A SZEKRÉNY

Ha behunyom a szemem, annak a bizonyos belső teremnek vetítővásznán, még mindig élesen kirajzolódik, az ócska szekrény képe.

Sötétbarna színe volt, ami jól passzolt rosszindulatú, gonosz kinézetéhez.

Sosem lehetett rendet tartani benne, mert egyszerűen utálta a rendet. A szépen összehajtogatott ruhákat, néhány órán belül oly módon összehányta, hogy amikor valamelyikünk magára szeretett volna ölteni akár egyet is közülük, csupán gyűrött rongycsomó akadt a keze ügyébe.

Nehéz télikabátjainkat ki sem állhatta. Szépen sorjában, nagyság szerint rendeztük el őket, az akasztós részben, mégis mindig olyan csálén, hanyagul hatottak, hogy sírhatnékja támadt tőle az embernek.

Reggelente, például arra ébredtünk, hogy rudastól, vállfástól, kabátjaink a szekrény alján hevertek nagy összevisszaságban, mert őszekrénysége, még a kabáttartó rudat is kihajította magából.

Hárman voltunk testvérek, gőzerővel nyűttük, koszoltuk ruháinkat. Ennek következtében, tisztaruha (ki) vételezés céljából, elég sűrűn kellett nyitogatnunk ajtaját.

Ki tudja, mióta lazítgatta az ajtaját rögzítő zsanért, de egy napon, se szó, se beszéd, a szekrényajtó, a szoba közepén landolt.

Szerencsénkre éppen nem voltunk otthon, így egyikünk sem esett áldozatul eme ármánynak.

Jó pár meghiúsult visszaszerelési kísérlet után, feladtuk a vele szemben folytatott küzdelmünket, ismét övé volt a győzedelem. Én titokban figyeltem, és bizony, úgy láttam, hogy rendkívül büszke volt erre a győzelemre. A színe is sötétebb lett, a külleme pedig még morózusabb, mint annak előtte volt.

Előfordult, hogy birkózásaink hevében, valamelyik gyerekláb a hat közül, véletlenül belerúgott, és a szekrény, ezt a véletlen mozdulatot, személyes sértésnek vette, és a véletlen lábbal illetést, rögvest meg is torolta, oly módon, hogy felénk taszította a jogos tulajdonát képező csonka ajtaját.

Szerencsére, érzékeink kifinomultak voltak még a játék hevében is, és, amint jelzett a vészvillogó, már ugrottunk is félre, a szélrózsa minden irányába, így nem lett egyikünkből sem áldozati palacsinta.

Gyűlöltem azt a szekrényt. Gyűlöltem, mert mindig tükörként kellet rátekintenem.

Visszatükrözte szegénységünket, azt hogy társbérletben laktunk Nagynénémékkel, hogy abban a szobában, ahol mi gyerekek játszottunk, és aludtunk, abba a szobában tárolták ronda, Toldi márkájú kerékpárjukat, a mosógépüket centrifugástól, és hogy az összkép tökéletes legyen, mindezt megkoronázva, Nagybátyám, festőlétrájával.

Néha, úgy éreztük magunkat, akárha egy raktárban élnénk napjainkat.

Nekem már akkor is igényem lett volna a szépre, de nem lehetett, mert azok, a piszkos anyagiak nem tették lehetővé, a felnőtteknek pedig, így is megfelelt…

 Még hosszú évekig kénytelen voltam egy fedél alatt élni, azzal a ronda, támasztott ajtajú, rosszindulatú sötétbarnával.

Nem tudom végül is mi lett vele, de ma már nem lényeges, csak úgy eszembe jut néha.

Talán még mindig ott gubbaszt, és morgolódik egy sötét pince mélyén, de inkább, azt remélem, hogy valaki eltüzelte, és talán jólesően megmelegedett a tüze mellett.

Így legalább, egyetlen jócselekedete lett volna „életében”.