenkezve bocsánatát kérem a néninek. Igen, jól tudom, hogy az a kis vézna kiabálós, nem azonos a mostani önmagammal, de ezért a vétkéért, meg nemtagadom, mert az a kis vézna mezítlábas, mégiscsak, egy részem nekem, és az is marad, míg élek.

A gyerekek tündérek, ám néha levedlik tündérszárnyukat, és olyankor farkuk nő, meg patájuk, és amikor ez a patás én kerekedik felül bennük, rettentő gonoszak tudnak lenni.