Péter sűrűn leste az óráját. A busz tíz perces késésben volt, ami még sosem fordult elő. De persze, ma minden összejött. Nem elég, hogy reggel egy órán keresztül kellett keresgélnie a ruháját, mert a felesége megint olyan precízen pakolt, semmit sem lehetett a helyén találni, a kávéjába cukor helyett sót tett, a pirítós odaégett, és még a kocsi kulcsa sem lett meg. Hát most még ez is! Kész téboly! A főnök biztos nem fogja tolerálni, ha elkésik. Megint elhalmozza büntetésképp, mint a múltkor is, hogy aztán a munkaidő lejárta után ráhúzzon még egy kicsit. Persze, teljesen ingyen.

 Mialatt így zsörtölődött magában, az idős férfi, aki feleségével nem sokkal előtte már a buszmegállóban tartózkodott, türelmetlenül felállt, és nyakát nyújtogatva toporzékolni kezdett.

 - Béla, gyere, ülj már vissza! – szólt rá az asszony mogorván. – Attól nem fog előbb jönni a busz, ha idegbajoskodsz!

 - Idegbajoskodik a radai rosseb! – mordult vissza Béla, és tovább járta céltalan „táncát”.

 Judit, aki eddig szintén türelmesen várakozott, megragadta ötéves-forma kisfia kezét, és elkezdte maga után húzni.

 - Anya, ez fáj! – sopánkodott a gyerek, de a nő ügyet sem vetett rá.- Gyere, úgysem jön az a rohadt busz!

 - Jó, jó, de tudok egyedül is menni – kérte ki magának a fiú.

 - Ne feleselj! – rivallt rá az anyja. – Igenis úgy jössz, ahogy én mondom! És nem nyitok vitát!A fiú legörbült szájjal kullogott anyja után, miközben az kegyetlenül ráncigálta, ahogy éppen jólesett neki.A busz ebben a pillanatban feltűnt a láthatáron.

- Anya, anya! – kiáltott örömében a gyerek. – Itt a busz! Mégis megérkezett!

 - Épp időben – morogta Judit, és elfoglalta a felszállás szempontjából legkedvezőbb helyet.

 - Na, ez aztán szép – dörmögte az idős asszony. – Ilyen bizony a mai fiatalság. Semmi tisztelet az idősek iránt. Csak tolakodnak.Erre nemhogy Judit, de még Péter is befurakodott a néni elé.

 - Ugyan, Béla, nehogy megszólalj ám! Még ha kirabolnának az utcán fényes nappal, akkor sem állnál ki mellettem, nem igaz?

 - Hagyjál már! – legyintett fáradtan Béla, és ő is az asszony elé tolakodott, akinek ettől végképp elment minden szava.

*

 Zötykölődtek a kátyús, hepehupás betonon, ráadásul a sofőr néha olyan hirtelen fékezett, páran nekiiramodtak a busz eleje felé. Ki-ki képes volt megkapaszkodni, de a többség összekoccant valamelyik utastársával.

 Péter még most is az óráját szemlélte. Ha minden jól megy, és nem állítja meg semmi szokatlan a közlekedést, épp idejében be fog érni a munkahelyére. Persze, alaposan kapkodnia kell a lábát, de egy könnyed munkanap reményében megéri. Aztán, lazításképp, elmegy a gyerekéért, hogy végighallgassa a nyafogását, követelőzését. Annyiszor megfogadta már, hogy egyszer ellátja a baját, ám mikor arra került volna a sor, inkább hagyta a fenébe. Még a feleségétől is hallgasson a büdös kölke miatt? Azt már nem!

 Ekkor, valahonnan a busz hátuljából halk, vékony énekhang szállt felé. Egy négy év körüli kislány ült a nagymamája ölében, és a következő, Péter számára eddig ismeretlen strófát dalolta:

„Négy vándor jár körbe - körbe,

Egymást mindig megelőzve.

Megérkeznek minden évben,

Ki - ki az ő idejében.”

 Péter, hogy leplezze megilletődöttségét, még sűrűbben pislogott az órájára. De amikor a kislány folytatta, egyszerűen nem bírt ellenállni a kísértésnek, rá kellett pillantania a tündéri teremtésre, az ártatlan kis báránykára, aki még mit sem sejtve a világ dolgairól, önfeledten dalolászott:

„A tél fehér takarója,

vetéseink fagytól óvja,

Megbirkózik a hideggel,

Szánkózik a sok kis ember.”

 Péternek, ha csak pár percre is, teljesen kiment a fejéből a főnöke, az ő zsarnokoskodásával együtt, és egyszersmind örömmel gondolt a családja körében eltöltendő, nagyszerűnek ígérkező délutánra.

*

 Béla morcosan nézett ki az ablakon. Neki még éppen jutott ülőhely. Szegény felesége ugyan állni kényszerült, de kit érdekel? Ő sem tesz többet érte. Sokszor még normális ebéddel sem kényezteti, nemhogy szép szavakkal. Akkor meg mit törje magát annyira?

 Ahogy erre gondolt, a busz hátuljában ismét felcsendült az iménti nóta első versszaka:

„Négy vándor jár körbe - körbe,

Egymást mindig megelőzve.

Megérkeznek minden évben,

Ki - ki az ő idejében.”

 Valahonnan ismerős volt, de már meg nem tudta volna mondani, honnan. Ahogy a kislány egyre tovább énekelt, Béla szíve úgy olvadt fel fokról fokra.

„Tavasszal a világ éled,

Kizöldülnek mezők, rétek.

Bimbó serken, rügy kipattan,

Hancúroznak a szabadban.”

 Bizony, nekik Zsuzsával is megvolt a maguk tavasza. És mennyit hancúroztak a szabadban… Azok a régi, szép idők. Ó, hová tűntek el?

 Amint erre gondolt, akaratlanul is Zsuzsa szemébe nézett, és elmosolyodott.

 - Gyere, kis feleségem, ülj le nyugodtan! – és már fel is állt, hogy átadja helyét.Zsuzsa majd’ kicsattant a boldogságtól. Nem hitte volna, hogy még életében előfordulhat ilyen pillanat. Az utóbbi időben már-már beletörődött, házasságuk Bélával végérvényesen megromlott. Most azonban újra tűz lobbant mindkettejük szemében. Olyan tűz, amely jó hosszú évekkel ezelőtt kialudni látszott.

*

 Judit a telefonja gombjait nyomkodta, amikor meghallotta a kislány énekét. Kicsit zavarta, megpróbált nem odafigyelni, elvonatkoztatni a külvilágtól. Kifejezetten rühellte, amikor sms-írás közben így megzavarták.

 - Kinek írsz? – faggatta a kisfia, mire ő csak vállrándítással felelt.A gyerek ennek ellenére megpróbált beszélgetést kezdeményezni.- Hallod, mit énekel az a kislány? Mi is ezt énekeltük az óvodában.

 - Ja, biztos – hagyta rá Judit, majd káromkodott egyet, mivel, hála kisfiának, félreütött egy betűt. – Hagyjál már békén! Nem látod, hogy éppen dolgom van?

 A gyerek ezután meghúzta magát, kihúzott háttal, mereven ült a széken, megszólalni sem mert. Csak hallgatta a kislány énekét, és igyekezett minél jobban átadni magát a varázslatnak, amit az nyújtott számára.

„Nyáron kenyér, gyümölcs érik,

Ének szárnyal a kék égig.

Tüzel a nap egyre jobban,

Lubickolunk hűs habokban.”

 Milyen régen is voltak strandon. Az idejét nem tudta, mikor nyaraltak utoljára. Mindig csak az átkozott munka, meg anya férfi ismerősei. Azokkal bezzeg elment, csak egy szavukba került. Neki napokig kellett könyörögnie, hogy lemenjenek a közeli játszótérre.

- Anya… - próbálkozott, hátha ezúttal több sikerrel jár. – Mikor megyünk legközelebb strandra?

- Hahaha! – nevetett harsányan Judit, és pár pillanatra feltekintett a telefonról. – Majd ha kiraboltam a bankot.

A kisfiú persze, tudta, ez amolyan odavetett szöveg, csak hogy ne kelljen kettesben lenniük. De jó annak a kislánynak, ott van mellette a nagymamája, boldogan énekel, mintha a világon semmi problémája nem lenne. Ő miért nem lehet olyan boldog?

*

A busz hamarosan elérte a végállomást. Ki-ki a hátul ülő kislány nótájától felvidulva, mások önnön hétköznapi gondjaiktól gyötrődve hagyták el az utasteret. A dal utolsó versszaka viszont még sokáig ott kószált az ülések között, padlótól a tetőig, ablaktól ablakig:

„Ősszel a táj piros, sárga,

Százféle színt ölt magára.

Zörgő levél hull a fákról-

S újra itt az első vándor.”