"Hogy milyen volt e-tájban az örömlányok élete? Mondhatnánk, hogy könnyű, és egyszerű. Csak egy csinos pofika és egy bűbájos mosoly. Kétféle fajtája létezett, az utcanő és a drága selymekbe burkolt kitartott. Egyben hasonlítottak csak. A lelküket eladták az ördögnek."

Nicholas, most már egészen biztos volt benne, hogy a sors királynője pikkel rá. Annyi keserűség után, még az új házasságot sem sikerült nyélbe ütnie! Az a szerencsétlen ifjú lány és a tanácsos az egész szolganéppel odalett, egy tűzesetben lelték a halálukat! Micsoda tragédia! Ennyi ártatlan ember!

Talán, ha elhozta volna Sharát már előbb, vagy csak elhívta volna egy sétára esetleg kocsikázásra, akkor talán a lány megmenekül, de ő még csak nem is érdeklődött felőle! Hibás! Ő is tehet róla. Legalább egy pillantásra látta volna, azt sem tudja, hogy nézett ki, nincs arc, amihez kösse a gyászát...

Szörnyűség!Hattewey szobájában ütött ki a tűz, legalábbis a szemtanúk ezt állítják. A dolgozószoba ablakában látszottak először a vörös lángnyelvek, de amire odaértek a földművesek a keresztúton túlra, addigra késő volt. Csak a füst és a pernye maradt, a hatalmas lángtenger leégette az egész házat. Senki nem menekült meg a szörnyű haláltól, csak csontok maradtak és szinte semmi, amiből azonosítani lehetne, Shara holttestét.

Vagyis azt a csont kupacot, ami megmaradt belőle.

Bár senkinek nem volt a leendő frigyről tudomása, lord Dreake mégis kötelességének érezte, hogy istápolja a temetés körüli teendőket, és hogy felkutassa az esetleges élő rokonokat. Idegállapota kívánni valót hagyott maga után, de ugyanakkor valahogy kizökkent a szürke hétköznapok önpusztító folyamából. 

Egy szelencén és néhány elkormosodott szobron kívül nem sok maradt meg, a pusztítás után, milliókra rúgó műtárgyak, festmények és bútorok, percek alatt lettek az enyészeté. Hatteweynek maradtak még udvarházai, ám Nicholasnak két nap alatt sikerült rájönnie, hogy azokat tetemes adósság terheli, a tanácsos súlyos pénzösszeggel tartozott a bankoknak és hitelezőknek.

A férfi azt hitte már, csupán a kellemetlen intézkedések jutnak osztályrészéül, de nagy meglepetés érte, amikor gyerekkori jó barátja Donald látogatta meg. Ráadásul a férfi egy hétig maradni is szándékozott!

-Azt hiszem már régóta éled a remete életet, Nicholas, el kell jönnöd velem arra a titkos árverésre. Értsd meg szükségem van egy kitartottra, a feleségem még csak a harmadik hónapban van, de már hetek óta kerüli az ágyamat, és hogy ne közelíthessek felé, kiköltözött a nyári lakba! El tudod képzelni, hogyan telnek az éjszakáim? Feszítek és lüktetek, már bármilyen nőszeméllyel meg tudnám tenni! Érted? Néha úgy érzem bárkivel. Persze azért nem fogok összefeküdni egy zűllött lotyóval! A mai titkos árverésen szüzeket kínálnak, segítened kell nekem választani! Mondd, hogy segítesz, és nem hagyod cserben a gyerekkori jó barátodat! - Az egyességet aranyszín fényben játszó itallal pecsételték meg, és Nickholas csak most érezte igazán a teste éhségét. Hónapok teltek el anélkül, hogy átélt volna bármiféle gyönyört és már, csak barátja szenvedélyes szavai is elegek voltak ahhoz, hogy az elegáns nadrágja alatt keményen és tüzesen ágaskodjon a férfiassága. Szinte újra ifjúnak és gondatlannak érezte magát Donald társasága mindent feledtetett vele, mi több az életbe is kezdte visszahozni.

- Uram az ebédjük tálalva van.- Köszönöm Rose, maga egy angyal!-Az asszony szájtátva bámult a két férfi után, mert most egy egész másfajta Nicholast látott maga előtt. Egy ördögien jóképű és az életkedvtől kicsattanó fiatal férfit, akire még ezer s egy kaland vár az életben.

Hogy milyen volt e-tájban az örömlányok élete? Mondhatnánk, hogy könnyű, és egyszerű. Csak egy csinos pofika és egy bűbájos mosoly. Kétféle fajtája létezett, az utcanő és a drága selymekbe burkolt kitartott. Egyben hasonlítottak csak. A lelküket eladták az ördögnek. Testek voltak, csupán a kéj játékszerei, életük rövidke és virágzásuk tiszavirág életű. Egyiknek - másiknak szerencséje volt, kifogott egy gazdag nemest, aki kitartotta, lakást bérelt neki, és nem éhezett. De ők voltak a kevesebben.

Nardine már két éve dolgozott, a Piros Rózsa nevű örömházban és már az életét is utálta. Myltford a ház vezetője és tulajdonosa örökké elégedetlenkedett. Túlhajszolta őt a többi lánnyal együtt, és ha nem akart az utcára kerülni, akkor kénytelen volt a többiekkel együtt minden mocskos parancsot teljesíteni.

Az ügyfeleket, pedig zokszó nélkül és készségesen kiszolgálni. Nardin már, csak testileg volt élő a lelke belehalt a sok megaláztatásba és nem akart semmi mást, mint túlélni. Szőke haja laza hullámokban volt a tarkójára rögzítve, arcán pirosító, kék szeme fénytelen. Vörös bársonyruhája minden lépésnél, hullámzott körülötte, a mély dekoltázs belátást engedett, formás,  gömbölyű melléhez. Myltford nem is hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy megfogdossa, vagy fájón, nyomogassa azokat.Már megint új lányt hoztak az árverésre és az ő dolga volt, hogy kellően felkészítse a bemutatóra.

- Hogy hívnak?- A lány zavarodott tekintetébe félelem vegyült és kétségbeesés. Nem lehetett több húszévesnél, kék szeméből ártatlanság és zavarodottság tükröződött.

- Nemm, nem tudom…

- Ne mondd, hogy még azt sem tudod, hogy nevezett el az anyád! Mondd szépen, honnan jöttél?

- Nem tudom…- Nardin hiába üvöltött türelmét vesztve, az új lány, csak egyfolytában ugyanazt hajtogatta, majd kétségbeesett sírásban tört ki.Myltford, mint egy lopakodó árnyék nyitott be a szobába, pofaszakállán ételszaft, felöltője zsírpecsétes kezében, pedig a rettegett korbács. Nardinnak elég volt meglátnia a fekete nyelű ostort már is fuldoklott a rosszulléttől, jó párszor csattant az már a hátán, nem törődve azzal sem, hogy csökken a testének értéke. Hiszen ő csak egy áru. Egy élő letét, akiért leteszik a megfelelő összeget majd használat után visszaadják a kölcsönzőnek. Csak el ne kopjon egyszer! Elkopni? Összetörik!

- Azt mondja nem emlékszik semmire, mintha valami tündér világból csöppent volna ide Jeams! A nevét sem tudja, hát hogyan értessem meg vele, hogy mi is fog történni pár óra múlva? Rossz vásárt csináltatok, hiába szép és zsenge, semmire nem jó!

- Azt mondod?- a férfi kidüllesztette a mellkasát, de hiába a méretes pocakja miatt fel sem tűnt.- Majd húzok rá párat ezzel- nézett a korbácsra- és tudni fogja, hogy csak mosolyognia kell szemlesütve. A többi a vevő dolga. Menj ki dolgozni, tele a szalon! Majd én megpuhítom a kicsikét!

- A lány az ágy végébe kuporodott, az idegen félelmet váltott ki belőle. Azt tudta, hogy az, aki belépett férfi, és azt is, hogy ő nő. De semmi más. Nem tudta hol van, és mit keres itt. Egyáltalán hová tartozik, és mi az a szürke, homályos, vattaszerű anyag, odabent a fejében. Próbált emlékezni, kutatni, odébb tolni a gondolatait satuba fogó valamit. De hiába. Nem volt más, mint emlékek és én tudat nélküli valóság. Ám az ösztöne, a lelke legmélyén azt súgta, ő nem ide tartozik!Nardin sajnálta a lányt, bárcsak segíthetne rajta valahogy! Az ő sorsánál még a mosogatólányok vagy a földeken dolgozó béresek élete is jobb.

-Ne bántsd James, ha kárt teszel benne, szinte semmit nem kapsz érte! Nézd a bőre hamvasságát, az arca finomságát, a ruháját. Én mondom nem a köznépből való! Egy vagyont fog ma érte valaki fizetni!- Addigra a fiatal teremtés, már az ágy végében kuporgott, egészen picire összehúzva magát. A sarkain ült, felsőtestét a falnak támasztva. Ruhája kék selyme kiemelte szeme csillogását, a díszítő, fehér fodrok makulátlanul tisztán tekeregtek.

Arcára kezdtek rászáradni a könnyek, égszín tekintete az összekötözött csuklóját bámulta. A kötél mélyebben vágta a húsát, és már egészen pici választotta el az őrjöngéstől.

-Azt mondtam lotyó kifelé, nem teszek kárt benne, csak megnézem milyen hamvas a kicsike bőre a ruha alatt. Milyen kincseket is rejteget és le kell ellenőriznem valóban szűz-e még. Tudod, ha valaki Myltfodnál vásárol, akkor mindig azt kapja a pénzéért cserébe, amit kifizet!A mohó csillogás, amely a disznószerű szemekből áradt, Sharát megijesztette és arra kéztette, hogy még kisebbre húzza össze magát.

A szakállas alak, egészen az ágy széléhez lépett, és vastag, lapos ujjaival, megérintette az arcát, majd durván bele csípett.

- Mosolyogj angyalkám, nevess!- amikor a matató kezek tolakodóan elkezdték a testét felfedezni Shara sikoltása, visszhangozva pattant a szoba falainak. Ám hiába, könyörgése süket fülekre talált. Amikor az utálatos, lihegő alak a ruhája elejét egy rántással kettészakította azonnal a fűzőjén kezdett matatni.

-Ne, kérem hagyjon békén!Ne nyúljon hozzám, mocskos kéjenc!- Shara dobálta a testét, küzdött, megpróbált rúgni és harapni, ám hiába, összekötözött keze és az erőfölény hamar legyőzte. Behunyta a szemét és összeszorította a fogát, amikor a mellének bőrén érezte a levegő hűvösét.

-Ne Jeams, hagyd! Ezt nem teheted!- Jeams, az ötvenes, pocakos bordélytulajdonos, az általa kiváltott utálatot nehezen viselte el. Tudta, hogy a nők nem kedvelik a közelségét, csak a pozíciója miatt adják oda magukat a ribancok. Hiába a pénz hatalom!Ám ez a lotyó, hogy jön ahhoz, hogy beleszóljon a dolgaiba! Minden visszafojtott dühe, és a fiatal lány látványos undora által kiváltott mérge, most Nardine ellen fordult. Myltford neki esett a nőnek, tépte a haját, ütlegelte, majd a korbácsért nyúlt és azzal sújtott le.

Nardin a földön kuporgott, ívesen összegömbölyödve, hogy a csattanások ott érjék, ahol a legkevésbé látszanak. A hátán. A ruha nemsokára felszakadt és a fedetlen bőrt egy idő után elborította a világos piros szín. Shara a fejét rázta és megpróbálta kizárni a tudatából a valóságot. Egy darabig bírta. De az emberi ösztön, ami minden nemes lélekben ott lakozik, legyőzte minden félelmét.

Hatalmas erő költözött a fiatal lányba, és egy pillanat alatt neki esett az undorító férfinak. Mérhetetlen erővel rúgott, amitől Myltford elveszítette az egyensúlyát és neki esett a kis vastűzhelynek. Nardin alig hitte el, hogy vége, és ez az ártatlan teremtés, mentette meg. A szemét végre kimerte nyitni, de a földön maradt ugyanúgy. A fájdalom köde vette körbe, érzékei védekezésképpen eltompultak.

Csak halványan érzékelte, hogy a másik lány mellé kuporodik, és mivel az, a kezét nem használhatta az arcát dugta oda a tompán égő és véráztatta hátához. Shara a sérült felszínhez nyomta az arcát, és folyamatosan zokogott. Szerette volna megsimogatni a másikat, magához szorítani, megvigasztalni.De a kezét hiába próbálta kiszakítani a szoros kötelek fogságából, az csak még jobban feszített.

Shara alatt rázkódott a síró, bántalmazott nő, és ő mérhetetlenül sajnálta.Önkéntelenül is, apró puszikat lehet a véres bőrre. Így próbálva nyugtatni a másikat. Azt nem tudta, hogy ezzel vigaszt nyújthat-e a szerencsétlennek, de ajkaival többször is, barátian érintette a másik hátát.Így történt, hogy egy egészen pici vér, bekerült Shara szájába. A szájából a nyálmirigyeken keresztül, pedig a vérkeringésébe.

És ez volt az, ami elindította a fúziót.

Az élő, szinte még meleg vér csodát tett. Mélyen szunnyadó és ősi sejteket ébresztett fel a lány testében. Shara lassan felemelte a fejét, mert valami szokatlant érzett. Valamit, ami ismerős volt, ám mégis megfoghatatlan és leírhatatlan. És a látása! Mindent máshogy látott!Myltford kezdett magához térni, fájón fogta a halántéka mellett lévő dudort. Már majdnem feltápászkodott, amikor az új árujára nézett. És attól, amit látott meghűlt benne a vér.

 A kicsi hegyes metszőfogak szépnek is mondhatóak lettek volna, ha a lány tekintete nem lett volna annyira ijesztő. Az írisze kékje, most vérvörösen izzott, és Myltford már hitt a vámpírokban.