Krisz erős lábrázogatásokra nyitotta ki a szemeit. Hideg és ósdi levegő terjengett körülötte, érezte hogy most ahol van, még sosem járt életében. Nem tudta hol van, amely színek uralkodtak körülötte, később elhalványultak és más színné változtak.
  A fiú nem volt megijedve, bár tudta hogy nincs biztonságban, ugyanis tisztán érezte hogy életjelenségek vannak körülötte. Lábai alatt a talaj, mintha üveges lett volna. Látta benne saját gyanakvó arcképét és szemeinek csillogását. Lassan elkezdett sétálni, és ekkor érezte, hogy minden egyes lépésekor megrázkódik a lába. Ugyanezt érezte legelőször. Mögötte összegyűltek a színek, és észrevétele szerint, ahogy elkezdett haladni, a színek is úgy haladtak utána.
  Mostmár szemmel láthatóan repkedtek előtte azok a bizonyos érezhető jelenségek. Némelyiknek, karok helyett egy hosszú, füstből álló farka volt, feje pedig léggömb alakúnak látszott. Viszont mindegyiknek a szíve helyén, rikító aranysárga színben, fénylett valami. Krisznek fogalma sem volt róla mi az, de nagyon tetszett neki. Amikor tovább sétált, hirtelen egy közönséges fa volt előtte. Csodálkozott, hogy kerülhetett ide, amikor az előbb még sok sok repkedő jelenség vette körül, mostanra pedig egy fába botlott. Termete kicsi volt, lombkoronája terebélyes és egymagasságban volt Krisszel. Törzse áttetsző volt, tehát mégsem volt annyira közönséges. Krisz nem mert hozzányúlni a fához, ugyanis a lombkoronáin legalább 8 vagy 9 óriás bogár volt, és furcsálta is hogy rózsaszínűek voltak. Amikor jobban megfigyelte őket, észrevette hogy nem is bogarak voltak, hanem gyümölcsök. A fa gyülömcsei lehettek, de ilyen fajta gyümölcsöket még sosem látott.
  Amikor az egyiket megfogta, a gyümölcs mintha beszélni akart volna Kriszhez, hogy engedje el. Krisz elengedte, s ekkor a gyümölcs ismét szótlan és mozdulatlan lett. Majd egy másikat vett a kezébe, és az is megszólította Kriszt, hogy nem akar a fiú kezében lenni.
A következő pillanatban, egy ismeretlen hang ütötte meg a fülét, ami a háta mögül hallatszott.
 - Ezt miért tetted? - mondta egy hosszú, nyúláng test alkatú fiú, aki látszólag mérges volt.
 Krisz megfordúlt, s amikor megpillantotta a magas, göndör barna hajú fiút, valami okból kifolyólag olyan érzése volt, hogy egy régen elhunyt Kolónia taggal van dolga. Ugyanis a fiú rettenetesen hideg levegőt árasztott, és Krisz is érezte, hogy eddig nem volt ennyire hideg. A fiúnak, emellett mintha nem is szemei hanem csak két sötét lyuk lett volna a fején, csupán emberi hangja volt az, ami nem rémisztette meg Kriszt.
 - Ne haragudj. - felelte hamar Krisz, majd erre a fiú arcáról azonnal eltűnt a harag.
Minden bizonnyal csak meg akarta Kriszt ijeszteni. Amikor közeledett Krisz felé, nem kellett használnia a lábait, hanem lebegett, akár a közelükben lévő élet jelenségek.
 - Ki vagy te? - kérdezte a fiú. - Te nem élhettél akkor, amikor én!
 - Valóban nem. - bólintott a helyes állításra Krisz. - Viszont te sem lehetsz 21. századi!
A fiú ekkor a homlokát ráncolta, és a két lyuk a szeme helyén, mintha kétszeresére nőtt volna.
 - Hogy hogy 21. századi? Hiszen még csak a 19. században járunk! - felelte csalódott arccal majd olyan hosszúra nyújtotta ki a nyakát, mint egy bébi zsiráf.
 - Te biztos. - biccentett Krisz, miközben fiú régies hímzésű, fehér ingjét nézegette. - De én a jóval későbbi világban élek!
Majd barátságosan kinyújtotta a kezét.
 - A nevem, Csikós Krisztián.
A fiú értetlenül nézett Krisz közönséges tenyerébe, majd megvakarta kócos fejének tetejét. Végül barátságos mosoly húzódott hosszú arcára, és kezet fogott Krisszel.
 - Balla Dániel vagyok. - majd a kézfogás után ismét eltűnt arcáról a mosoly. - Veled egyébként mi a gond?
 - Miért? - kérdezte megdöbbenve Krisz, majd automatikusan a tenyerére nézett. De nem látott semmi különlegeset. Ezután kérdően emelte fel a fejét, Dániel meghökkent arcvonása azonban nem változott.
 - Megráztál! - felelte Dániel, de tartott tőle, hogy ezzel megsértette Kriszt.  - Ne haragudj, hogy mondtam!
Krisz nem először hallotta ezt, legfőképpen kézfogásoknál szokta hallani a panaszokat, így csak a vállát vonta meg.
 - Semmi baj. - legyintett Krisz.
Dániel kissé borzongva vezette végig a tekintetét, a vele szemben álló fiún, majd olyan arcot vágott, mintha egész életben erre a pillanatra várt volna.
 - Ez zseniális! - suttogta halkan, de Krisz meghallotta.
 - Tudom, ez neked nem lehet hétköznapi, de elmagyarázom. - szabadkozott Krisz, majd mikor a kezét emelte, hozzáért a mögötte álló fához.
 A fa abban a pillanatban hátba bökte Kriszt. Utána pedig ugyanolyan mozdulatlanná vált. Krisz azt hitte képzelődik, de Dániel vele szemben állt, tehát ő nem lehetett. Más pedig nem tartózkodik rajtuk kívül a közelben. Szúrós és gyors érintéssel bökte hátba a őt a fa.
 - Ezért akartam az előbb szólni. - bólogatott Dániel, amikor Krisz segítség kérő arccal fordúlt hozzá. - Ez itt egy Szellemfa. Nem közönséges fa, ugyanúgy érez és tárol emlékeket, mint mi. De nagyon kell vele vigyázni, mert nyugtalan és agresszív ha olyasvalaki tartózkodik a közelében, akinek a lelkét még nem ízlelte.
Krisz azt hitte hogy Dániel csak mesét mondott neki. Nem is figyelt úgy a fiúra mintha igazat beszélne, csak mereven nézett rá, azutn pedig a fához fordúlt. Nem is volt nagyobb mint ő, mégis megbökte. Mindenesetre valóban nem volt közönséges, főként azokkal a gyümölcs félékkel az ágain, és az áttetsző törzsével. Mozdulatlan volt és néma, mégis érezni lehetett hogy itt van köztük.
 - Na de mégis mit akarsz ezzel mondani, hogy ízlelte a lelkeket? - tette fel a kérdést Krisz, amikor kissé már érdekelté vált számára a fa.
Dániel odasétált Krisz mellé, s így ketten nézték a Szellemfát.
 - Ez a fa azért van, hogy az olyan szellemek lelkét őrizze, akiknek még akadt volna dolguk az életben, vagy nem sikerült véghez vinniük dolgokat.
Miközben Dániel mesélt Krisznek a fáról, közben észre lehetett venni, hogy a fa vékony ágai, nagyon lassan mozogni kezdenek.
 - A Szellemfa csakis tiszta lelkű szellemeket fogad be, és akiket beengedett, csal akkor engedi ki, ha a szellemnek sikerül véghez vinnie dolgát, az egykori életében.
Krisz hiába próbált ezúttal Dániel szavaira koncentrálni, nem maradt meg a fejében semmi a fáról. Mindvégig a fa ágain volt a tekintete. Látta, hogy ahogyan mozogni kezdenek az ágak, utána a rózsaszín gyümölcsök is meg meg moccannak.
 - Azok ott gyümölcsök? - kérdezte Krisz, amikor a mocorgó rózsasín gyümölcsre mutatott.
 - Nem. - mosolyogta Dániel. - Azok a szellemek, csak ilyenkor betokozódnak, azért így néznek ki.
 Krisz hátát a hideg kirázta, majd lépett két lépést hátra. Dániel ránézett és arcán egy halvány gúnyos mosoly látszott.
 - De ne aggódj, nem bántanak. - felelte majd visszafordúlt a Szellemfához. - De jobb lesz ha távolabb megyünk, most ébredeznek. Ilyenkor nem tanácsos a fa közelében lenni.
Dániel megfordúlt, majd erősen megragadta Krisz karját és magával vezette. Alig léptek néhányat, már nem is látszott a közelben a Szellemfa. Krisz hátra szeretett volna még utoljára nézni rá, de négy lépés után már csak színes fényeke látott úszni. Dániel elengedte a karját, majd körülnézett.
Krisz nem tudott, még csak visszagondolni sem azokra a szavakra, amiket az előbb hallott. Valami nem engedte koncentrálni. Minden pillanatban történt körülötte valami, azután hirtelen megváltozott. Ahogyan Dánielt vizsgálgatta, könnyen meg tudta állapítani róla, hogy ő is csak egy szellem.
 - Te hogyan lettél szellem? - kérdezte Krisz.
Dániel lassan vezette a tekintetét Kriszre. Majd keserű arcot vágott. Ezek szerint nem szeretett sosem erről beszélni, de mégis rá szánta magát hogy elmesélje.
 - Amikor én éltem, nem ismerhette azt a szót, hogy nyugodt élet. Ugyanis üldözött vadként kellett menekülnöm, család és barátok nélkül. Volt egy csoport, akik befogadtak, és mellettem álltak.
 - Különleges voltál? - kérdezte hirtelen Krisz, és meglepetésére, Dániel elégedetlenül bólogatott.
 - Úgy hatottam a fákra, a bokrokra és a virágokra, mint az emberekre. Beszélgetni tudtam velük, mozdítani tudtam őket anélkül hogy hozzájuk érhettem volna.
  Majd ekkor befejezte, és lenézett a mezít lábaira. Krisz várta hogy Dániel folytassa, de továbbra is néma csend volt. Majd Dániel haja, egyik pillanatról a másikra vörös színű lett. A sötét mindenség, ami körülvette őket, szinte rikított benne Dániel hajának a színe. Krisz csak pislogott és nem tudta hogy miért változott át Dániel haja barnáról, vörösre.
Dániel ekkor felemelte a fejét. Szemei helyén s lyukak, kétszeresére voltak tágulva és olyannyira villantak meg a fogai, mint egy harcias kutyának.
 - De az emberek utáltak azért, aki vagyok! Nem fogadtak el, de még a saját anyám és apám sem! Ezért úgy döntöttem hogy világgá megyek! Egy napon, szörnyen esett az eső. Éppen azokhoz az emberekhez tartottam, akik befogadtak engem. Egy erdőn keresztül készültem levágni az utat, amikor egy férfi elém ugrott. A nevemet mondta, és mindent tudott rólam, de én nem ismertem őt. Megemlítette nekem a társait és azt is, hogy szükségük van az én lelkemre.
Krisz ahogyan hallgatta Dánielt, felfigyelt arra, hogy körülöttük erős és hideg szél kezd feltámadni. Olyan csípős és gyors szelek csapták meg Krisz testét, hogy majdnem hátra bukott tőlük, de Dánielt nem bírták kimozdítani álló helyzetéből.
 - Azt hittem, csak egy bolonddal van dolgom. Ígyhát otthagytam, de mire kettőt léptem volna, megint ott termett előttem. Ezután futottam előle, de mindig elém érkezett. Annyira elfáradtam, hogy térdre rogytam, és ő a mellkasomra helyezte a tenyerét. Majd azt mondta:   Ettől a pillanattól fogva, te közénk tartozol! Jogod van dönteni! Vagy szolgálni fogsz engem és társaimat, vagy pedig ellenünk fordúlsz és örök reménytelen harcba szállsz!
Dániel haja, azon nyomban visszaváltott barna színűre, és a körülöttük süvítő szél is lecsendesült. Krisznek már nem kellett az egyensúlyával küszködnie, s észrevette hogy sokkal nyugodtabb lett Dániel is.
 - Ezután már semmire nem emlékszem. - szuszogta Dániel.
 - De ki lehetett az az alak, aki megtámadott? - kérdezte Krisz, és saját magán is meglepődött, hogy mindez megmaradt a fejében.
 - Nem tudom. - vonta meg a vállát Dániel. - De neked most menned kell.
Krisz felnyitotta a szemeit. Dániel nem viccelt vele, és amikor készült is elfordúlni tőle, Krisz rákiáltott.
 - Várj! Hova menjek?
 - Oda, ahová tartozol. - utasította Dániel, de akkorra már, kezdett egyre halványabb és halványabb lenni.
Krisz, szabad szemmel már nem látta Dánielt, de érezte hogy ott van még vele, ezért megszólította még utoljára.
 - Találkozunk még?
A hang, a semmiből, visszaválaszolt Krisznek.
 - Találkozunk még, persze! De legközelebb legyél óvatosabb, Csikós Krisztián!