Valamikor öt óra tájban, anya nyitott be a szobámba egy letakart tepsit egyensúlyozva. - Elkészült a sütemény. Gyere és vidd át az új szomszédnak!

Azonnal felkaptam a fejemet, és leplezve hirtelen támadt kétségbeesésemet, a fejemet ráztam. - Ne már! Egy sütiért? Nem ehetem meg inkább én? - Bár a gyomrom egyben volt, kész lettem volna befalni az egész tepsi édességet, csak ne kelljen átmennem vele a szomszédba. Anya azonban nem díjazta túlzottan ezt az önfeláldozást, mert rosszallóan felemelte a hangját.

- Megígértem Marknak, hogy sütök neki, mert már hónapok óta nem evett házi készítésű süteményt. Most, hogy elkészült végre, emeld fel a hátsódat, és vidd át!

- De miért nem te viszed? - akadékoskodtam tovább.

- Mert te fogod! - Anya hangja ellentmondást nem tűrő volt, és biztos voltam benne, hacsak el nem mesélem neki az igazat, képtelen leszek jobb belátásra bírni. Így hát megadóan bólintottam, és belebújva a papucsomba, elvettem tőle a tepsit, és a lehető legnyugodtabban elindultam a szomszédba.

Egy darabig sikerült is tettetnem a higgadtságot, de amint Mark házához értem, elkapott a félelem Attól tartottam, hogy a férfi majd azt hiszi, megint ráakaszkodom, és esetleg be akarja fejezni, amit odakinn a tisztás mellett félbe hagyott. Azt nem szerettem volna semmiképp, ezért amint bekopogtam, azonnal hátráltam is néhány lépést, biztos, ami biztos.

Az ajtó kitárult, és Mark komor tekintete úgy tapadt rám, hogy a legszívesebben elszaladtam volna. Mégsem tettem, csak felé nyújtottam a tepsit, miközben a házunk felé intettem a fejemmel. - Anya küldi a süteményt. Mindenképp azt akarta, hogy én hozzam át – magyarázkodtam sietve.

Mark vetett egy pillantást a lakásunkra, majd ismét engem pásztázott. - Akkor be kell, hogy engedjelek. Nem igaz? - És mielőtt bármit is felelhettem volna, elállt az ajtóból, helyet hagyva nekem, hogy belépjek.

Fogalmam sem volt, hogy helyes cselekszem -e, de engedve a kedvetlen invitálásnak, besétáltam a házba. Persze remegett kezem, lábam, és az ijedtség átjárta minden porcikámat. Markot figyeltem a szemem sarkából, és kész voltam rá, hogy egyetlen rossz mozdulatára a képébe vágjam a süteményt. De a férfi szinte nem is törődött velem, csak becsukva mögöttem az ajtót, bement a nappaliba, és letelepedve a kanapéra egy térképet böngészett. Ettől egészen idétlenül éreztem magam, ezért letéve a süteményt az asztalra, zavartan körbenéztem.

Érdekes volt a lakás berendezettsége, mert az üresség látszatát keltette. Alig volt benne bútor, és amik ott álltak is, régiek, kopottak voltak. Sehol egy fénykép vagy dísztárgy, csupán néhány utazótáska, és pár doboz volt a sarokban, de azok is rendben becsomagolva. Semmi sem utalt arra, hogy itt bárki is hosszabb távon kívánna maradni.

Mark észrevehette értetlenkedésemet, mert letette a térképet, és felállva odalépett elém. - A lakás gyakorlatilag üres. A bútoraim még nem érkeztek meg, ahogy a csomagjaim sem- mondta, mintha csak a fejembe látna. - Viszont van kávéfőzőm, úgyhogy ha kérsz, a konyhában megtalálod, ahogy a hozzávalókat is.

Ez inkább tűnt parancsnak, mint lehetőségnek, ezért bólintottam, és a konyhába mentem. A berendezettség itt is szegényes volt, kivéve azt a vadonatúj kávéfőzőt, ami tényleg ott állt az öreg hűtő tetején mellette pedig a zacskó kávé, cukor és tejpor. Még kanalat is találtam az asztal fiókjában, így semmi akadálya nem volt, hogy elkészítsem a feketét. Miközben vártam, hogy lefőljön, kerestem csészét és tálcát is, amin majd bevihetem. Bár az első gondolatom az volt, hogy kiszököm a lakásból, vagy előveszek egy nagykést, amit fenyegetettség esetén előkapok. De sosem voltam az a vagány, hepciáskodó fajta, így most is inkább éreztem magam reszkető nyuszinak, mint nagyszájú lánynak, amilyennek anyám ismert.

Amikor lefőtt végre a kávé, kitöltöttem a talált csészébe, majd tálcára téve bevittem a nappaliba, és letettem a kisasztalra. - Nem tudtam, hogy issza, ezért behoztam mindent amit találtam – dünnyögtem, és idegesen pislogtam Mark felé.

A férfi lassan felpillantott, majd elvette a csészét és belekortyolt a feketébe, aztán visszatemetkezett az időközben megsokasodott papírjaiba.

Úgy gondoltam, hogy itt az ideje a távozásnak, mert ennél jobb alkalom talán nem fog kínálkozni rá. - Én most... most megyek, mert... mert mennem kell – dadogtam idétlenül, főleg mikor Mark rámpillantva felhúzta a szemöldökét, majd teljes érdektelenséggel elsiklott felettem. Így nem vártam tovább, csak minden teketória nélkül kisiettem a lakásból, egyenesen haza.