Egy  ismeretlen  táj

1. rész

Katie 

Félszegen egyenesedtem fel, s még köd takarta agyammal próbáltam megfejteni, hogy mi is történt. A köpenyesek eltűntek, ahogy a hűvös idő, a félhomályos erdő, és a jól megszokott városi levegő is.

- Hol vagyok? – kérdeztem magamtól, miközben lassan, körbe-körbe forogva felmértem az ismeretlen terepet.

Az elszáradt, lassan elalvó erdő helyett egy élettel teli, pompásan sárgálló tölgyesben álltam, s szívtam magamba a friss, ugyancsak ismeretlen levegőt. Szájtátva bámultam a talpam alatt elterülő, zöldellő fűcsomókat, színes virágokat, majd a hirtelen elém toppanó, hófehér lovat.

-   Egy ló. – szeppentem meg, mikor belenéztem a paripa hatalmas, mélybarna szemeibe. Körülbelül öt centiméterre volt a nózija az enyémtől, s ha egy kicsit megdöntöttem volna a fejem, összeértünk volna. – Szóval paci – kezdtem barátságosan, s lassan felé közelítettem a fejem. -, hol vagyok?

-   Hát itt. – kurjantotta egy bársonyos hang, kizökkentve ingatag nyugalmamból.

-   Mi? – a kezem megállt a levegőben, s dermedtem meredtem az állat hatalmas szemébe. – Te beszélsz? – nyögtem fuldokolva.

-   Persze. – jött a hanyag válasz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy ló beszél.

-   Te beszélsz. – hüledeztem, s remegő térdekkel hátráltam egy lépést.

-   Nem kell félned.

-   Te beszélsz! – kiáltottam újra, immár hisztérikusan, s tovább hátráltam, egészen míg meg nem botlottam egy földfölé kúszott gyökérben. – Áú! – kiáltottam, majd kicsit sem kecsesen elterültem a fa árnyékában.

-   Jól vagy? – tudakolta a kedves hang.

-   Menj innen! – kiáltottam, s behunytam a szemem, hátha attól a paci is eltűnik, ahogy előtte a csuklyások.

-   Nem.

-   De!

-   Nem.

-   De miért nem? – Könyörgőre fogtam, hátha azzal meghatom.

-   Vicces vagy.

-   Heh?

-   Vicces vagy. – ismételte nevetve.

Hallottam, hogy elindult felém. Patái puhán értek a talajhoz, egyenletes ütemet diktálva. Közben jómagam, még mindig hanyatt feküdtem a bársonyos fűben, s behunyt szemmel koncentráltam volna, ha tudom, mire is kell. De nem tudtam, ezért hát nyugodtan vártam, hogy az idegen elérjen, csináljon amit akar. Végtére is, mit tehet ellenem egy ló? Agyon tapos, vagy megharap? Az még mindig kecsegtetőbb, mint amit a csuklyások műveltek volna velem.

-   Add a kezed.

-   A kezem? – kérdeztem enyhe hisztérikus csengéssel a hangomban, de nem ellenkeztem. Felé nyújtottam a kezem, majd vissza is rántottam, amint egy ember bőrét éreztem meg rajta. Bár őszintén nem is tudom mire számítottam. Talán, hogy a ló a patáját nyújtja, és három lábon hátrálva felhúz. Elvégre ha beszél, miért ne lehetne segítőkész?

A szemeim kipattantak, s meglepő gyorsasággal szökkentem talpra, hogy láthassam, mivel állok szemben. Mármint kivel.

- Mi a fene! – toldottam meg egy enyhe szitokkal a hatalmas cirkuszt amit produkáltam. Természetesen feleslegesen, ugyanis egy fiú állt előttem, mögötte a fehér lóval, amit pár perccel azelőtt majdnem lefejeltem.

- Fene? – kérdezte a fiú meglepetten, miközben két hatalmas lépéssel, szemrebbenés nélkül belegázolt az intim szférámba.

- Fene. – feleltem vállrándítva, s hátrébb araszoltam úgy fél métert.

- Ez valami tánc? – húzta édes mosolyra vékony száját, amitől a szívem hatalmasat dobbant.

- Mi? – kérdeztem megremegő hangon, miközben azért imádkoztam, hogy szívem hangos kalapálásának hangja, ne bukjon ki a számon.

- Hát amit csinálunk. – édes mosolya hatalmas vigyorrá szélesedett, s újabb fél méterrel csökkentette a köztünk lévő távolságot.

- Nem. – ráztam meg a fejem, miközben még mindig rendíthetetlenül közeledett felém.

- Vigyázz! – súgta a fülembe, miközben már át is estünk a legközelebbi bokor túloldalára. Olyan hirtelen vetette rám magát, hogy meglepődni sem volt időm.

- Mi van? – Miután lefejtettem a derekamról a kezét, amivel a földre rántott kifordultam alóla s felguggoltam, hogy láthassam mi elől menekülünk.

- Elment az eszed? – elkapta a kezem, visszarántott a földre, s hogy még véletlenül se ficánkolhassak, rám feküdt és befogta a számat. Elkerekedett szemekkel bámultam, de ő nem nézett rám. Mereven figyelte a bokrot, és közben viccesen mozgatta a fülét.

Teljes súlyával rámnehezedett, amit őszintén szólva egy cseppet sem bántam, ugyanis isteni finom illata volt. Igazi, friss erdő illat. Nem az a mű pacsuli, amit a fiúk magukra szoktak locsolni, és amitől a szerencsétlen lányok tüsszögőrohamot kapnak. Nem. Természetesen bódító illat áradt a bőréből, amitől szinte már megkörnyékezett a rózsaszín köd.

-   Okés. – suttogta, mikor már elhalt a hatalmas alakok dobogása, s legnagyobb sajnálatomra leszállt rólam.

A testem minden kis porcikája libabőrös lett, mikor már nem éreztem magamon bőrének érintését. Az amúgy meleg levegő, hűvös szellőként érte felhevült arcomat. Olyan volt, mint mikor kiskoromban kíváncsiságból bemásztam a hűtőbe és magamra csuktam az ajtaját. Hideg és rémisztő.

- Jól vagy? – kérdezte lenézve rám, miután megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő.

A tekintetét szélsebesen végigpásztázta a minket körbeölelő területen, mielőtt megállapodott rajtam. Karamell színű szemei érdeklődve fürkészték az arcomat, s ha akartam sem tudtam volna nem észrevenni a szája szegletében bujkáló mosolyt.

- Hé! – Hirtelen leguggolt mellém és puha kezét a homlokomra szorította. – Meleg a tested, mégis remegsz. Ez felétek normális?

- Felénk? – Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak, bár valószínűleg, ha több időm van, akkor sem találtam volna értelmes magyarázatot arra, ami velem történt. Így hát csak néztem azt a gyönyörű szempárt, s próbáltam legyűrni az akaratlan remegést.

- Felétek. Ahonnan jöttél. – válaszolta meg bugyuta kérdésemet, amiről már el is feledkeztem.

- Őőő…

- Feltételezem messziről jöttél. – segített ki, megkímélve a további kellemetlenségektől.

- Ha te azt tudnád. – szakadtak ki belőlem a szavak, egy hatalmas sóhaj kíséretében.

- Ha elmondanád, tudnám. – Fölém hajolt és újra rámszegezte érdeklődő tekintetét.

- Ha elmondanám, idiótának tartanál. – sóhajtottam újra, s felültem, nehogy a gyönyörű szempár elmondassa velem azt, amiről még hallgatnék.

- Az öltözéked is igencsak különc.- jegyezte meg, majd hetykén talpra szökkent. – Mégis miből van ez a nadrág? - Hangjából nem érződött megvetés, vagy lenézés, csak a színtiszta kíváncsiság, ami a szemeiből is sugárzott, már az első pillanattól.

- Ez? – kérdeztem elgondolkodva, miközben körbe fontam karjaimat, farmerba bújtatott lábaim körül. – Abból, amiből a tiéd. – Megrántottam a vállam, s reménykedtem, hogy ennyivel beéri.

 Ha jobban belegondolok, nem is hazudtam nagyot. Szövet, szövet. Bár az én nadrágom márkás anyagból, az övé pedig valami zsákra emlékeztetőből készült, a szabásuk hasonlított egymásra.

-   És miért nadrág? – kötötte az ebet a karóhoz. Bájos arcán csibészes mosoly jelent meg, amiből arra következtettem, hogy addig nem hagyja abba a faggatásomat, amíg bele nem sülök az egyik kérdésébe.

-   Mert én ilyen furcsa vagyok. – jelentettem ki teljes bizonyossággal, majd feltápászkodtam, s szélesesen rávigyorogtam. – Na, de hol is vagyok?

Kiléptem a bokor takarásából és felnéztem a kéken tündöklő égre. Abban már biztos voltam, hogy nem a saját világomban, vagy épp nem a saját időmben, mindennek ellenére teljesen épelméjűnek éreztem magam. Bár minden teljesen újnak és ismeretlennek tűnt, mégis biztonságban éreztem magam. A vakító napfény, a zöldellő fák, a madarak csiripelése mind-mind a szívemig hatolt, s melegséggel öntötte el a testem. Mintha otthon lettem volna.

Örömmel vettem észre, hogy az idétlen remegés abba maradt, s ahogy kezdtem megszokni a friss levegőt, már az ismeretlen fiú illata sem tűnt annyira különlegesnek. Úgy éreztem, hogy már nem okozna gondot, hogy elkábulás nélkül tudjak rá koncentrálni,  amikor épp a közvetlen közelemben toporog.

Akkor tudatosult bennem, hogy bár megmentette az életemet, meg sem kérdeztem a nevét. Belepirulva az újabb szerencsétlenkedésembe fordultam hátra, de már nem volt ott.

-   Hé! – Döbbenten fordultam körbe, hátha csak bemenekült az egyik fa árnyékába, az égető sugarak elől, de nem láttam sehol. – Ne már! – kiáltottam, s mivel nem kaptam választ jobb híján elindultam az orrom után.