2. rész

Katie 

A hatalmasnak tűnő erdőben minden fa ugyanolyan volt, mint a másik, ösvénynek pedig még a halvány körvonalát sem fedeztem fel. Olyan volt, mintha egy zöld burokban keringenék körbe-körbe, ahol még a nap sem nyújt semmiféle támpontot. Ugyanis a kegyetlenül világító korong mintha velem haladt volna, vagy lehet, hogy én toporogtam egy helyben.

A második lehetőséget elvetettem, miután megbizonyosodtam róla, hogy a lábaim mozognak, bár a „követ a nap” elmélet sem volt sokkal valószínűbb.

Sejtettem, hogy a karomon pihenő órám nem az ottani időt mutatja rápillantottam. A fogaskerekes szerkezet úgy gondolta, hogy tíz óra van. A suliból este fél kilenckor keveredtem ki, ami azt jelentette, hogy este tíznek kellett lennie. Ennek viszont semmi értelme nem volt, annak viszont, hogy a testem a saját időszámításomat követi annál több.

A szemeim nehezedni kezdtek, s tudtam, hogy az álom manó lassan meglátogat, akár akarom, akár nem. Hát mit mondjak. Nem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy egy idegen helyen, egy bokor tövében kell szunyókálnom, védtelenül.

Mély levegőt vettem, s mereszteni kezdtem a szemeimet, hátha attól elmúlik a nem kívánt fáradtság. Komótosan emelgettem egyik lábamat a másik elé, s jó néhányszor megbotlottam egy-egy kiemelkedő gyökérben, miközben állandósult dejavou érzés kerített hatalmába. Mintha folyton folyvást ugyanazt a fát kerülgettem volna.

Őrjítő érzés volt, amit csak tetőzött a tikkasztó meleg, a fojtogató szomjúság és a gyomromat mardosó éhség. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje kutyagolok, de nem is érdekelt. Úgy éreztem az utolsó csepp energiámat is leszívták, így hát levágtam magam a földre és az ég felé emeltem a tekintetem.

-   Éhes vagyok. És fáradt. – nyüszítettem, mint egy elkényeztetett kislány aki belefáradt a délutáni játékba, s biztosra vettem, hogy ha nem lennék hulla, toporzékolnék is.

-   Én megetetlek.

-   Heh? – ijedten fordítottam oldalra a fejem, majd a másik oldalra, végül újra előre.

-   Én megetetlek. – ismételte magát a hang, aminek még mindig nem láttam a tulaját, de ami nem kecsegtetett semmi jóval.

-   Hol vagy? – kérdeztem reményteljesen.

-   Másszál előbbre aranyom. – kiáltotta, s én jó kislányként négykézlábra vergődtem, s nem törődve a fejemben csipogó vészjelzővel előbbre másztam. – Hajolj csak ide. – duruzsolta lágyan a valami.

A szemem előtt egy aprócska gödör jelent meg, s minél közelebb értem, annál finomabb illatok találtak rá az orromra. Amint elértem a mélyedést, gondolkodás nélkül fölé hajoltam.

- Hahó. – kiáltottam bele,  mire válasz helyett valami zöld izé ugrott az arcomnak. – Ááá… - kiáltottam, miközben a hátamra estem, s próbáltam lehámozni magamról a nyálkás gusztustalanságot.

A valami teljesen rácuppant az arcomra, s teljes erőbedobással fojtogatni kezdett. Karjaimból lassan kifogyott az erő, s ernyedten terültem el a puha fűben. A szemem lecsukódott, a fejem pedig fájni kezdett a levegő hiánytól. Lassan kifújtam az utolsó adag levegőmet…

Mikor kinyitottam a szemem, a vízzel néztem szembe. Gyönyörű, tiszta vízzel, amely kellemesen ölelte körül felhevült arcomat. Mohón kortyolni kezdtem, de már abban a pillanatban megbántam, hogy kinyitottam a szám, s bele ömlött a hideg enyhülés.

Ugyanis levegőm nem volt.

Eluralkodott rajtam a pánik. Őrült kapálózásba kezdtem, s próbáltam kiemelni a fejem a vízből. Nem kellett sokat erőlködnöm. Sőt! Úgy húztak ki a folyékony kékségből, s fektettek a hátamra.

-   Mi a fene! – kiáltottam, mikor megpillantottam a fölém hajoló, barátságos arcot. - Lenyomtál a víz alá? – sipítottam, még mindig levegő után kapkodva.

-   Beájultál. – értetlenkedett. – Meg amúgy is. Csupa nyálka volt az arcod.

-   Mi? – Éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból, a nyálka szó hallatán.

-   Hát ja. Nem vagy normális. – kezdte a kioktatást, s közben kényelmesen elhelyezkedett mellettem. Feltételeztem, hogy hosszú szentbeszédre számíthatok. – Téged nem tanított meg az anyukád, hogy ne hajolj varangygödör fölé?

-   Hát bocs – vágtam a szavába. -, de nálunk a békák nem ekkorák.

-   Nem béka. Varangy.

-   Egyre megy.

-   Nem megy egyre. Úr Isten! – elsötétült tekintete dühösen villant rám. – Téged dunsztos üvegben neveltek?

-   Nem. – vakkantottam, se felültem, hogy egy szinten érezzem magam vele. Már elegem volt, hogy folyamatosan felnézek rá. – Csak egy más világban.

-   Már meg ne haragudj, de a varangy az mindenhol varangy.

-   Na akkor – emeltem fel a mutatóujjam, mielőtt fojtathatta volna. – Tisztázzuk csak, mi is a varangy.

Úgy nézett rám, mintha bolond lennék, vagy legalábbis együgyű, de nem hibáztattam érte. Egy furcsa lány voltam farmerban, egy tiszta és tökéletes erdő közepén, egy fiúval, aki úgy néz ki mint a fiatal Robin Hood. Ez elég meredek.

És akkor itt ez a varangy izé ügy. Mégis mi a különbség? Hát nálunk csak annyi, hogy az egyik nagyobb és rondább, mint a másik. Itt viszont a varangy egy fejnagyságú, nyálkés izé, ami szépen lassan megfújt. Ja! És beszél… Fantasztikus.

Az ismeretlen fiú mély levegőt vett, majd belekezdett az újabb okításba. – A varangyok az emberből táplálkoznak. Megfojtanak, majd…

-   Majd? – kérdeztem kíváncsiskodva. – Mit csinálnak?

-   Kinyerik a szervezetedből a vizet.

-   Áhh… - világosodtam meg. – Mint a vámpírok, csak ezek az izék nem a vérünket, hanem a vizünket szívják. Értem én.

-   Én viszont nem. – Szegény fiú szemöldökei majdnem leszaladtak a homlokáról, olyan magasra húzta őket. – Mik azok a vámpírok?

-   Ők… - Legszívesebben a fejemet a falba, vagy fal híján egy fába vertem volna, amiért ennyit locsogok. És persze mennyi hülyeséget. – Misztikus lények, akik a legendák szerint az emberek véréből táplálkoznak. – Közhely, de legalább könnyen érthető.

-   Hmm. – gondolkodott el. – Végülis. Na de az biztos, hogy te nem vagy normális.

-   Te pedig nem vagy olyan kedves, mint amilyennek kinézel. – Kissé felemeltem a hangomat, nehogy azt higgye, hogy megijeszthet. – Miért kell folyton kioktatnod? És milyen alapon nézel te engem teljesen idiótának.

-   Úgy viselkedsz. – Bár a hangja közönyös vagy inkább ténymegállapító volt, barna szemeiben olyan melegség bujkált, amilyet a tizenhét évem alatt, még egyszer sem láttam.

-   Mert nem ide valósi vagyok. – szontyolodtam el. De már mondtam.

-   Igen mondtad. – sóhajtotta fáradtan. – De mégis honnan jöttél? A Holdról?

Felnéztem az égre, s a tündöklő nap balján, megpillantottam az ezüstös holdat. Ugyanolyan volt, mint az én világomban, csak ott nem ilyen közeli a kapcsolata a nappal. Szájtátva bámultam, ahogy a hold világosodik, közben pedig a nap sötétedik.

-   A Nap és a Hold, mindig egymás mellett van? – Megkockáztattam a kérdést, ugyanis ennél hülyébbnek már nem nézhetett.

-   Igen. – válaszolta és ő is felnézett az esti műszakváltásra. – Az ég legmagasabb pontján, örökké egymás mellett.

-   Milyen romantikus. – mosolyodtam el. – Mintha szerelmesek lennének, miközben uralkodnak a Világotok felett? - Megbántam, amint kimondtam. A Világotok felett? Mégis, hogy mondhattam megint effélét? Úgy éreztem, hogy ennyi erővel akár azt is mondhatnám: Héj fiú! Én egy más Világból érkeztem. Tiszta agyrém.

De szerencsémre nem vette észre, vagy csak nem tulajdonított neki jelentőséget. Inkább bele kezdett az esti mesébe.

-   Úgy tartják – bársonyos hangja lágyan tekergőzött felém. -, hogy régen, az uralkodó nem találta párját, ebben a világban, ezért egy másikban keresett magának királynét. És talált is. Együtt uralkodtak, majd haláluk után az égbe szálltak, hogy onnan vigyázzanak ránk.

-   Nem is tévedtem nagyot. – Felé fordultam, s tűnődve figyeltem markáns, mégis kisfiús bájjal ragyogó arcát. – És hol a mese többi része?

-   Többi része? – Felém fordította érdeklődő tekintetét, s mintha kicsit elpirult volna, mikor észrevette, hogy szenvtelenül bámulom.

-   Igen. – bólintottam. – Gonosz átok, családi viszály. Effélék.

Meglepődött a feltételezéseimen, s egy pillanatra meg is zavarodott, de ez a zavar nem tartott sokáig. Megrázta a fejét és felállt és az erőd belseje felé indult.

-   Hová mész? – kiáltottam utána. Nem akartam megint egyedül maradni.

-   Hozok tűzifát, itt kell éjszakáznunk.

Éjszakáznunk. Az ő és én, egy szóban egyesülve igencsak kellemesen hangzott, s az, hogy nem hagy magamra ebben a mindenhol ugyanolyan erdőben, kellemes melegséggel töltötte el a szívemet.

Közben a gondolataim visszakalandoztak a varangyos, vízszívós ügyre, s megjelent előttem a képem, mint egy aszott múmiáé, aki mér elfonnyadt. Négykézlábra emelkedtem, s közelebb másztam a vízhez, hogy megvizsgálhassam az aszott arcom.

Hát aszott nem volt. Sápadt viszont annál inkább, bár nem lepődhettem meg ezen, hisz a hideg télből, hirtelen a meleg nyárba csöppentem. Még nem is volt lehetőségem lebarnulni.

Tovább nézegettem  magam, s reméltem, hogy nem fognak a vízből hajtépő piranják előugrani. Bár lehet jó lett volna egy fodrászati beavatkozás, ugyanis vörös hajam szörnyen festett. A majdnem vízbe fúlós akció után még nem száradt meg, s csomókban lógott a vállamon, nem beszélve a rengeteg ágról és elszáradt falevélről, amit a saját világomból cipeltem magammal.

Finom mozdulatokkal szedegetni kezdtem a nem kívánt díszeket, s megpróbáltam kínkeserves fájdalom okozása nélkül kibogozni hosszú hajamat. Mikor már úgy ahogy kinézett, lazán összefontam, majd előkotortam volna a táskámból egy hajgumit, ha meg lett volna. De nem volt meg. Ahogy a kabátom és a pulcsim sem.

Feltételeztem, hogy a megérkezésem helyszínén hagyhattam, bár nem is emlékeztem, hogy levettem a kabátomat. De nem is tehettem semmit. Magamtól nem találtam volna vissza, s lemertem volna fogadni, hogy a fiú – akinek még mindig nem tudtam a nevét – nem kísért volna vissza. Akkor biztosan nem.

Lenéztem fonatba rendezett hajamra, majd jobb ötlet híján kitéptem egy lógó cérnaszálat a blúzomból, s azzal kötöttem össze rakoncátlan tincseimet.