A jelen tartozik a múltnak

Emlékeznek még Malvinkára Móra Ferenc: Kincskereső kisködmönéből? Tudják, ő volt az „ezüst körmű” varrónő. „Isten angyala ő, akinek lelke éjszaka mindig fölrepül az égbe fehér galambnak képébe, és aranybúzát eszik a jó Isten tenyeréből.

Mikor négy éve először találkoztam a Kastélybarát Klubban a 86 éves Gyöngyikével, látva apró, törékeny termetét, Malvinka jutott eszembe. Fürgén kutató szemei azonban ellentétben voltak az ilyen időskorúakra általában jellemző képpel.

A lépcsőn kedves – erélyesen utasította vissza a segítő kezeket és bizony később a kirándulásaink során felmászott azokra a pallókra is, melyek előtt több „fiatal” megtorpant. És fényképezett rendületlenül.

Kíváncsi lettem rá: milyen személyiség, milyen sors rejtőzik a vállalkozó kedvű, mindig derűs Gyöngyikében? Érezni lehetett, hogy valamiért más, mint a többiek.

Sokat beszélgettünk, elmondta, hogy bár orvos, majd fényképész szeretett volna lenni, végül tanítónő lett és Újpesten az Attila utcai iskolában tanított nyugdíjazásáig. Mindig is szeretett tanulni, megismerni a világot, ezért a mai napig több klub és egyesület tagja, rendszeresen jár túrázni és látogatja bátyját, aki Aradon él (azóta sajnos már elhunyt 100 és fél éves korában).

Egyébként gyermekkora óta állandóan tanult: 5 évesen már tudott írni, olvasni. A nyelveket nem tanulta, azok csak úgy „ragadtak rá”: a magyar mellett, mivel Nagyváradon éltek beszélt románul, franciául, édesanyja Pozsonyból került ide, tehát németül is. Később orosz nyelvtanár lett.

Nyugdíjasként idegenvezető tanfolyamot végzett és kamatoztatta nyelvtudását.

A háborús időszak miatt később fejezte be tanulmányait és úgy szerzett egyetemi diplomát, hogy nem is járt középiskolába. Magánúton tette le vizsgái egy részét és közben már kislányával volt terhes. Még most is rajongva beszélt hajdani nagyszerű tanárairól: Pándi Pál, Lukács György előadásait élvezet volt hallgatni.

És tervei vannak! Furcsa volt ezt hallani egy 86 éves szájából, de látva őt, úgy éreztem, hogy meg is fogja valósítani azokat.

Mik voltak ezek a tervek? Egy könyv megírása a családja emlékére (ekkor tudtam meg, hogy 1944-ben deportálták őket, és szülei sajnos nem tértek haza, csak ők négyen, a bátyja és a három leánytestvér).

Szeretett volna eljutni Jeruzsálembe, az őshazába és megtanulni héberül, hogy értsen az „anyanyelvén” is.

Kellemes meglepetés volt, amikor az egyik klubesten szerényen felállt és felmutatott egy vékonyka kis könyvet: ez az, amivel még tartoztam önmagamnak és a családomnak. Megírtam és megjelent! „Füstté vált életek”, írta Pauline Simon. (Ez volt a lánykori neve, de ő később a Gyöngyit választotta.)

Vettem én is egyet és még aznap este nagy érdeklődéssel kezdtem neki a könyv olvasásának. Egy igazi dráma bontakozott ki előttem. Úgy éreztem, ember nem bírhat ki ennyit, mint ez a lánynak is törékeny nő, aki végül 27 kg-ra lesoványodva tért haza és kezdett új életet. Viszontagságairól családja is most értesült igazán, mikor könyvét olvasták.

És boldognak érzi magát, mert jól van, nem szorul senkire, sok barátja van és állandóan társaságba jár.