Kicsi voltam, csupán 5 éves…nem fogtam még fel igazán sem az élet fontosságát, sem a halál lényegét. Azt mégis értettem, hogy elment. Nem jön vissza már. Sok kifejezést találtak ki rá az emberek, hogy minél könnyedébben elmondhassák a kicsiny emberpalántáknak, mit is jelent ez a néha elég torz, vagy kegyetlen formát öltő esemény. „A mennyekben van, fentről néz le ránk…”, „Mindig itt lesz veled, a szíved mélyén, még ha nem is látod…”, „Már az örök vadászmezőkön nyargal a többi boldog lélek oldalán…”. Persze ez egy időre elcsitítja a gyermeki lelket, és ajkakat, de nem elégre.

Nem elégre, mert még így is ott marad buksijuk mélyén a kérdés…mi a halál? Erre a szülők az mondják, hogy olyan, mintha aludnának. Lehunyják szemeik, és elalszanak…úgy alszanak, hogy többé nem keltheti fel őket senki…Nem kell enniük, sétálniuk, levegőt venniük, még játszani sem tudnak velünk. Akkor mégis mi a fenéért kell elaludniuk? Miért nem maradnak ébren, maradnak velünk, és játszanak tovább??? Minek a halál, ha az Isten egyszer odaadta nekik az életet…elvégre is, a menny is megtelik egyszer…akkor utána hová mennek?

Csend, némaság, és hosszú, fekete sorok. Egy nagy terem előtt állnak, mit mindenütt sírok

öveznek.

Temető…a holtak világa, az élők közt elnyúló, mégis általuk úgy félt világ. Ide az ember, csak és kizárólag szomorúsággal telt, nehéz, szinte szikla súlyú szívvel teszi be lábát, s sírva távozik…ha! távozik. Mert sajnos vannak kik már nem hagyják el kapuit, mert nem tudják. Én is ott álltam a sorban. Nem értettem miről van szó, csak a sok körülöttem állót láttam. Mind sírtak. „Anyu, mi történt? Rossz vagyok, hogy csak én nem sírok?” anya csak megrázta fejét. Hangja nem talált utat torkán, feltörő könnyei elfojtották. Apa is sírt…apa, a kemény katona, a haza szolgája, kit még sosem láttam semmi miatt még csak könnyezni sem. A szobor, mit az általa kialakított kép alapján építettem fel piciny agyamban, összetört egy pillanat alatt. Ott állok, és csak nézek. Barna szemeim körbe pásztáznak…miért van mindenki itt? Mindenki a mamához jött? Hiszen ő már alszik, nem tudnak vele beszélgetni. Igen, ekkor döbbenek csak rá…megvan miért sírnak, és már nekem is megjelennek az első fényes, keserűséget hordozó cseppek a szemeim sarkában. Alszik, nem beszél. Nem viccel többé azzal, hogy azt mondja nem hoz több bocicsokit, és mikor megjelenik mégis apró kezeinkbe potyogtatja a finom zsákmányt. Nem jön ki többet az erdőbe gombát szedni, hogy utána azt a finom gombapörköltet elkészítse belőle, amit mind úgy szeretünk. Nem jön ki többet az éjszaka közepén, hogy átkísérjen a sötét, és félelmetes udvaron a mosdóba. Nem fog mosolyogni, nem süt süteményt, nem ad puszit, és nem néz le rám olyan nyájasan. Mire a sok kavargó gondolaton átrágtam magam, már csak a patakokban csordogáló könnyzuhatagokat törölgettem. Már én is közéjük tartozom…sírok mint egy bari, aki elkóborolt a mamájától. Rám szólnak, hogy nyugodjak meg…de nem tudok. Még egyszer szólnak, anyu segít kifújni a nózim, de ez sem segít. Valami történik a házban ami előtt eddig ácsorogtunk. A tömeg megindul, én is megyek velük. Vonzanak magukkal, pedig anyuék azt mondják nem kell mennem. Mégis, valami azt akarja, hogy menjek, kövessem a mamát az úgynevezett utolsó útra. A papa nagyon rosszul van, zokog. Nagyon fáj itt bent…a mellemben, ha ránézek. Sajnálom…mindenki sajnálja, pedig nem őt kellene. Megérkezünk a keresztek között az utolsó előtti sor legszéléhez. Négy ember viszi a fekete, fényes fa dobozt, amiben a mama alszik. A pap bácsi, akit nem ismerek, és nem is szeretek, beszélni kezd. Anyára nézek, nem értem mit mond. Beszél, majd énekel, s újra beszél. Megkérdezem anyát, hogy ő most a mi nyelvünkön mond valamit? Anyu szerint igen…de akkor én miért nem értem? Nagyon fáj a fejem a sírástól, a lábaim a sok ácsorgástól, és a hasam, mert félek...most mi fog történni? A pap egyre csak beszél, és beszél…közben négy erős ember megfogja a dobozt, amiről közben már kiderítettem, hogy koporsónak hívják, és egy mély lyuk fölé emelik. Anya, mint ha csak egy mesét mondana, elmagyarázza, hogy mi fog történni. Egy néni, az első sorban, a nagynéném hatalmas, velőt rázó sikolyt hallat, majd összezuhan. Térdeire ereszkedve zokog, a nagybátyám próbálja lábra állítani, de nem sok sikerrel. Mindenki olyan furcsán néz végig rajta, és lassan egyre több nő hallat hasonló sikolyokat, és jajgatásokat. Szörnyű…és nekem megint sírnom kell. Még jobban mint az előbb. A nagy zokogás közepette félrenyelek, és köhécselni kezdek. A nagynéném, aki az imént még olyan rossz állapotban volt, és anyukám mellém ugrik, és megkocogtatja a hátamat, mégsem bírom abbahagyni a köhögést. Félelmetes, mi megy végbe bennem…nem értem, mégis fáj. Végre eláll a köhögés, de a sírás marad…sírok, mert mások is sírnak. Késztetnek arra, hogy kövessem a példájukat…de én nem akarok sírni…akkor miért akarnak engem ilyesmire rávenni? A mama koporsóját lassan leeresztik mélybe. Négy csodaszép, vörös szegfűt dobnak utána…de kár azokért a szép virágokért?! Ráadásul a mama nem is szerette a szegfűt…Hát még ezt sem tudják? Buták! Halk koppanások jelzik, hogy a lapátokról a föld, a kemény agyagos somogyi talaj a koporsó fedelére pottyan. Miért kell elásni, ha alszik? Fordul meg fejemben a kérdés…Miért nem maradhatott kint? Engem is elásnak majd, ha véletlen elalszom? Nem, hiszen sokat alszom, mégsem ásnak el…lehet, hogy azért mert én felkelek reggelente, a mama meg nem…lehet, hogy odalent vigyáznak majd rá az angyalkák? De hát én is angyalka vagyok, mégis idefent élek…én is vigyázhatnék rá. A földkupac csak egyre nő, míg végül egy dombocskát nem alkot. Barna, frissen rakott földkupacot, mi évek múltán tán olyanná válik, mit a temető többi, környező részein elhelyezett kupacai. A pap elhallgat, és miután az emberek kezükkel furcsán hadonásztak fejük, vállaik és homlokuk előtt, mindenki tesz egy-egy csokrot a kupacra, amit apa szerint sírnak neveznek, majd lassan száradó utolsó csepp könnyeiket letörölve elhagyják a holtak országának kapuját. Csak a családunk marad még ott egy darabig. A közeli rokonság, mint az unokatestvéremék, odajönnek hozzánk, és még utoljára sírunk egyet együtt.

A ház, a mamáék háza öt percnyire van a temetőtől, oda sétáltunk vissza. Ott rengeteg idegen ember várt már ránk…Öregek, ijesztőek…

A halotti tor következett. Nekem már akkor sem tetszett ez a dolog, mára pedig már  egyszerűen megutáltam. Ez olyan, mint mondjuk ha valaki halála után kap díjat…badarság. Elvégre is, nem azért dolgozza végig az ember az életét, hogy halála után a családjához vágjanak egy fényes kis szobrocskát, hogy „Kösz az apátoknak a szép munkát”. Egyszerű képmutatás, hogy az emberek úgy tegyenek mintha tisztelnék a holtat. A halotti tor ugyanez. Állítólag azért tartják ezt az összejövetelt, mert ilyenkor nem az illető halálát ünneplik, hanem azt ahogyan élt, és aki volt. Na már most, ennek több értelme lenne, ha az illetőt még élete folyamán ünnepelnék ilyen rangú összejövetellel. Akkor persze még csak azt láttam, hogy mikor beléptünk a fa kapun, ami már azóta olyan rozoga volt, mióta csak az eszemet tudtam, és megálltunk az udvar elejében, öreg, nagy, gonosz tekintetű nénik, és bácsik ugrottak elém, és ölelgettek, puszilgattak. Mind elvárták, hogy tudjam kik ők, és úgy beszéltek velem, mintha szinte hetente látnánk egymást. Emellett egy szó sem esett a drága mamáról. Helyette azonban elhangzottak a „Jaj csillagom, de régen láttalak már…” és a „Hű, mennyit nőttél? Már öt éves vagy?” mondatok, miktől már akkor is felfordult a gyomrom. Halotti tor…cöh…nevetséges. Családi gyűlés, ahol jót eszünk, iszunk, és beszélgetünk. Hát ezért kellett meghalnia az én drága, bocicsoki hozó, kedvesen mosolygó, és mindig erős nagymamámnak? Azért, hogy ez a sok öreg múmia láthassa a mi generációnk, a fiatalok állapotát? Nem érte meg. Nem érte meg sem a menny kapuján, sem a Ganegsz folyón, sem pedig egyéb a halál kapuját képviselő valamit átmennie, és itt hagynia engem, csoki, és puszik nélkül. És ez nem csak egy túljátszott, túlspilázott gondolatmenet, mert míg én a kicsiny mancsaimban süteményekkel, és ropogtatnivalókkal töltött tálcákat cipelésztem a gonosz öregeknek, tényleg senki nem dicsőítette a holtat, márpedig ő megérdemelte volna. Jó, kedves, és gondoskodó asszony volt. Neki köszönhetem az édesapámat, a két nagynénémet, rajtuk keresztül pedig szintén neki köszönhetem az unokatestvéreimet, az öcsémet, és a saját életemet. Tehát, ő egy kiváló asszony volt (!), a többiek számára mégis fontosabbak voltak a finomságok, minthogy őt idézzék emlékeikben.

Így pedig, a mesém végére érve, az eddigi 19 évem során már sokadszorra kérdezem meg magamtól: Minek szenvedjek én az életben a tanulással, munkával, a másoknak való kedveskedéssel egészen a halálom napjáig? Nincs értelme! Elvégre is, az én temetésemen is sírni fognak, ha szerettek, ha nem. Az én halotti toromon is tele tömik magukat, és egy mukkot sem fognak a kiválóságaimról beszélni, sőt! Hiába a mondás, hogy halottról jót, vagy semmit…mert hát a legkönnyebb, főleg a mai mocskos, és ellenszenves világban a holtat kibeszélni. Így hát kérem a világot, kérem az Istent, a Szenteket, a Sátánt, rokonokat, barátokat, testvéremet, hogy csak dobjatok a földbe, a szép, alföldi, kiskőrösi földbe, s hagyjatok aludni. Ne emlegessetek, ne meséljetek rólam regéket, mert nem éri meg. Hiába a nevem, hiába vagyok én Angyal, nem fogom megjátszani magam sem előttetek, sem mások előtt, hogy aztán később fölöttem lakomázzatok, nevetve, boldogan, s ha addig nem kerestetek, aztán se tegyétek, mert én akkor már nem óhajtok csuklani a pokolban, a mély bugyrokban, hová helyet béreltem, és vegyétek tudomásul, tetteimet, mik lehetnek életem elkövetkezendő időszakában gonoszak, sőt kegyetlenek, vagy vérlázítók, nem bánom meg, mert az életből csak egy van, a halál pedig örök, nem töröm magam egy percnyi hosszú időért, ha az örökkévalóságban újrakezdhetem, és szenvedhetem végig az utam úgy, mint köztetek a földön…