Szerelmes színek

„Amikor először megláttam, nem hittem a szemeimnek, és mikor összetalálkozott a tekintetünk, én elfordítottam a fejem. Biztos voltam benne, hogy önteltnek hitt, meg sem állt bemutatkozni, pedig egy osztályba kerültünk... Az volt az első napom az új iskolában, még nem ismertem senkit. Nehezen szerzek barátokat, mivel elég visszahúzódó típus vagyok, szavakkal meg sem tudom értetni magam rendesen. Ezért festek…a színekkel fejezem ki a gondolataim, persze így meg csak nagyon kevesen tudnak kiismerni. A színek, vonalak, és formák a szenvedélyemmé váltak az évek múlásával, és habár művészeti iskolára nem volt elég pénzem, megtaláltam ezt a helyet, ahol számomra is akad hely. Boldog voltam, pedig még azt sem tudtam, mi vár rám.”

-Jó napot! Elnézést kérek a zavarásért, de a klubvezetőt keresem.

-Én vagyok az- kócos, szőke hajcsomó emelkedett ki az egyik frissen felszaggatott karton dobozból .- A nevem Enszei Anton. – szemeit eltakarta pár tincs, miket egy gyors mozdulattal kiterelt oldalra. Gyönyörűen tiszta kékes-zöldes szemei hamar magukba szippantották tekintetem, mintha valami mágus lett volna, és csupán gondolattal káprázatba ejtett. Hírtelen minden fényesebbnek, csillogóbbnak tűnt, pedig a környezettel nem történt semmi.

- Én Fekete Angelika vagyok. Szeretnék jelentkezni a klubodba .- hadartam gyorsan, szavaim úgy összefolytak, hogy még számomra is kínainak hangzottak.

-Hoztál saját festményt, vagy itt dobsz össze egyet?- mutatott a mögötte elfekvő üres, hófehér vásznakra. Sosem festettem még mások előtt, mindig csak a kész műveket mutattam meg a számomra fontos embereknek. Féltem, remegett a kezem, még akkor is, mikor egy ecsetet nyomott a markomba. Odaálltam a kifeszített anyag elé, és a színpalettára néztem.

- Mit fessek?-kérdeztem, hátra sem tekintve. Könnyek szöktek szemeimbe, ami megmagyarázhatatlan volt még számomra is.

- Amit érzel. – válaszolta, majd leült az ablakpárkányba, ölében egy vázlatfüzettel. Nem figyelt rám, olyan volt, mintha nem is egy légtérben lennénk. Ő a maga munkájával foglalkozott, így én is tudtam az enyémmel. Néha-néha betoppantak a régebbi tagok, de ahogy beléptek, már fordultak is sarkon és kisiettek…ezt a gesztust valahogy nem értettem, de nem kérdeztem rá. Volt jobb dolgom is. Otthon csak egy ecsetem volt, és mindig papírra festettem, mert nem volt pénzem igazi, márkás eszközökre, vagy vásznakra. Boldog voltam. Most legalább hat ecset, 120 féle szín, és egy hatalmas üres felület csak az enyém volt. Szívem nagyon gyorsan dobogott, pedig egyáltalán nem siettem, sőt! Inkább sokkal könnyebbnek éreztem magam, minden egyes vonal meghúzása, vagy forma befejezése után. Mire végeztem, a fehéret felváltotta a színek kavalkádja. Főleg virágokat festettem, ha az ember távolabbról nézte meg őket, egyik sem volt egyforma, és nem csak árnyalatra, de alakra sem. Anton feltekintve letette a földre a maga rajzát, és odalépett mögém. Éreztem azt a finom akril festék illatot, ami felőle áradt, és ami olyan finoman simogatott. Megint remegés fogott el. Azon járt az agyam, vajon mit fog rá mondani?! És végre halkan, de megszólalt .- Nagyon jó. Tetszik. Én is pont ilyennek láttalak, mikor beléptél. Nézd csak…- odasétált az ablakhoz, és felvette a földről a saját vázlatát. Egy lány állt rajta, háttal a festőnek, így csak az alakja tűnt ki. Körülötte mindenütt virágok szálltak, és habár csak halványan, de ki voltak színezve…ugyanazokkal a színekkel, mint amiket én használtam. Pedig tudtam, ő egyszer sem tekintett fel az én képemre…mágus ő, a színek mágusa.

-A tiéd sokkal szebb, és élettel telibb. - motyogtam, majd megtöröltem az arcom. Ruhám fekete ujján rózsaszín folt keletkezett, amit ő csak megmosolygott, majd széthúzta pamut felsőjét, mi alatt egy tarka foltokkal teli póló feszített.

- Én is mindig így járok. Nem jön ki…kár a csinos ruhádért. – megfogta a szövetet, és morzsolgatni kezdte, mintha abban reménykedne, hogy az újra fekete lesz. De nem…mit is lehet várni csupán egy érintéstől. Abbahagyta, keze az arcomra siklott át, és hüvelykujjával egy bordó vonalat húzott bal orcámon.- Mint egy indiánlány…- mosolygott .- Fel vagy véve. Üdvözöllek a klubban. Remélem sokszor láthatlak még itt alkotni. - megfogta fejemet, és magához húzott. Habár láttam, hogy ujjai még mindig krétaporosak, nem bántam, hogy hozzám ért. Még élveztem is, hogy ugyanazokon a színeken osztozhattam vele. Mélyen a szemembe nézett, és újra megbűvölt...ő vált a második szerelmemmé.