-   Te, Will! – szólítattam meg, úgy fél órányi aktív hallgatás után.

-   Igen? – Nem állt meg, és nem is nézett hátra.

-   Öhm… - Kínosan éreztem magam, hisz nem éreztem úgy, hogy annyira közvetlen kapcsolatba kerültünk volna, hogy pirulás nélkül feltudjak neki tenni egy ilyen kaliberű kérdést. – Pisilnem kell. – Nyögtem ki végül, s már éreztem is, hogy a fejem a szégyen egyértelmű jelét viseli magán.

Will megtorpant s balra, az egyik bokor együttes irányába mutatott.

-   Kösz. – vakkantottam még mindig fülig pirultan, majd a lehető leggyorsabban túlestem a procedúrán. Nem mintha gondom lenne a természet lágy ölére pisilni, egyáltalán nem. Csak épp ezek a bokrok mozogtak, és frusztráló úgy végezni a dolgomat, hogy a takarásom bármikor odébb mászhat.

De szerencsémre ez nem történt meg. Gyorsan visszacibáltam magamra a lazának nem mondható farmeromat, majd visszatértem parancsnokom háta mögé, és újra felvettem a tempóját. Megpróbáltam a gondolataimba süppedni, de a kavargó érzelem hullámok közepette képtelen voltam gondolkodni. Végül feladtam a küzdelmet önálló életet élő agyam ellen, és üres fejjel kullogtam tovább.

Nem telt el negyed óra, s egy középkori városra emlékeztető házsokaság körvonalai kezdtek kirajzolódni a szemem előtt. A várost nem vette körül fal, bármelyik oldalról meglehetett közelíteni, s mikor már csak száz méterre voltunk az első épületekből, a semmiből előkerült a Will által említett kastély középső – feltételeztem legmagasabb – tornya. A toronyra erősített Nap alakú címeren vidáman játszottak a nap sugarai. Olyan volt, mintha a Nap őrködne népén.

Ahogy beértünk a házak rengetegébe, közelről is meg tudtam figyelni az alacsony téglaépületeket. Bár a legtöbbjük csak földszintes volt, néhol kiemelkedett egy-egy emeletes is, amik névtábláján a Fogadó szó volt olvasható.

Will tapasztaltan, elképesztő lendülettel haladt az emberek között, precízen kerülgetve őket, majd hirtelen elkapta a kezem, s így vezetett tovább. Először nem értettem, de pár pillanattal később meghallottam a morajló hangokat, melyek mindegyik irányból süvöltöttek. Szájtátva kapkodtam a tekintetem egyik barátságos arcról a másikra, s közben tudatosult bennem, hogy a valószínűleg a főtéren sétálunk, ahol épp piac van.

Will nem akarta, hogy elkeveredjek. Erősen szorította a kezem, én pedig minden erőmet bevetve igyekeztem lépést tartani vele. Nem szerettem volna elkeveredni, bár a Will által említett kastély melletti házacskát talán megtaláltam volna, de fő a biztonság. És Will mellett biztonságban éreztem magam.

A tömeg lassan ritkulni kezdett, s kiértünk a hangok forgatagából, a város pezsgő részéből. Ismét egy nyugodt utcában sétáltunk, barátságos házak között. A kellemes idő sokakat arra sarkalt, hogy a házukba is beengedjék a friss levegőt, s mivel abban az utcában csak két méter volt a házak között, szlalomoznunk kellett, nehogy beleütközzünk egy szélesre tárt ablakba.   

A figyelmemet nem kerülte el, hogy Will, annak ellenére, hogy kiértünk a piactérről, még mindig nem engedte el a kezem. Nem volt ellene kifogásom, jól esett egy baráti érintés. A jelenlegi egyetlen barátomé.

A várost, valamint a kastélyt magaslatokra építették, így a köztük lévő több mint száz méter, egy völgyön keresztül vezetett. A város széléről lenézve meredeknek tűnt a füves, kisebb bokrokkal tarkított lanka, de nem volt időm elmondani aggályaimat, ugyanis Will automatikusan húzott maga után, s én, már a második lépésemnél megbotlottam egy nagyobbacska kőben, magammal rántva önkéntes pártolómat.

Arccal előre zuhantunk, majd valamiképpen az oldalunkra fordultunk, s így gurultunk levele, letarolva az elénk kerülő bokrokat, s színes virágokat. Többször is megpróbáltam elkapni egy-egy bokrot, vagy épp megvetni a lábam az egyikben, de túl gyengék voltak, hogy megállítsák száguldásomat. Úgy egy percnyi zötykölődés, és több száz „aú!” után, végre véget ért a lanka, s nem pördültem tovább.

-   Te jó ég! – kiáltotta Will, majd hatalmas lendülettel a hátamnak csapódott. – Micsoda szerencsétlen vagy.

-   Szerencsétlen? – a másik oldalamra fordultam, hogy rosszallóan nézhessek rá, majd hozzá tettem: - Legközelebb kisebbet ránts, és nem veszítem el az egyensúlyom. – Megpöcköltem az orrát, majd felpattantam és a kezemet nyújtottam felé.

-   Jól vagytok? – kérdezte egy mély férfihang, a hátunk mögül.

-   Jól! – kiáltotta Will, miközben elkapta a kezem, s ahelyett, hogy felállt volna, lerántott maga mellé.

Nem szóltam egy szót sem, csak nevetve terültem el mellette a puha fűben, miközben a felénk közeledő alakot figyeltem. Teljes biztonsággal futott felénk a meredek lankán, amin feltételeztem, hogy fel kell majd másznunk, célunk elérésének érdekében.

-   Sziasztok. – köszöntött minket a férfi, miközben ő is kényelembe helyezte magát a fűben, s felém nyújtotta jobbját. – Markus vagyok. – mosolygott rám, amitől a száját keretező mély ráncok hirtelen kisimultak.

-   Katie. – kaptam el a kezét, rávillantva barátságos mosolyomat.

-   Katie? – ízlelgette a nevem, de nem tett rá megjegyzést. – William? – fordult a mellettem terpeszkedő fiúhoz? – Mi is történt?

-   Az erdő szélén találtam rá. Eltévedt, bár fogalmam sincs honnan jöhetett. – szeme sarkából rámpillantott, s széles mosolyra húzta a száját. – Igazán különleges lány.

-   Különleges? – Markus felhúzta jobb szemöldökét, amitől a homlokát borító ráncok hirtelen barázdákká mélyültek. Élénk, mélykék szemét rámszegezte, s kutató pillantással fürkészte az arcom.

-   Will úgy érti, hogy furcsa. – Helyesbítettem. Legjobbnak láttam, ha minél előbb tudatom a férfival, hogy nem vagyok egyszerű eset, és az ő szemszögükből figyelve, nem is vagyok normális.

-   Ahogy gondoljátok. – vonta meg a vállát. – Nekem be kell mennem a városba. Az ebéd az asztalon, jut mindkettőtöknek. Ne keveredjetek bajba, és mivel feltételezem a lány nálunk vendégeskedik, takarítsátok ki neki a vendég szobát.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Markus a takarítás szót többes számban használta, vagyis óhatatlanul utolért a rendrakás szörnye, ami a saját világomból követett, egészen idáig.

-   Menjünk. – pattant fel Will, s ezúttal figyelmen kívül hagyva jómodorát, nem segített fel, csak elindult dombnak fel.

Én is feltápászkodtam, és felnéztem az előttem álló útra. Nem tűnt meredeknek, s ebből arra következtettem, hogy nem fogom elveszíteni az egyensúlyom félúton, s nem zuhanok hanyatt vissza.

-   Te Will! – kiáltottam utána, mikor már jó tíz lépéssel előttem járt. – Ugye a falat nem kell átmásznunk? – Tekintetem a kastélyt körülvevő, körülbelül három méter magas falra szegeztem, ami védelmi szempontból nem tűnt magasnak, átmászási szempontból viszont – legalábbis számomra -, lehetetlennek tűnt.

-   Attól függ. – kiáltott vissza.

-   Mégis mitől?

-   Hogy helyettem is takarítasz-e.

Haha. – nevettem fel gúnyosan, majd megszaporáztam a lépteimet.