Nem tudom honnan, kitől, hogyan, de valahogy egyszer csak ott volt, a konyhában.

Amolyan társbérleti lakásban laktunk Nagynénémékkel, akik ki nem állhatták, vagy legalább is nekünk így mutatták, az élő jószágot.

Ő pedig nagyon is élő volt, és hogy e felől senkinek ne legyen kétsége, beszélni kezdett.

- Kot-kot-kot -, mondogatta – és közben heves fejmozdulatokkal nézegetett egyikünkről, a másikunkra, a csirkékre oly jellegzetes fejbiccentésekkel, és a játékmacink üvegszemeivel oly hasonlatos tekintetével. Persze, e lábasjószág szeme, tele volt élettel, bár a gyermeki képzelet, egy játékmacinak is könnyedén életet tudott varázsolni üvegszemeibe…

Természetesen, mi gyerekek, rögtön a szívünkbe zártuk, és gyerekfejjel akkor még nem is gondoltunk bele, meddig nézegethet még ránk, fénylő szemeivel Kota.

Igen, Kota, ez a név először, fiatalabbik bátyám Dudus szájából szökkent elő, és mivel egyikünk sem ágált e név ellen, a barnatollas jószág így maradt Kota.

De, miért is ne maradt volna, hiszen Kotát, az Isten is Kotának teremtette!

Édesanyánk, mélyen hallgatott Kota sorsát illetőleg. Talán miránk-gyerekekre volt tekintettel vagy talán önmagát is nyugtatni próbálta, nem tudom.

A napok multával, Kota is egyre jobban a szívünkhöz nőtt.

Vékony spárgát kötöttünk póráz gyanánt az egyik lábára, és levittük a házunk előtti füves részre legeltetni, sétáltatni.

Kotánk, szemmel láthatólag jól érezte magát, nem berzenkedett sorsa ellen, tűrte a madzagot, a simogatást, a gyerkricsajt, mely körülvette. Kota, csodálattal vegyes érzelmeket, és talán némi egészséges irigységet fakasztott, a szomszéd gyerekekből, hisz nem minden városi gyerek dicsekedhetett ilyen háziélőlénnyel.

Kota elfogadott, sőt talán szeretett is bennünket, amikor a szabadban békésen bogarászott, csipegetett, sugárzott belőle az elégedettség.

- kot, kot, kot, Kota –, ismételgette, ízlelgette nevét.

Egy-két nap alatt, egészen jól megtanulta, mert talán ismerte a mondást, hogy „Ismétlés a tudás atyja, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy Kotánk, már a második napon ránk emelte a tekintetét, amikor a nevén szólítottuk.

Mostani ésszel úgy gondolom, hogy a gyermeki fantáziánk egy kicsit élénkebben mozgott, és csupán a hangunk, és a hangsúly késztette arra, hogy jöjjön, amikor hívtuk. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy akkor elhittük, és boldogok voltunk, mert számunkra Ő volt a legokosabb, és legkedvesebb Kota.

Arra a szomorú napra, már csak homályosan emlékszem, hogy miként került Kotánk, rántott csirkeként az asztalunkra. Talán tudatos ez a homályosítás bennem, hisz a fájdalmas élményeket, az ember legszívesebben eldugná, elásná, megsemmisítené örökre, ha tehetné.

Valahogy úgy dereng, hogy anyánk, elküldött minket, gyerekeket fagylaltozni, a néhány villamosmegállóra lévő Magdi cukrászdába.

Jó idő lévén, gyalog indultunk útnak. Nem volt valami hű de nagy távolság, hisz fiatalok voltunk, és amúgy is szerettük a hosszú sétákat.

Nem tudom mennyi ideig lehettünk távol, hisz visszafelé,még betértünk a Rottenbiller- parkba is de mire hazaértünk, már kész volt az ebéd.

Talán a hosszú séta, és a nagy adag fagylalt hatására éberségem szunnyadozott, így fel sem tűnt, hogy testvéreim nem szekálnak az asztalnál, csupán az volt némileg szokatlan, hogy a máskor oly falánk fiúk, lehorgasztott fejjel, kedvetlenül piszkálgatják, tologatják ide-oda villájukkal, a tányérjukban lévő ételt.

Aztán valamelyikük nem bírta tovább cérnával, és kibökte, hogy a szegény Kota van a tányérunkban…

Nem tudom, meddig zokoghattam, de azon a napon, a nagyadag fagylalt ellenére is keserű szájízzel, és éhes gyomorral távoztam az asztaltól.

Talán akkor esett meg velem először, hogy csalódtam a felnőttekben.