Csutacsere

  Ernő a tizenkettedik életévét taposta, tehát hatodik elemista volt. Az 1932. év aktualitásait nézegették akkortájt az olvasni tudó falusiak a kalendáriumban. Azokban az időkben nem volt kötelező kijárni a nyolc osztályt, nem is állt szándékában Ernő szüleinek, hogy ilyetén borzalmakra kényszerítsék fiúkat.

   „A tanulás a városi úri népeknek való. A paraszt abba született, hogy dógozzon, és abba is kő mögdöglenie! Ránk ezt rótta a magasságos. A tehén valagát kő néznünk a szekérrű, az eke mögül, oszt ilyesmi. Érted fijam, nem?” – szokta mondani Ernőnek az apja.

   Persze, hogy értette, nem volt ő olyan hülye, mint ahogyan a bizonyítványa tanúsította a tanévek végén. Ernő egy igazi gondolkodó volt. Mindig azon gondolkodott, hogy ússza meg a tanulást.  Négyesnél jobb átlaga sosem volt – azokban az időkben az egyes volt a legjobb, az ötös pedig a legrosszabb osztályzat -, de ez egyáltalán nem zavarta. Tudta, hogy nem fog hatodik után tovább menni, így csak annyira kellett teljesítenie a suliban, hogy ne ismételjen osztályt. Mert a hatodikat mindenképpen el kellett végezni. Ezzel járt a tankötetelezettség.

   Most, hogy már elkezdték felírni az osztály táblájára napi egy betűvel a VAKÁCIÓ-t, kezdett kicsit ideges lenni. Annak örült, hogy nem kell többet a padban púposodnia, viszont kifejezetten irtózott az elkövetkező melós évek gondolatától. Ha valamit jobban utált a tanulásnál, az a munka volt. De hát mit lehet tenni? A szülei folyamatosan sulykolták belé, hogy „a parasztnak dógozni kő.” Hiába is töri a fejét, mindenképpen el kell szegődnie valami hájas urasághoz cselédnek legalább hat-nyolc évre, hogy segítsen a szüleinek azzal a szánalmas mennyiségű gabonával, amit a munkájáért fog kapni fizetségül. Lesz ugyan némi kézpénz is apró érmék formájában, de az csak arra lesz elég, hogy havonta kétszer jól berúgjon egy fogadóban. Aztán vagy átvészeli késelés nélkül a mulatságot, vagy nem.

   Egyfolytában a szomorú jövőképen agyalt Ernő, míg hazafelé baktatott az iskolából. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem vette észre a fél téglát, amit a földes útba döngöltek valamikor, de kifordította egy szekér kereke, így ő sikeresen felrúgta, mint egy rongylabdát.

   - ASSZTA MEGVÁLTÓ OLTÁRI KURVA HÉTSZÁZÁT! – ordította reflexből s közben egy lábon ugrált. Ha elég hajlékony, rögtön bekapja a nagylábujját, de nem volt az.

   - Mi van veled te gyerök? Mit sipákúsz, mint akinek a pöcsére léptek? – kérdezte tőle egy arra haladó parasztember a szekeréről.

   - Valamelyik kurva kocsikerék kivájta a téglát a fődbül. Belerúgtam oszt fölszakadt a körmöm – válaszolta Ernő udvariasan az összeragadt zsebkendőjének szétfeszegetése közben. – Hogy én mennyire utálom már ezt a telebaszott parasztéletet! Meg ezt az átkozott téglatörmelékes fődutat. Mér’ nem lehet a parasztnak cipője!? Minden mocskos fillért csak élelemre költhetünk, mégis minden paraszt girhes! A kurva istenit neki!

   - Ne háborogj, piszkos kölyök, ha nem tetszik a sors, amit rád róttak, menj a városba! Ott jó lesző kódisnak! – válaszolt a távolodó szekeréről röhögve a paraszt.

   - Az… kódisnak. Hogy szólítson magához a magasságos holnap reggelre! De azt sem bánom, ha most mingyá’ lefordulsz arról a kocsibakról – mérgelődött magában Ernő.

   Amint úgy gondolta, hogy fölösleges tovább kapargatnia a zsebkendőből a beleszáradt taknyot, tisztább már úgysem lesz, gondosan bekötözte vele vérző lábujját. Elégedetten nézegette a bumszlit és közben arra gondolt, hogy jobban még egy ápolónővér sem láthatta volna el.

   Bicegve, zsebre tett kézzel gyalogolt tovább hazafelé. Táskája nem volt, minek is lett volna, mikor könyvei sem voltak. Minden tanszere az iskolapadban lévő palatábla és pár darab kréta volt.

   „A hat osztály elvégzéséhez ennyi bőven elég.” – mondta az apja egy alkalommal, mikor Ernő még ötödikesként rákérdezett, hogy esetleg kaphatna e könyveket néhány füzettel.

   A ruházata sem a legfrissebb divatnak felelt meg. Összesen két darabból állt a nyári kollekció. Egy nyúlott, ezerszer mosott atlétatrikó és egy térd alá érő nadrág két zsebbel, a sliccen se gomb, se zipzár, csak a tetejénél kétoldalt egy-egy arasznyi madzag odavarrva, hogy szorosabbra köthesse a gatyát derékban, nehogy leessen.

   Mire hazasántikált, elég rendesen tekertek a belei. Tudta, hogy nincs vesztegetni való idő; irány az árnyékszék! Az esetek többségében, ha útközben akadt ilyen problémája, egyszerűen csak letolta a gatyát és oda pakolta a barnamacit valamelyik bokor tövébe, kitörölte a matériát egy lapulevéllel, vagy fűcsomóval aztán ment tovább. Most nem így tett. Hazavitte, hogy a budin ücsörögve, nyugodtan szabaduljon meg a salakanyagtól, tovább gondolkodva az élet dolgain.

   Átbicegett az udvaron - közben majdnem elvágódott egy kupac tyúkszaron -, aztán befészkelte magát a klotyóra.

   Az akkori falusi klotyók… mondhatni, eléggé huzatosak voltak. Ástak egy latrinaszerű gödröt, levertek a sarkaihoz négy karót, ezeket két-két léccel vízszintesen megerősítették, majd kukoricaszárral körbedolgozták. Az úriasabb helyeken ülőrész is volt a kényelem érdekében és száraz kukoricacsuma, hogy kitörölhessék a hátsófertályukat. A csóróbbaknál se ülőke, se csuma. Csak egy kukoricacsuta lógott egy olyan hosszú madzaggal odakötve, hogy maguk alá tudjanak vele nyúlni az oda félrevonulók. - Micsoda egy hasznos növény ez a kukorica! – Aztán mindegy volt, hogy már mennyire sima a csuta felülete, egy évnél korábban nem cserélték le. Csak évente egyszer, fosztás idején. Nem lehetett gyakrabban, mert azzal fűtötték a kályhát a főzéshez. Hogy nézett volna ki, ha minden nap egy frissen használt, szaros seggtörlő bűzölög a tűzhely alatt, várva a begyújtást. A legtehetősebb családoknál, ahol akadt faanyag is, ott még ajtó is volt a budin. Deszkából összeszegelve és nekitámasztva. Egyébként úgy tartották az emberek, hogy onnan lehet megtudni ki mennyire csóró, hogy van e pókháló a klotyója ülődeszkájának nyílásán.

   Ernő családjának az illemhelyén keveredett a csóróság és a tehetősség. Volt ajtó, ülőrész, viszont csutát használtak.

   Miután maga elé húzta és nekitámasztotta az ajtót az építménynek, kibogozta a gatyamadzagot, letolta, leült, aztán szabadjára engedte a feszültséget. Hadd szaggassa a pókhálót.

   Mikor megkönnyebbült, nekiállhatott újra agyalgatni a szomorú jövőképen. Ült a bokáján lévő gatyájával, a térdeire könyökölve és csak agyalt, agyalt, közben pótcselekvés gyanánt a madzagon lógó csutát forgatta a kezében, nézegette, néha odacsapkodta a deszkaajtóhoz, hogy kipotyogjon belőle a száraz szar. Egy kíváncsi tyúk be-bedugdosta a fejét az ajtó melletti résen, főleg mikor potyogtak a kis darabkák a csutából. Olyankor Ernő rákoppintott vele a fejére. Utálta látni, ahogy a tollas kártevő kapkodja föl a porból a morzsalékot.

   Nem jutott eszébe semmi. Semmi, amivel javíthatna a jövőjén. El kell fogadnia, hogy marad a szolgaság valamelyik zsíros bunkónál.

   „Ej, pedig de jó vóna kitalálni valami okosat! – gondolta miközben megtámasztotta az állát az öklén, markában a csutával. – Erre a rohadt seggtörlésre is kitalálhatnék valamit. Én lennék ennek a szagos műveletnek a reformátora. Talán még ki is tüntetnének… Megkapnám a Mária Valagrendet az összes csömbölékkel együtt.” – erre elmosolyodott, aztán hátranyúlt az eszközzel, hogy forgatva végighúzza a segglyukán.

   Kitörölte, felöltözött, majd úgy döntött, hogy egy év ide vagy oda, ő bizony lecseréli a csutát. Kihúzta a végéből a szöget, amihez a madzag volt kötve, letette az ülődeszkára, hozott egy újat, abba beleütötte, majd a régivel elindult befelé a konyhába, hogy tűzbe dobja.

   Ernő szüleinek a háza, hasonlóan a többi parasztházhoz, mindössze két helyiségből állt. Ha beléptek, egyből a konyhában voltak. Onnan nyílt egy ajtó a hálószobába, ahol együtt aludt a család, gyakran akár öt-tíz gyerekkel. Bár legtöbbször a nagyobbacskák az istállóban éjszakáztak, kihasználva a lovak és tehenek által termelt hőt.

   Húsz évvel korábban még ebben a házban is kicsi volt a különbség a gerendaküszöb és a döngölt földpadló között, de a söprögetések az évek alatt kikoptatták az aljzatot, így a küszöb legalább húsz centi magassá vált mostanára.

   Senki nem volt a házban. Az egész família a kertben melózott. Krumplit kapáltak. A sparhelton egy nagy fazékban békésen fortyogott a bableves. Már csak csipetke és rántás kellett bele. Ernő vidáman, lendületesen közeledett a kitárt ajtóhoz, megfeledkezve a szétrúgott körméről. Ahogy lépett volna be a konyhába, megakadt a bumszlis lábujja a túl magas küszöbben, fájdalmában rikkantott egyet, a kezeit meg előre lendítette, nehogy pofára zuhanjon.

   A sparhelt szemben volt a bejárattal. Ahogy a kezek lendültek, a tenyerek szétnyíltak, a szaroscsuta pedig gyönyörűen a fazékba ívelt egy tompa csobbanással.

   „Jézusmárjaszentjózsef! Most mi a lófaszt csináljak? – ült ki a pánik Ernő arcára miután felpattant a földről. Még a fájdalma is azonnal elmúlt. – Ídösapám megöl, ha észreveszi. Hogy az istók picsájába szedjem ki ebből a kurva fazékból? Mocskosul forró.”

   Gyorsan előkapott a stokedli fiókjából két evőkanalat, aztán összefogva őket, nagy nehezen kihalászta a csutát a fazékból. Az egész nem volt több egy percnél, mégis a forró leves úgy kioldotta a sok hónapos beszáradt emberi produktumot a csuta pórusaiból, hogy az tisztább lett, mint amilyen akkor volt, mikor frissen morzsolták le róla a szemeket.

   „Hú, bassza meg. Asszem megúsztam – gondolta. – Lássuk csak! Megy bele még rántás és csipetke. Nem fogják megérezni. Én meg majd azt mondom, hogy hányingerem van, azért nem bírok enni.”

   A csuta, ami csak volt szaros, elégett a kályhában. Ernő kiment a família után a kertbe krumplit kapálni, nem sokkal később pedig együtt visszament mindenki ebédelni. Addig pihentek és beszélgettek, míg elkészült a rántás és az a bizonyos csipetke, majd közösen körbeülték az asztalt. Aki nem fért oda, az lekuporodott a küszöbre, ölében a tányérral.

   Ernőnek nem kellett megerőltetnie magát a színészi teljesítmény érdekében. Valóban szenvedett a hányingertől.