Mióta az eszemet tudom, magamnak való gyerek voltam, nem nagyon érdekelt mi van körülöttem. Barátom is kevés volt, az a kevés barátság is csupán cseperedős koromban kezdődött kialakulni, és csupán életem egy rövid korszakáig tartott.

Olyan külső szemlélőként éltem az életet, és ez talán most is így van, talán valamiféle védekezési funkciót betöltendő maradt meg, és fejlődött tovább bennem.

Az 56-os "eseményekből" sem sokat fogtam fel. Arra emlékszem, hogy lent voltunk a pincében, ott játszadoztam a ház pincesziten lévő mosókonyhájában felnőttekkel, és házbéli gyerekekkel körülvéve. Kőbányán laktunk társbérletben, a Nagynénémékkel. A ház három emeletes volt, minden emeleten négy lakással, bennük, kisebb-nagyobb családokkal. A harmadik emeleten lakott Janibácsi, és Ilonkanéni. Az asszony állítólag súlyos szívbeteg volt és nem akartak megkockáztatni egy esetlegesen tragédiával végződő gyermekvállalást. De, nem is ez a lényeg, a fontos az, hogy szerették a gyerekeket.

Janibának asztalos volt a mestersége és ott, a pincében, a kinti tragikus események ellenére, vagy dacára, készített nekem egy kis fateknőt. Természetesen nagyon örültem neki, mert ez a kis csoda, több funkciót is betölthetett játékaim során. Hol, képzeletbeli vízben fürdettem benne a babámat, máskor moshattam a ruháját, és végül abban is altattam el, mikor babaágyként használtam. Nagyon sokáig játszottam vele, talán hosszú évekig, azután ő is eltűnt az életemből, mint oly sok más élő, és élettelen teremtmény, mindőük más-más mélységű nyomot hagyva bennem…

Mindig volt egy-egy alvós babám, de mindegyik úgy járt, hogy ki, az- az be lett valahogyan nyomolódva a szemük.

E ténykedésben, egyedül én voltam a ludas.

Nem volt ez szándékos rongálás részemről, csupán ügyetlen kis kezeim, és a „milyen lehet vajon ott legbelül, és a vajon mi billegteti odabenn azokat a csodálatos babaszemeket” kérdésekre adott válaszok utáni tudásszomj késztetett e művelet, többszöri véghezviteléhez.

Mert milyen egy gyerek? Abban az időben, nem voltunk ennyire tájékozottak, mint a mai gyerekek, viszont a kérdések ugyan úgy felvetődtek bennünk, és ott toporogtak türelmetlenül, a Válaszra várva. Hát ez volt az ok, és az okozat, mostmár köztudottá vált beismerő, és őszinte vallomásom által.

A későbbiek folyamán, szüleim, hogy véget vessenek a kivájt szemű, horrorisztikus képet nyújtó babák sorozatgyártásának, és álljt parancsoljanak a kis sorozatgyártónak, megajándékoztak, egy Lencsibabával.

Rongyból volt, kimosható volt, csinoska volt, barátságos kis pofikával, de a szemei, hát azok bizony élettelenül, mereven bámultak rám. Semmi szemlecsuk, semmi szemkinyit, semmi, semmi, semmi, csak az a buta tekintet. Nem volt részéről semmi kihívás felém, a kíváncsi kislány felé. Se, egy tekerhető, és néha a helyéről kiugró kéz, vagy láb, melyet azután vissza lehet csavarintani, semmi, egy együtt töltött pancsikálás utáni darabokra szedés, vízkicsurgatás ürügyén, egyszóval dög unalom volt az egész Lencsivel való kapcsolatom.

Néha eldugtam az ágy alá, mögé, de sajnos valaki mindig ráakadt, és szeretettel nyújtotta felém, hisz titkomat, Lencsi iránti ellenszenvemről, nem mertem felfedni senki előtt.

Későbbi sorsát nem tudom, de remélem, hogy ott van, és boldogan él, a Régelveszett Játékok Birodalmában, és megbocsát nekem az akkori önmagamért.

Innen üzenem Lencsi, hogy bizonyosan szerettelek a magam módján, hisz ha nem úgy lenne, akkor már régen elfeledtelek volna…

http://youtu.be/1kCt5tVTpbs