Boldogságos Eszter napot Esztike!

Nyárliget

¯  Katie  ¯

A vakító nap sugarai keltettek. Először nem értettem, hogy hogyan lehet ilyen meleg, egy hideg decemberi napon, de amint kinyitottam a szemeimet rájöttem, hogy nem otthon vagyok, és nem december van. Vagy?

A milyen év és milyen hónap, valamint a mi a neved kérdések ismét elmaradtak, mert amint megéreztem a tűz melegét elnyomott az álom. Mármint elaludtam, ugyanis álmom még egy pillanatnyi sem volt, de meg kell mondanom őszintén, nem is hiányzott.

Viszont a fiú igen! Ahogy az előző esti tábortűz helye is. Ijedten néztem körbe, de csak az egysíkú erdő, ugyanolyan fáit láttam. Lábra pattantam, majd megpördültem, és szembe találtam magam a tóval. Mély levegőt vettem, majd fölé hajoltam, hogy ellenőrizzem, én még én vagyok e.

Hát nem én voltam!

A tó tükréből egy hullámos hajú, kipihent lány nézett vissza rám, piros pozsgás arccal, és vakító kék szemekkel. Ijedten ugrottam hátra, majd zihálva mértem végig magam. Ugyanaz a farmer és blúz volt rajtam, ami előző este, csak az arcom változott meg. Nem is kicsit. Én tipikusan sápatag voltam, fakó szemekkel, pír nélkül az arcomon, a tükörképem viszont úgy nézett ki, mint egy rózsás királykisasszony.

Megrendülten pillogtam magamra, majd mikor egy halacska hirtelen a víztükör fölé dugta kigúvadt szemeit, sikítva estem hanyatt, majd terültem el a bársony puhaságával vetekedő fűben.

 - A táskám – lepődtem meg, mikor az újabb feltápászkodást követően körbepillantottam. A balomon álló, ember nagyságú bokor tövében feküdt, a szürke télikabátomon.

Reménykedve kaptam fel a zöld életmentőt, és kikotortam belőle a mobilomat. Hát igen. Elég naiv voltam, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy a nem is tudom hol-on, lehet térerő. Na de azért megnéztem, sőt kézi vezérlésű állomáskeresésre állítottam, de semmi. Se egy aprócska csík, ami térerőt jelzett volna, se segélyhívás, se semmi.

Elkeseredetten huppantam vissza a puha fűre, majd újra hanyatt vágtam magam. Legálabb kényelmesen szenvedjek.

-   Mi az a kezedben? – kérdezte a még mindig névtelen fiú, miközben letelepedett mellém.

-   Ez? – Az arcom elé emeltem az aprócska Nokiát, majd magam mellé hajítottam a fűbe. – Nyúldobó. – sóhajtottam elkeseredetten.

-   Ez? – döbbent meg. – Mégis mekkora nyulat lehet ledobni egy ilyen kicsivel? – Kezébe vette a telefont, s lazán neki hajította a legközelebbi fának.

Szerencsétlen készülék szétesett, én pedig a könnyeimmel küszködve fordultam a fiú felé.

-   Mit tettél? – nyüszítettem. Nem érdekelt, hogy használhatatlan az a vacak. Kellett valami, ami emlékeztet arra, hogy a világom létezik és nem bolondultam meg, ő pedig egy pillanat alatt darabokra törte az egyetlen mentsváramat.

-   Azt mondtad fegyver. – nézett rám elkerekedett szemekkel. – Gondoltam kipróbálom milyen erejű.

-   Úhh…

Visszadőltem a fűbe és próbáltam nem bedilizni. Nehezen ment. Nem értettem, hol vagyok, nem értettem, hogyan kerülhetett egy bokor csak úgy mellém. Ugyanis az a zöldellő csoda, aminek a tövében a cuccaim voltak, este még biztosan nem volt ott.

-   Bajt csináltam? – hajolt fölém bocsánatkérően. – Összeszedem a darabjait. Ismerek a kastély közelében egy ügyes mesterembert. Talán megtudja csinálni.

-   Én is megtudom.

-   Tényleg? Kézműves vagy, vagy ilyesmi?

-   Nem, csak… - elgondolkodtam, de végül nem jutottam semmire. Feleslegesen magyaráztam volna neki, hisz ilyen téren nem egy nyelvet beszéltünk. – Ha ide hozod a darabokat, összerakom. – zártam le végül egyszerűen.

-   Rendben. - bólintott, s egy perccel később már szájtáva bámulta, ahogy visszapakolom a sim kártyát és az aksit a helyére, majd ráteszem a hátlapot. A kijelző szerencsére nem törött be, s így nem sültem fel előtte. Miután minden a helyére került megnyomtam a bekapcs gombot, s a telefon életre kelt.

-   Ez varázslat? – húzta fel egyik szemöldökét, majd kikapta a kezemből a ketyerét.

-   Nem. Ez a modern technika.

-   Modern technika?

-   Igen. – bólintottam. – Ahonnan én jövök, ez teljesen normális.

-   Nem értem honnan jöttél. – csóválta a fejét. – Senkit sem láttam még, aki hasonlítana hozzád, vagy ilyen furcsa tárgyakkal járkálna. Például az mi? – mutatott a kabátomra. – Párnát cipelsz magaddal?

-   Nem. Az a kabátom.

-   Áhh… Ez ismerős, de miért ilyen vastag?

-   Nálunk tél van.

-   Áhh… Értem. – mosolyodott el, majd egy fél másodperccel később már újra értetlenkedve passogatott felém. - De az mi?

-   A tél? – kérdeztem ugyancsak értetlenkedve, majd megpillantva elkeseredett arckifejezését, megválaszoltam a kérdést. – A négy évszak egyike. Feltételezem nálatok ilyen nincsen.

-   Nincsen. – rázta meg a fejét, amitől hajának kellemes illata felém libegett, és megostromolta az orromat.

-   Amúgy… - Eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom a nevét, ahogy azt sem, hogy hol is vagyok. – Katie vagyok.

-   Rendben. – Olyan szélesen vigyorgott rám, hogy azt hittem szétreped az arca. – A neved is furcsa, ahogy te magad.

-   Nekem legalább van. – mosolyogtam vissza pajkosul.

-   William.

Már majdnem benyögtem, hogy úgy hívnak mint a szexi kalózt a Karib-tenger kalózaiban, de helyette inkább ráharaptam a nyelvemre, miközben fenntartottam bájos mosolyomat. Így is őrültnek nézett. El sem tudtam képzelni, mi lenne, ha egy efféle zagyvaságot említenék.

-   Na szóval, Will. – kezdtem, miután sikerült minden felesleges hülyeséget kisöpörni az agyamból.

-   Will? – fintorodott el, mintha valami gusztustalan állatot említettem volna.

-   A William becézése. – magyaráztam. - Vagy ez nálatok nem divat?

-   Nem. – rázta meg a fejét. – De tetszik. – Vagyis nem gusztustalan állat jelent meg a szemei előtt, különben nem adta volna áldását a becenevére.

-   Okés. Akkor nyugodt szívvel foglak így hívni. Na de, hol is vagyok? – pillantottam körbe csípőre tett kézzel, mint egy eltévedt túrázó, aki valamilyen támpontot keres. Csak épp a túrázóval szemben, nekem esélyem sem volt egy efféle pontra, vagy egy térképre, esetleg útikalauzra.

-   Nyárligeten.

-   Liget? – esett le az állam. – Nem inkább erdő? Vagy birodalom? Vagy efféle. Ligetnek kicsit kicsi.

-   Ismételten nem értem, hogy miről beszélsz. - csóválta fájdalmasan a fejét. Furcsállottam, hogy még nem szédül, ugyanis azokban a percekben többet ingatta a buksiját, mint én egész életemben.

-   Nem lényeg. – legyintettem. – Szóval nálatok mindig ilyen remek az idő.

-   Pontosan. A Nap Birodalmában nem is lehetne másképp.

-   Nap. – bólogattam sokat mondóan.- És Birodalom. Nem azt mondtad, hogy Liget?

-   Neked gond van a fejedben? – nevetett fel, amitől mintha a fák is megelevenedtek volna. Leveleik halk zizegésbe kezdtek, kellemes háttérzenét biztosítva Will nevetésének. Pedig nem is fújt a szél, ezért hát egyre biztosabb voltam, hogy itt valami nincs rendbe a fás szárúakkal. Sőt. Az egész olyan zöld volt. Túl zöld. Amikor megérkeztem, mintha sárgában pompázott volna, akkor viszont minden növény, minden egyes levele tökéletesen zöld volt, mintha egy álomszerű festményt néznék. Ezzel nem is lett volna baj, de én ilyet még nem láttam. Bár az, hogy egy másik világban jártam, mindent megmagyarázott. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy könnyebb volt erre fogni minden megmagyarázhatatlant, mint eltűnődni a miérteken, amikre úgysem kapok választ.

-   Igen. Teljesen egyértelmű, hogy valami nem stimmel. – Kezdtem aggódni. Olyan volt mintha álmodnék.

Hát persze!

-   Csípj meg! – kértem meg, amire a válasz egy idétlen fintor volt, amit egy fájdalmas csípés követett.

-   Áú! – kiáltottam fel.

-   Te kérted. – szabadkozott, majd megsimogatta a karom.

-   Igen. – sóhajtottam. – Biztosan megőrültem. De… - Mivel megbeszéltük, hogy nálam valami gond van nyaktól fölfelé, úgy döntöttem felesleges köríteni. Szépen, sorban rákérdezek mindenre, amit nem értek, és amire szerény véleményem szerint van ésszerű válasz. A többi meg úgysem számít. – A fák mozognak. – Máris befuccsolt a tervem, ugyanis olyan magabiztossággal állítottam, hogy az alapján senkinek sem jutott volna eszébe megkérdőjelezni.

-   Igen.

-   Tényleg?

-   Tényleg. De most már menjünk. Éhes vagyok.

Felállt, majd a kezét nyújtotta.

-   Messze laksz? – kérdeztem, miközben hagytam, hogy felsegítsen.

-   A kastély mellett.

-   Kastély. – motyogtam inkább csak magamnak, de persze neki radar fülei voltak.

-   A Napkirály kastélya.

-   Napkirály. – bólintottam hitetlenkedve. – Ezt még meg kell emésztenem.

-   Van rá, úgy egy órád. Addig tart az út. Na gyere.

Intett, hogy kövessem, én pedig felkaptam éltem cuccait és elindultam utána.

-   Nálad van a mobilom?

-   A micsodád?

-   A nyúldobóm.

-   Á, igen. – belenyúlt barna szövetnadrágjának a zsebébe, majd a kezembe nyomta.

Kikapcsoltam a ketyerémet és elsüllyesztettem a táskámban. Bár kételkedtem benne, hogy ebben a világban hasznát veszem tudtam, hogy ha elvesztem, anyu nem vesz másikat. A Földön, vagyis az én világomban viszont nem lehetett másképp létezni. És ezen eszmefuttatásom felvetette a következő eszement kérdést.

-   Melyik bolygón vagyunk?

-   Na jó! – pördült elém, aminek következtében lefejeltem a mellkasát. A kőkemény mellkasát. – Mi vagy te? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-   Mi az, hogy mi vagyok? – értetlenkedtem fájdalmasan, miközben a homlokomat masszíroztam.

-   Hát ezt kérdezem. Mi vagy te? Boszorkány?

-   Hibbant vagyok, mint már tudhatod. – néztem fel bájos, barna szemeibe. – De nem tudom miért ilyen nagy cucc, hogy megtudakoltam, hogy melyik bolygón vagyunk?

-   Olya jó lenne, ha azt a nyelvet beszélnéd, amelyiket én. – emelte a ragyogó kék ég felé a tekintetét.

-   Rendben van. – sóhajtottam. – Nem értem, hogy számodra miért ilyen meglepő a kérdésem.

Amint kimondtam a kérdést, már tudtam is a választ. Nem ismerik a bolygókat, vagyis jobban mondva, náluk még nem fedezték fel őket. Feltételeztem, hogy van néhány kuruzsló vagy tudós, akik állítanak efféle elképzelhetetlen dolgokat, amiket mindenki elítél, és amit épeszű ember nem fogad el.

Will nem szólt, csak tovább fürkészte a feje felett elterülő végtelen kékséget, amibe éppen bekúszott egy bárányfelhő. Nem mertem hozzászólni. Féltem, hogy még nagyobb bajba keverem magam. Will volt ez egyetlen, akiben megbízhattam, s bár nem monda tudtam, hogy gyagyaságom ellenére megvédene, ha arra kerülne a sor.

-   Nem vezetlek a király elé ezekért a tanokért, de meg kell ígérned, hogy nem beszélsz efféléket mások előtt.

-   Kik terjesztik ezeket a tanokat? – bukott ki belőlem a kérdés.

-   Holdföldén van egy ember, aki felfedezőnek titulálja magát. – A felfedező szó kimondásakor undort tükröző fintorba torzultak sármos vonásai, felfedve ellőttem a tényt, hogy ő maga is elítéli azt az embert. – Azt állítja, hogy nem csak mi vagyunk a világon. Hogy vannak más, ahogy te is mondtad, más bolygók, amiknek nem tudja a helyét, csak azt, hogy léteznek. A Holdherceg, vagy ahogy ő hívja magát, Holdkirály isteníti a tudásért, amit csak ő birtokol, és terjeszti a hiába való tanokat.

-   Viszont ti nem hisztek benne. Vagyis befogom a számat és többet szóba sem hozom.

Will bólintott, s mikor egy pillanatra rámszegezte a tekintetét láttam a benne csillogó vágyat a tiltott tanok iránt. Tudta, hogy én tudok róla, s majd megette a fene, hogy ne kérdezze meg. Megfordult a fejemben, hogy újra szóba hozom, vagy csak spontán, minden bevezető nélkül felsorolom a tényeket, de nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni szegénykét.