Gondolataimba mélyedve sétáltam a holdsütésben, balga módon észre sem véve, hogy követnek. Ha Paminát nem böki oldalba egy segítőkész cseresznyebokor, talán fel sem tűnik, hogy ott van.

-   Szia kislány. – fordultam felé, s nyújtottam a kezem, miután egy halk szusszanással leleplezte magát.

Mélybarna szemei engem fürkésztek, de nem mozdult.

-   Mi az? – kérdeztem, miközben még mindig kinyújtott kézzel felé közelítettem. – Miért nem vagy Willel?

Will gyönyörű, hófehér paripája csak megrázta a fejét, majd megfordult és elvágtatott, épp mielőtt elértem volna. Mindig is érdekes jószág volt.

-   Hát rendben. - sóhajtottam, majd folytattam utamat a kastély felé, nem értve a furcsa jelenetet.

Utam további része csendesen telt. A falun láthatatlanul haladtam keresztül, mint egy halovány árny, majd felkaptattam a kastély bejáratáig, ahol az őrök meghajlással köszöntöttek, mielőtt kitárták előttem a szilárd vaskapukat. A kastély középső tornyán csillogó Hold, egyértelműen jelezte, hogy az ember a Hold birodalmában ténfereg, és éppen a Holdherceg kastélyába igyekszik.

Nem a fő bejáraton mentem be, az túl macerás lett volna, és nekem nem volt időm megvárni, míg a két őr komótosan kinyitja nekem, ezért a cseléd bejárat felé vettem az irányt. Nesztelenül ballagtam végig a pislogó gyertyákkal megvilágított szűk folyosón, majd résnyire nyitottam a trón mögötti rejtekajtót.

Ahogy sejtettem, apám épp az árnysereg vezérével tanácskozott.

-   Szóval, a lány itt van fenség. – fejezte be a jelentést megalázkodva a bukott vezér. Arwen ugyanis még soha nem vesztette el kiszemeltjét. Kegyetlen harcos volt, aki egy egész falunyi embert képes lett volna levadászni, pusztán kedvtelésből. A lányért viszont az egész seregével ment, ami még nagyobb szégyent. Egy fiatal lány megszökik a nagy Árnysereg elől. Huszonhárom tapasztalt, lelketlen harcos elől. Nem mindennapi eset.

-   A fiam már átvette az ügyet. – jelentette ki apám szenvtelen hangon.

-   Uram kérlek. – könyörgött Arwen. – Had fejezzem be, amit elkezdtem. – Arcára egyszerre ült ki a bukása okozta szégyen, és a személyem ellen érzett sötét undora. Ha akarta sem tagadhatta volna, hogy mennyire sértőnek, megalázónak tartja, hogy apám nekem adta át az ő feladatát.

-   Nem. És erről nem nyitok vitát. Örülj, hogy a fejed a helyén maradhat. – válaszolta epésen. A hangjából sütött az undor, mint mindig, amikor egy nála lejjebb valóval beszélt, vagyis állandóan. Nem is voltam benne biztos, hogy drága, kegyetlen apám, képes a tisztelettudó, emberi beszédre.

-   Gyere be Dévald! – dörrent rám. Szélsebesen szélesre tártam az ajtót, majd behúzott nyakkal, leszegett fejjel elébe járultam.

-   Apám. – estem térdre előtte, megjátszott tiszteletem jeléül.

-   Hol a lány? – kérdezte ridegen.

-   Még nem találtam rá. – hajtottam le a fejem.

-   Akkor miért tértél vissza?

-   Tanácsért, vagyis inkább kérésért, Uram. – mondtam, még mindig a szürke márvány padlót fürkészve.

-   Ez egyértelmű. – Bár nem láttam az arcát, biztos voltam benne, hogy unott fintor ült ki az arcára. – Megkeresed és megölöd, majd elém hozod.

-   De…

-   Nincs de! – ordította, teljesen kikelve magából. Alig fél perc alatt sikerült kihoznom a sodrából, ami még jobban megerősítette az elképzelésemet, miszerint a lány olyan fenyegetést jelent, amely apám trónjába kerülhet. – A lány, fenyegetést jelent ránk. Az egész Holdbirodalomra. Miatta füstbe mehet húsz évnyi munkám. Fel tudod ezt fogni? – komótosan felállt szürke gyémántokkal kirakott székéből, majd türelmetlen járkálásba kezdett.

-   Tudod, nagy kockázat rád bízni ezt az ügyet, de egyszer ezt az egészet rád kell hagynom. Meg kell tanulnod, hogy hogyan legyél kegyetlen és erőskezű uralkodó. Nem mutathatsz gyengeséget. - minél jobban belelovalta magát ebbe a kis malőrbe, annál gyorsabban járkált, és annál hangosabban beszélt.

-   Értettem apám. Erőskezű leszek. – felálltam és rá szegeztem megkeményített tekintetem. – Nem ölöm meg a lányt, de eléd hozom és átadom neked, mert ez a parancsod.

Meg sem várva a válaszát hátat fordítottam neki, s kirontottam a trónteremből. Látni sem akartam az undort, amivel mindig is nézett. Azt mondta, át kell adnia. Nem szeretné, de kell, mert én vagyok az egyetlen utódja, aki jogosan örökölheti. Én viszont a szemében nem voltam méltó erre a posztra. Tudtam jól, és ez a tudat megőrjített. Még így is, hogy soha nem szerettem, meg akartam felelni neki. Hiába akartam kiölni magamból, a zsigereimben mindig éreztem, hogy a fia vagyok, s ennél nagyobb büntetést el sem tudtam képzelni.

Feldúltan rohantam végig a kihalt folyosókon, egészen a keleti toronyig, ami az én külön birodalmam volt, mióta az eszemet tudtam. A torony kilenc szobából állt, amiből én kettőt használtam. Egyet hálószobának, egyet pedig könyvtárnak. A többi szobát teljesen kiürítettem, majd lezárattam.

-   Nem ölted meg a lányt!

Bár kellemes hang ütötte meg a fülem miután szinte beestem az ajtón, mégis összerezzentem, majd automatikusan keresni kezdtem a hang tulajdonosát a kivilágítatlan szobában, melyet körbe lengett a természet friss illata.

-   Nem is fogom. – válaszoltam teljes bizonyossággal, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.

-   Úgy gondolod?

-   Te máshogy véled? – kérdeztem, még mindig a sötétséget pásztázva, hátha végre megláthatom.

-   Ne szórakozz velem! – csattant fel, majd egy halk csettintés után a szobában lévő összes gyertya meggyulladt, s így megpillanthattam kései látogatómat.

Reia az ágyon ült kecsesen, mint egy égi tünemény. Hosszú, föld színű haja függönyként omlott a testére, zöld szemei pedig a csillagok erejével ragyogtak.

-   És ne bámulj ennyire. – törte meg a hirtelen beállt csendet. – Úgy csinálsz, mintha először látnál.

Gyönyörű vonásai komorak voltak. Le sem tagadhatta volna, hogy bántja valami, s bár teljes szívemből szerettem volna enyhíteni a terhein tudtam, hogy nem fogja elmondani mi bántja, s így újra tehetetlenné válok.

-   Először látlak Holdföldén. Mi szél hozott?

-   A lány. – felelte játszi könnyedséggel, meghazudtolva vonásainak komolyságát. Aprócska ajkai olyan tökéletesen formálták a szavakat, hogy azt minden élő megirigyelhette.

-   Mi van vele? – kérdeztem félrebiccentett fejjel.

-   A te lelkeden fog száradni a halála. – fúrta a szemembe pillantását. - Én viszont ezt nem akarom!

Kábító tekintetével teljesen lebénított. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam elfordítani róla a tekintetem. Csapdába estem.

-   Az apád már sok határt átlépett…

-   Tudom. – vágtam a szavába epésen. Legalább még beszélni tudtam. – Ezt mindig elmondod ha kegyeskedsz emberi alakot ölteni a kedvemért, de azt, hogy miféle határokat, azt bezzeg nem. Talán ha elmondanád könnyebb dolgom lenne.

Dühösen pattant fel az ágyról, s indult el felém. Mezítelen talpai vészterhesen csattogtak a hideg márványon, vékonyka selyemruhája pedig halkan súrolta a rideg talajt. Földöntúli hang volt ez, mely még a legbátrabbakat is megfélemlítette.

-   Nem szeretném, hogy bajod essen. – nézett fel rám, gondoskodó mosollyal. – Ahogy Will-nek sem, és a lánynak sem.

-   Reia kérlek mond el, mi folyik itt. – kérleltem megalázkodva.

-   Nem mondhatom. Erre nektek kell rájönni. Nem avatkozhatok bele a sorsotokba.

-   A sorsunkba? – horkantottam. – Mi köze ennek a sorshoz? Ki ez a lány?

-   Rá fogsz jönni. – apró kezeit az arcomra szorította, s újra a szemembe fúrta a pillantását. – Te vagy a Holdherceg. Csak te mentheted meg.

-   Mégis… - nem fejeztem be a kérdést. Nem lett volna értelme, hisz egyértelmű volt, hogy Reia az apámra gondol.

-   Pontosan. Tőle. – bólintott, majd levette rólam a varázst, s az ablakhoz sétált.

-   Nem szegülhetek ellene.

-   Tudod, ifjú gyermek – trillázta, miközben szélesre tárta az erdőre néző hatalmas ablakot -, a sorsunk meg van írva, de ennek ellenére nem ő irányít minket, hanem mi Őt. Ha szívedre hallgatsz beteljesíted azt, de ha ellenszegülsz a szavának és letérsz az ösvényről…

Miközben beszélt kisétált az erkélyre, s könnyeden felmászott a márványkorlátra, s onnan tekintett vissza rám. A Hold fényében teljesedett ki igazi valója, ugyanis az ezüst sugarak felfedték a testén látható csodálatos rúnákat.

-   Sem a lánynak, sem pedig neked… - Karjait felém fordította, miközben sejtelmesen vizsgálgatta a bőrébe forrt jeleket.

-   Mi? –kérdeztem elveszítve a türelmemet. – Mi lesz, ha letérek az ösvényről? És mi van velem és a lánnyal?

Reia gyönyörű vonásai megkeményedtek, szemében a kétségbeesettség és a harag csillagai szikráztak.

- Nem szabhatom ki az utadat. – felelte, majd levetette magát az erkélyről, hogy ismét eggyé válhasson a természettel.