¯  Dévald  ¯

Éjszaka csak pár órát aludtam, agyam fogaskerekei pörögtek, a fáradtság messze járt tőlem. Reia különös látogatása felborította minden egyenes gondolatom, s így szövevényes háló kezdett szövődni belőlük, majd a háló szálai összegabalyodtak, újra és újra.

Az idő már délután járt, s én aznap még semmit sem ettem. Képtelen voltam koncentrálni, csak lézengtem a szobámban, s próbáltam rendet tenni a fejemben. Logikát kerestem a látszólag teljes logikátlanságban.

Az első és legfontosabb az volt, hogy kézre kerítsem a lányt, hogy apám megnyugodjék, majd azután következhet a mentőakció, hogy Reia lelke is fellélegezhessen. Azt, hogy megfejtsem az én lelkem mit is akar valójában, félre kellett tennem. Erre jelenleg sem időm, sem kapacitásom nem volt. Apám és Reia vágyainak eleget tenni épp elég nagy feladatnak tűnt.

Sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha Reia nem rébuszokban beszél, s nekem is elmondja mit olvas ki a rúnáiból. Erre nektek kell rájönni. Nem avatkozhatok bele a sorsotokba. Persze, persze! Azzal, hogy tegnap este eljött hozzám nem ezt tette? És mégis miért ne mondhatná meg mit tegyünk, ha egyszer tudja mi a jó, és  mi a helyes? Soha nem értettem Reia és a világ különös kapcsolatát. Ő, mint a természet gyermeke, sokat mesélhetett volna az ismeretlenről, a sorsunkról, de nem tette. Hallgatott.

Jó pár éve Pamina vezetett át Délvidékre, ahol a vándorfa – több év elteltével – újra a szemem láttára változott Reia-vá. Azóta került mindig a közelembe nappal, ha Napföldén jártam, s néha, miután feljött a Hold, felvette emberi alakját, hogy újabb kétértelmű tanácsokkal lásson el, s ahelyett, hogy megvilágosodást hozzon számomra, mégjobban belekeverjen ebbe az egész rejtélybe.

Rengetegszer jártam át Napföldére céltalanul lézengeni. A szívem mindig is visszahúzott oda, s bármennyire is próbáltam tagadni, hiányoztak a régi szép idők. Magamat nem sikerült becsapnom, bármennyire is szerettem volna.

Sokat gondolkodtam azon, hogy Reia vajon Williamet is látogatja e, s őt is próbálja e a helyes irányba terelni, elvezetni a rejtély megoldásához. Egy olyan rejtély megoldásához, amit csak Reia ismer.

Gondolat menetemből halk kopogás zökkentett ki, s egy pillanattal később megjelent az egyik szobalány kipirult arca a résnyire nyitott ajtóban.

-   Dévald úrfi – kezdte lehajtott fejjel, kötényének szélét gyűrögetve. – A Nagyúr hivatja. Alexius úr bejelentést szeretne tenni.

-   Máris megyek – válaszoltam kelletlenül, s elindultam a nagyterembe.

Egyáltalán nem füllőtt a fogam a vén kuruzsló monológjához. Mindenki tudta róla, hogy fekete mágiában verhetetlen, de az ismeretlen tanokhoz nem sokat konyít. Eddig minden jóslata téves volt, s minden amiben valamilyen ősi mágiát vélt felfedezni, csak egy egyszerű félreértés, és egy véletlen találkozásának rosszul elsült végkimenetele volt. Ennek ellenére nem adatott meg nekem a választás lehetősége.

A rideg nagyteremben csak apám, és a kuruzsló voltak, vagyis az öreg mondandója bizalmas volt. Apám laza tartásban, sötét köpenyben terpeszkedett a trónján, Alexius kissé fölé hajolva hadart valamit olyan halkan, hogy én még véletlenül sem halljam meg, s amint hallótávolságon belülre értem a szóáradat abba is maradt.

- Fiam – üdvözölt apám a megszokottnál kedélyesebben, szinte vidáman. – Alexius remek hírekkel lepett meg, ez neked is tetszeni fog. – Az öröme és mosolya amit hirtelen rámvillantott egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy valami olyan következik ami nekem egész biztosan nem fog tetszeni. Ennyire már ismertem apámat s az, hogy ő úgy feltételezte nekem tetszeni fog amit mond elárulta, hogy ő egy cseppet sem ismer engem.

- Közeledik a beteljesedés napja – köszörülte meg a torkát Alexius, miközben fakószürke tekintetét apám és köztem jártatta -, mely végre helyrebillenti a világ egyensúlyát. Végre megtalálod a helyed a világban, Úrfi.

Remek! A tény, hogy végre meglelem önmagam egyáltalán nem érdekelt, ahogy a beteljesedés napja sem. Alexius úgy beszélt velem, mint egy szerelmes kamasszal. Percről percre egyre jobban frusztrált a kialakult helyzet, és én minél elkeseredettebb arcot vágtam, apám annál vidámabbat.

-   Ne aggódj fiam! – mosolygott rám szeretetteljesen. – Mindenki elfoglalhatja végre a méltó helyét Nyárliget birodalmában.

Méltó helyét? És vajon nekem milyen helyet szánt ebben a birodalomban? Hisz annak az esélye, hogy halála előtt átadja a trónt nulla volt. Akkor miért kell ez a felhajtás? Mire kellek én?

-   Jól vagy fiam? – Apám mellém lépett, megveregette a vállamat, majd további szavak vesztegetése nélkül elvonult. Kettesben hagyott Alexiussal. Sejtettem, hogy ezt előre megfontolt szándékból tette.

-   Ez a trón egyszer a tied lehet – tette ráncos kezét a trón karfájára a fekete mágia mestere -, ha te is akarod.

Szürke szemét rámemelte, kutakodva méregetett. Ráncos arca apáméval ellentétben nem árulkodott örömről, inkább a nyugtalanság apró kis jeleit véltem felfedezni.

-   És ha nem akarom? – bukott ki belőlem a kérdés, akaratom ellenére. Nem akartam nyíltan ellenszegülni sem apámnak, sem egy hű alattvalójának. Nem volt szükségem még több bonyodalomra.

-   Abban az esetben másé lesz. – Az öreg lehajtotta a fejét, így folytatta mondókáját, alig hallhatóan. – Apád már nem sokáig lesz itt. De a te sorsod más.

Mielőtt lereagálhattam volna amit mondott hátat fordított nekem, s kisétált a teremből. Utána mehettem volna, de nem tettem. Csak álltam megkövülten, s próbáltam megemészteni a hallottakat. Ha akarom az enyém, ha nem akarom másé. De mégis kié másé? A világ rendje helyre billen, ezt mondta. De pontosan mikor is? Ha elfoglalom Holdfölde trónját, vagy ha átengedem valaki másnak?

A fejemben nem állt össze a kép. Sőt! Egyre jobban megbomlott minden, amiben addig hittem.

Apám uralkodni akar egész Nyárliget felett. Apám, akit törvényesen csak a Holdbirodalma illet. Mármint még az sem. Nyárliget szabályai szerint a trónt, csak vérszerinti leszármazott örökölheti, apám pedig nem volt az.  Ő házasság útján került hatalomra, miután elvette az utolsó Holdhercegnőt, az édesanyámat. Vagyis a trón jogosan engem illet. Más nem jöhet számításba.

Apám boldog volt ott, ahol volt, fittyet hányva az öröklés szabályára, s ez ellen nem tehettem semmit. Apám kapzsi volt. Akár engem is képes lett volna félre söpörni az útjából, ha ez kellett volna ahhoz, hogy biztos helye legyen az uralkodói magaslaton.

-   Úrfi! – lépett be a terembe Arwen. Az árnyvezér szokásos fennkölt eleganciájával vonult végig a termen. Csuklyáját hátravetette, így tökéletesen látni lehetett a szeme körül kacskaringózó jeleket, amelyek lefele haladva tovább körbe fonták a nyakát, majd a szíve fölött végződtek. Fekete mágia teremtette jelek voltak. Ezek tették őt egyszerű halandóból, rettegett Árnnyá.

-   Arwen! – fordultam felé unottan.

-   Hogy áll az ügy, a lánnyal? – Úgy kellett magából kipréselnie a szavakat. Még mindig szenvedett a kudarc emlékétől, és a megaláztatottságtól.

-   Remekül haladok – fúrtam arcába a pillantásom. - A kegyetlen fellépéssel ellentétben én a nyugodt vadászatot részesítem előnyben. Magamhoz édesgetem, majd mikor a legkevésbé számít rá lecsapok. – Ez persze hazugság volt. Semmit sem részesítettem előnyben, jobban szerettem kimaradni az efféle küldetésekből, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy ezt fogom tenni. Ezt kellett tennem.

-   Ahogy gondolod – hajtott fejet színlelt tisztelettel. – A lényeg, hogy a lány minél hamarabb a mi birodalmunk területén legyen.

-   Mégis miért ilyen fontos egy egyszerű lány?

Ezt apádtól kérdezd! – húzta gunyoros mosolyra az ajkát. Ő tudta, amit én nem. Én pedig biztos voltam benne, hogy nem mondja el, ezért inkább hátát fordítottam neki és szó nélkül visszasétáltam a szobámba.