Amint beléptem az ajtón súlyos fáradtság telepedett rám,  a világ forogni kezdett velem. Az agyamba homályos képek furakodtak, tépázták a gondolataimat. A térdeim megremegtek a hirtelen csapástól. Mélyeket lélegeztem, s kényszerítettem magam, hogy emeljem elnehezedett lábaimat. Percekbe tellett mire elbotorkáltam az ágyamig. Legyőzötten rogytam le rá, s az álom abban a pillanatban átvette elmém felett az irányítást, hogy mázsasúlyú fejem a párnára hanyatlott.

A világ megváltozott. Az égen csak a Nap volt, a Holdat mintha kitörölték volna mellőle, halvány körvonalai sem látszottak.

Egy parkban álltam, körülöttem a fák lombja megritkult, barnára fakult. Talpam alatt furcsán kövezett út terült el. Azelőtt még nem láttam olyat, de még affélét sem.

Tétován indultam el. Reméltem, hogy csak eltévedtem, s hamarosan meglátom az otthonom sejtelmes vonalait, színeit. De hiába. Semmi jelét nem találtam az üde nyárnak, hiába sétáltam megállás nélkül. Mintha Nyárliget elvesztette volna a varázsát.

-   Keresel valamit? – hallottam egy barátságos hangot a hátam mögül.

-   Az otthonomat – feleltem öntudatlanul, miközben haladtam tovább előre. Nem fordultam a hang irányába. Nem érdekelt ki az, vagy mit akar. Csak haza akartam jutni.

-   De hisz már itthon vagy – csilingelte a hang, majd a következő pillanatban egy selymes tenyér simult a markomba, s szorította meg a kezemet. – Velem.

A táj hirtelen megváltozott. A fák kirügyeztek, virágba borultak, friss illatul elárasztotta a világot. Csak a Nap nem lelte meg helyét a világban, ő még mindig egyedül árválkodott az égbolton.

- Hol a Hold? – kérdeztem elcsigázottan.

- Ő most máshol teljesít szolgálatot. Itt a Nap és a Hold külön mozognak. Ha úgy tetszik egymással szemben állnak, folyamatos körforgásban egymással. Csak néha, egy-egy órára teljesednek ki egymás mellett, de akkor igazán csodálatosak. Akkor igazán kerek a világ.

- És én mit csinálok itt? – emeltem rá a pillantásomat. Addig fel sem tűnt, hogy fogalmam sincs, hogy ki az aki a kezemet fogja.

-  Keresed a helyed! – mosolyodott el szeretetteljesen a vörös hajú lány, akit meg kellene ölnöm.

Olyan hirtelen ültem fel az ágyon, hogy minden vér kifutott a fejemből, vissza kellett dőlnöm, hogy nehogy elájuljak.

-   Tetszett? – nevetett rám Reia. A tüneményes teremtés az ágyam végén ült, s egyértelműen az arcára volt írva, hogy őt szórakoztatta a kis látomás.

-   Nem! – mordultam fel türelmetlenül. – Mi ez az új szokásod? Évekig nem látlak, most meg két napon belül már másodszor keveredsz hozzám. Mi ez a játék?

-   Ez nem játék – csilingelte vidáman. – Ez az élet.

-   Reia ne! – kaptam utána, de már késő volt. Olyan hirtelen tűnt el a szobámból, hogy felocsúdni is alig volt időm. – Ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel mérgemben, majd kipattantam az ágyból, épp amikor a Nap halványulni kezdett. Biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni aludni. Ilyen lelkiállapotban képtelen lettem volna rá.

Eljött az ideje a felderítésnek.

Délvidéken az élet a Hold kiteljesedése után sem szűnt meg. Sőt! Ilyenkor kezdett pezsegni. A szobalányok, mosónők és az italozni vágyó közemberek ilyentájt gyűltek össze a főtér kocsmáiban, hogy kibeszéljék az aznapi történéseket. Míg a munkásemberek az alkohol mámorában az ifjú lányok bájairól fecsegtek, az asszonyok nyugodtan kipletykálhatták magukat, hisz az urak másnapra úgyis mindent elfelejtettek.

Szerencsémre Délvidék és Holdfölde már réges rég nem közösködött egymással, így nem kellett attól tartanom, hogy valaki felismer, hacsak Markus vagy Will nem szomjazik meg. Ennek az esélye igencsak csekély volt, de a biztonság kedvéért mégis magamra terítettem a köpenyem, és mélyen a fejembe húztam a csuklyát.

Míg átvágtam az Erdőn, gondolataim a látomás körül pörögtek. Mit akart üzenni ezzel Reia? Hogy a lány mellett találom meg önmagam? Ez lehet az a beteljesedés amelyről Alexius is oly bőszen áhítozott? Vagy csak az egész Reia tökéletes tervének a része. Színtiszta manipuláció. Lehet, hogy Reia így akar rávenni, hogy ne bántsam a lányt. Ez esetben szembe kell szállnom apámmal, elhagyni Holdföldét.

Nem!

Hűséges voltam apámhoz. Nem szolgált rá arra, hogy eláruljam. A fia voltam! Reia ködös feltételezéseire alapozva nem fordulhattam ellene. Ez nem így működött.

Sejtésemmel ellentétben Délvidék főterén csak néhány megfáradt ácsmester rendezkedett elcsigázottan, mintha soha nem akarna véget érni a nap. Jobb híján odaléptem az egyikükhöz és kedélyesen megkérdeztem, hogy merre tudnék megszállni.

-   A kültéri kocsmában talán még akad szabad szoba – töprengett, majd a téren körbe mutatva hozzátette: - Ezek itt zárva vannak, a holnap esti mulatság végett. Remélem talál szállást, ugyanis ezt kár lenne kihagyni.

Mosolyogva megköszöntem a segítségét, majd elindultam egy kis utcába, amerre pár pillanattal azelőtt mutatott. Nem is kellett sokat kutyagolnom. A Kültér egyetlen kocsmája zsúfolásig telve volt, csak úgy folytak ki belőle az emberek. A férfiak vidáman énekeltek, az asszonyok és lányok kisebb körökbe rendeződve fennhangon beszélgettek. Mindenki ott nyüzsgött, aki normál esetben a főtéri kocsmák valamelyikében mulatná az időt.

Ideális információszerzési közeg volt.

-   Láttátok a lányt, aki ma Williammel érkezett? – csapta meg a fülemet már az első csoportnál az ismerős név. Szerencsémre a nők mindent látnak, és mindent hallanak.

-   Igen. Fura egy szerzet. Biztos elhozza magával holnap. Majd kilessük! – Többen összenevettek, majd folytatták a csevelyt valakiről, aki számomra érdektelen, de nekem ennyi elég is volt, s az igazat megvallva nem hittem volna, hogy ennél többet megtudhatok.

Miközben a városrészből az erdő felé sétáltam még megütötte a fülemet néhány mondatfoszlány, miszerint a lányt Katie-nek hívják – micsoda érdekes név -, valamint a kastély melletti kunyhóban szállt meg Markusnál.

A fejemben azonnal összeállt a terv. Nincs más dolgom, mint másnap elmennem a mulatságra, elcsalni a lányt William közeléből, majd apám elé vezetni.

Egyszerű és ésszerű.