A Kiss-lakásban csend és nyugalom honolt. Szürke homály telepedett a szobára, csak a televízió sápadt fénye eresztett némi világosságot az idős házaspárra és a bútorokra. Az alacsony, zömök testalkatú nő, Juli, a sarokban lévő asztalnál ült, és kötögetett. Fél szemmel követte csak a híradót, nem úgy, mint ura, Géza, aki a kanapén keresztben terült el, akár a nagyágyú. Jobb kezét nadrágja zsebébe süllyesztette, ballal a távirányítót babrálta, kiegészítő tevékenységként. Időnként horkantott egyet felháborodásában vagy éppen cinikusan a látottak miatt.

Amikor vége lett a híradónak, Juli félretette a félig kész ruhadarabot, és férje mellé telepedett, gyengéd simogatásokkal igyekezve felszítani az öregben a tüzet.

- Gézám, mondd csak, ugye, még szeretsz? – tette fel a kérdést hirtelen.

Gézát annyira váratlanul érte felesége szokatlan tudakolása, nem is tudott mit felelni. Morgott egy sort, teljesen értelmetlenül, mire Juli folytatta megkezdett ostromát.

- Na, ne legyél már ennyire durva! – keze közben „egészen véletlenül” Géza egyik legféltettebb kincse irányába tévedt. A férfi mocorogni kezdett, egyre idegesebbé vált. – Olyan régen csináltuk már, de úgy igazán… Emlékszel még?

- Hogyne emlékeznék! – csattant fel Géza, és pár centivel távolabb húzódott Julitól. – Akkor is úgy kellett magamról levakarnom téged, mintha legalábbis csirizzel lennél bekenve.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hát már nem szeretsz?

Juli szája szélesre görbült, amitől Géza csak még jobban vérszemet kapott.

- Eltaláltad. Én már csak a fiatal, vékony cicababákra vadászok, te már túl öreg vagy hozzám.

Juli egy darabig hallgatott, majd elkezdte finoman ütögetni Géza arcát.

- Na, te vadállat! – próbálta eltolni magától feleségét Géza, mindhiába. – Ne akard, hogy neked ugorjak!

- Na gyere! Már arra várok mióta!

- Azt már nem! Akkor már inkább fogom a nagykést, és beléd vágom.

- Csak rajta! – válaszolt szemrebbenés nélkül, emelt fővel Juli. – Nehogy azt hidd, hogy félek tőled! Legalább azzal a tudattal halok meg, hogy te a dutyiban fogsz megrohadni.

- Mi van, talán nem szeretsz? – gúnyolódott Géza, alaposan eltorzítva a hangját.

- Hogy te mekkora egy szemétláda vagy!

- De még az a jó, hogy te így is szeretsz.

- Hát ha tudni akarod: nem szeretlek. Na, erre mit lépsz?

- Annál jobb. Akkor meg mit jössz itt ezzel a süketeléseddel, meg a hülye kérdéseiddel? Menj, szúrd a szemedbe a kötőtűt, oszt jóccakát!

- Örülnél neki, mi?

Juli dühösen felállt, elfoglalta helyét az asztalnál. Kisvártatva újra kötögetni kezdett, Géza pedig felhangosította a tévét.

- Azonnal halkítsd le! – szólt rá Juli erélyesen. – Talán süket vagy?

- Nem süketebb nálad – replikázott Géza, és még egy fokkal rátett a hangerőre.

- Ne kelljen még egyszer mondanom!

- Mert mi lesz? Idejössz? Fejedhez vágom a távirányítót.

- Na, azt próbáld meg!

Juli nem ment oda, bár szemmel láthatóan idegesítette a hangzavar. Pár perc múlva elindult a hálószobába, hogy békésen álomra hajtsa a fejét. Géza szokásához híven a kanapén aludt el, ezért aztán reggel arra ébredt, hogy fáj minden porcikája, ráadásul felkelni is alig tud.

- Asszony! – kiáltott, válasz azonban nem érkezett. Megismételte a szólítást, mire a hálószobából végre mozgolódást hallott.

- Gyere már gyorsabban! – szólt idegesen, amikor Juli megjelent az ajtóban. – Nem bírok felkelni. Ez is a te hibád. Kiüldöztél a hálószobámból.

- Az nem csak a te hálószobád – felelte szárazon Juli. – És különben is, üldözött a fene! Felőlem elfértél volna a francia ágyon.

- Persze, hogy egész éjjel a siránkozásodat meg a nyögdécseléseidet hallgassam. Akkor inkább szenvedek itt.

- Helyes! – bólintott elégedetten Juli, és erősen felrántotta Gézát a kanapéról.

- A reggeli készen van már? – tudakolta Géza, hasát simogatva.

- Nincs – válaszolt higgadtan Juli. – Ma úgy döntöttem, tovább alszok egy kicsit. Készíthetnél most te valamit, a változatosság kedvéért.

- Akkor koplalunk – zárta rövidre Géza, és visszaült a kanapéra. – Na, akkor most ki kit szeret? Nem vagy képes szegény uradnak reggelit készíteni? Pedig én vagyok itt a kenyérkereső! Ha nem lennék, éheznünk kéne.

- Szép kis férj vagy te, mondhatom.

- Te is szép vagy, amikor eltakarja az arcodat a kendőd.

Juli ezt már nem bírta, kirohant a konyhába, ivott egy kupica pálinkát, majd visszatért a nappaliba.

- Tudd meg – szólt urához hevesen –, meglennék én a te ócska pénzed nélkül is! Nem kell nekem segítség! Ha gondolod, akár most azonnal el is mehetsz!

Géza feje rákvörössé vált.

- Még hogy elmehetek? – ordította. – A saját házamból? Mit nem képzelsz, te asszony?

- Akkor én megyek el. Nem bírom már tovább. Isten áldjon!

- Isten… persze! – motyogta Géza, csak úgy magának, és bekapcsolta a tévét, szokásához híven elterpeszkedve a kanapén.

*

Kora este Juli ismét ott ült Géza mellett, simogatással próbálva szeretetét kifejezni. Géza ölében hatalmas tálcát tartott, rajta sült kolbásszal, egy jó adag, friss házi kenyérrel meg vöröshagymával. Juli mosolyogva nézte, milyen jóízűen falatozik a férje.

Miután Géza elfogyasztotta vacsoráját, Juli szolgálatkészen elvette tőle a tálcát, és kivitte a konyhába. Amikor visszatért, ismét ostromlásba fogott.

- Géza, ugye, még szeretsz?

Géza kedvesen elmosolyodott, barátságosan megpaskolta felesége hátát, és így felelt:

- Ugyan, mit is kezdenék magammal nélküled?