Várady arra ébredt, hogy Eszter ott áll az ágya mellett, szelíden nézve le rá, akár egy ártatlan kis bárányka.

Lassan felült, és erőteljesen dörzsölgetni kezdte szeméből az álmot. Miután ez viszonylag sikerült neki, kérdőn a kislányra pillantott, aki erre rögtön beszélni kezdett. Elmondott egy történetet arról, hogyan szökött meg Pisti, és hogy ő minden erejét beleadva próbálta visszatartani a fiút; utána is ment, de hát tudja Sanyi bácsi, hogy van az, ha egy gyerek a fejébe vesz valamit.

Várady fürkészőn nézett Eszter szemébe. Arra gondolt, talán több meséjében a kitalált rész, mint a valós. Bár egész könnyen el tudta képzelni, hogy Pisti kiszökjön, de hogy még ellen is szegüljön az őt visszatartani igyekvő Eszternek – aki ráadásul sokkal karakánabb, nyitottabb személyiség, mint a fiú –, azt már nehezen hitte. De mit volt mit tenni, csak és kizárólag Eszter szavaiban bízhatott, más szemtanú nem lévén.

Egy darabig tétován ült az ágy szélén, majd kérdőn Eszterhez fordult.

- Van valami sejtésed, hová mehetett? – kérdezte. Teljesen tanácstalannak érezte magát.

- Nem tudom – válaszolta halkan Eszter. – Nem nagyon szoktunk beszélgetni.

- Azt tudom – replikázott Várady, talán kicsit durván. De nem érdekelte. Érezte, Eszternek valamiképpen szerepe van Pisti váratlan eltűnésében. Azt sem zárta ki, hogy ő kergette el. Úgy döntött, nem bánik kesztyűs kézzel a lánnyal. Tanuljon egy kis fegyelmet, nem árt neki.

- Gyere! – szólt rá erélyesen. – Elmegyünk megkeresni Pistit.

- De… - dadogta Eszter, némi félelemmel a hangjában. – Mégis hol keressük? Végignézzük az egész várost?

- Ugyan már! – legyintett Várady. – Nem hiszem, hogy Pisti túl messzire merészkedett volna. Biztosan itt lesz valahol a közelben.

Eszter nyelt egyet. Lehajtott fejjel követte Sanyi bácsit, aki, úgy tűnt, szigorúnak akar látszódni előtte.

A szél egyre hevesebben fújt, vadul tépázva Eszter haját, mely már csaknem a vállát csapkodta. Dacolva a zord körülményekkel, körbejárták a parkot, a környező utcákkal egyetemben, de Pistinek még csak a nyomát sem találták. Eszternek torkában dobogott a szíve, amikor befordultak oda, ahol nemrégiben magára hagyta a fiút. Rettegett, mi lesz, ha Pisti felbukkan, és elmeséli, miképp lett lépre csalva. De szerencséjére ez egyelőre nem történt meg.

- Nem kéne hazamennünk? – szólalt meg kis idő múlva, leküzdve belső szorongását. – Kezdek fázni.

- Akkor nem fáztál, amikor szegény Pistivel gorombáskodtál? – torkolta le Várady, a megbánás apró szikrája nélkül. Sőt, tovább is ütötte a vasat: - Arra nem is gondoltál, ugye, hogy eshet Pistinek az állandó piszkálgatás?! Bezzeg, ha veled tenné valaki ugyanezt, máris más lenne a véleményed. Persze, mit tudsz te mások érzelmeiről? Egyedül csak saját magaddal törődsz, a többi nem számít.

Eszternek nagyon rosszul estek ezek a szavak. Szomorú harag gyúlt lángra lelkében, és érezte, egyre inkább nehezére esik magában tartani érzéseit. Lehajtott fejjel kullogott Várady mögött, aki fokozódó türelmetlenséggel szedte lábait, fogalma nem lévén, merre vezesse lépteit.

Ráadásul időközben teljesen besötétedett, és kezdett valóban hideg lenni. Eszter valósággal vacogott a vékony kis kabátkájában. Ami azt illeti, Várady is fázott, de esze ágában sem volt hazafelé venni az irányt. Egyre szaporábban ment előre, reménykedve, egyszer csak előkerül Pisti, és minden jóra fordul.

- Menj, haza, ha gondolod! – vetette oda félvállról Eszternek, aki azonban nem mozdult. Szíve szerint eleget tett volna a felkérésnek, de lelkiismerete nem engedte. Már alaposan megbánta, amit tett, és fájdalmasan hasított belé a tudat: nem képes visszafordítani. Lehet, hogy Pisti miatta megfázik, esetleg tüdőgyulladást kap, vagy valami még komolyabb betegséget szed össze. Mindezt azért, mert ő nem képes elfogadni Sanyi bácsi döntését.

Órákon keresztül bolyongtak a betonlabirintusban, amikor Várady egyszer csak megállt, megvakarta a fejét, és teljesen kétségbeesve nézett körbe.

- Nem tudom, hol nézhetnénk még meg – mondta, félig Eszternek, félig önmagának. – Ennyi keresgélés után már meg kellett volna találnunk.

Eszter bátorkodott végre megszólalni:

- Lehet, hogy már hazament, és ott vár minket a kapuban.

Várady elgondolkozott, majd mélázva bólintott.

- Az lehet – suttogta, de hangjában némi reménytelenség is csengett.

Eszter, bár félt a lebukás veszélyétől, reménykedett, hogy Pisti valóban hazatalált. Ellenkező esetben, tudta, csak a véletlen csoda folytán kerülheti el a bajt a fiú. Arról nem is beszélve, mennyi gazfickó tanyázik a környéken, főleg ezen a kései órán. Ha valaki, Eszter már csak tudta ezt.