Néha csak úgy rám tör az őszinteségi roham. Ilyenkor égő vágyam támad, hogy valakivel, akárkivel megosszak valamit az életemből, még ha az egy apró, érdektelen dolog. Pedig alapvetően nem szeretek magamról beszélni. Az életemet elfogultan sem nevezném diadalmenetnek, nem is érzek kedvet hozzá, hogy dicsekedjek vele, hogy élek, minek élek. Számomra - ez egyébként mások életére is igaz - sokkal fontosabbak az apró események, a kis lényegtelen dolgok, amik - ha jól ismerem az embert - egy idő után kerek egésszé állnak össze, elég élesen körülrajzolva az illető személyiségét. Mit csinált, amikor az utcán utána füttyentettek? Mikor az áruházban valamiért besípolt a riasztó, pont nála? Mikor elkapták a buszon az ellenőrök? Megannyi érdekes történet hever nap mint nap előttünk a földön, és érdekes, sokan nem veszik a fáradtságot, hogy lehajoljanak és felvegyenek egyet: bűnös hanyagság, mert ez mind érték.

Ha éppen már senki sincs a közelemben, bevetem magam a gép és a facebook elé és elkapom valamelyik szerencsétlen barátomat egy rövidebb-hosszabb vallomássorozatra. Azt vettem észre, hogy szemléletmódom másnak sincs ellenére, s sok ismerősöm ilyenkor nemcsak hallgatja litániámat, hanem egy idő után ő is csatlakozik hozzám, és kölcsönösen röhögünk egymás hülyeségén. Hogy mikor bediktálta az ellenőrnek a kamunevet és kamucímet, kiderült, hogy az ellenőr pont abban a házban lakik. Hogy egyszer, régen, gyerekként véletlenül leverte a muskátlit az ablakból, és megúszhatta volna, ha az a megátalkodott Piri néni a szomszédból be nem árulja. Rengeteg hülye kis dolog, amik senkit sem érdekelnek - de egyszer talán...

Legutóbb már nem is én kezdeményeztem, P. vetette fel a témát egy lyukasórában, amibe aztán bele is mentünk rendesen. Hogy mikor múlt héten berúgott, szinusz függvényt hányt a falra az utcán. Fanyar arccal emlékeztettem, hogy én is ott voltam a felemelő eseményen.

Mondtam neki, hogy nekem a gép előtt jön meg az ihletem, ilyen szempontból telesen a huszonegyedik század szülötte vagyok (ügyes vagy, kisfiam, végül is csak 1994-ben születtél, nem baj, nem érdekel.) Sokszor próbáltam tollal alkotni, ideig-óráig ment, pár gondolatot le tudtam kaparni, de igazából a billentyűzet látványa hozza meg bennem azt az érzést... írnom kell, vagy kihalok.

Bénán gépelek, gyorsan, de négy ujjal. Próbáltam átállítani a billentyűzetet a Dvorak-felosztásra: nem segített, nem lett gyorsabb, marattam a hagyományosnál. Mint minden fiatal, én is az msn és a facebook-chat áldásos közreműködésével tanultam meg igazán gyorsan gépelni, és jó érzés látni, hogy ma már nem esetlenül kalimpálok a betűket keresve, és gyakran az ujjaimat sem kell néznem. Mint egy fura zongorajáték.

Mint mondtam, rengetegszer próbáltam tollal üldözni az ihletet: mindig lemaradtam. Pedig gyorsan írok, nem is túl rondán (férfiember számára ez kiváltság...) de mintha a tintarúd száműzné a fejemből a gondolatokat. Csettingetem, dobálom, pattogtatom, szétszedem, nem tudom összerakni - szóval mindent csinálok, csak amit kéne, nem. És a végén hagyom. Ez a kis szösszenet sem születhetett volna meg a számítógép nélkül.

Hm, igazából, nem nagyon tudom lezárni ezt az irományt, ilyen tépelődéseimnek, tépelődéseinknek általában a csengő, vagy az internet váratlan és hihetetlen idegesítő szakadása vet véget.

Szóval... ennyi. Köszönöm a figyelmet. Tattarará. Függöny le.