Hosszas ténfergés után, felemeltem a telefont és tárcsáztam Iris, a nővérem számát. Ő orvos, tudnia kell a választ. A negyedik csengésre vette fel.

- Szia Iris, Grace vagyok – szóltam bele s a szívem a torkomban dobogott.

- Hugi – kiáltott fel s aggodalom bujkált a hangjában. – Jól vagy? Hónapok óta nem hallottam rólad! Már vagy ezer üzenetet hagytam neked, de sosem hívtál vissza…

- Ne haragudj, nem vagyok valami jól mostanában.

- Ez érthető, azok után, ami történt. – sóhajtotta és tudom, hogy millió kérdése lett volna még hozzám, de engem csak egyetlen dolog foglalkoztatott.

- Iris, te orvos vagy. Kérdezhetek valamit? – nyökögtem és nem tudtam, hogy kezdjem el. – Szóval… arra lennék kíváncsi szerinted lehetséges-e, hogy egy ilyen baleset ellenére terhes legyek?

- Grace, csak nem? Úgy értem, hogy… mi? – össze-visszabeszélt a meglepettségtől. - Őszintén hugi, nem tartom lehetetlennek, de az maga lenne a csoda. Kómában voltál, erős gyógyszereket szedtél… miért, úgy gondolod, hogy az vagy?

- Egészen tegnapig meg sem fordult a fejemben… és én is őrültségnek tartom. De az utóbbi hónapokban szinte folyton rosszul vagyok, alig marad meg bennem étel. A kávétól rögtön hánynom kell és nem emlékszem, hogy a baleset óta voltam-e beteg – úgy.

- Akkor most rögtön menj le a gyógyszertárba és vegyél egy tesztet. Ha az pozitív, akkor pedig keresd fel a nőgyógyászod. Nem akarom, hogy reménykedj, Gracie, de mikor én a lányokat vártam, ugyanilyen rosszul éreztem magam.

- Köszönöm, Iris. – feleltem és valami fura bizsergő érzés kezdte életre kelteni a szívem. Remény?

- Megígéred, hogy felhívsz, ha kiderült valami?

- Persze, és köszönöm.

Mikor letettük, csak ültem a szobában az ágyamon és nem tudtam mit tegyek. Forgott velem a világ. Szabad reménykedni? Szabad azt gondolnom, hogy csoda történik velem? Akarom-e egyáltalán, hogy történjen? Egyedül felnevelni egy babát… Josh és én elterveztünk mennyit, milyet szeretnénk, de nem egyedül. Nem nélküle.

Valamivel később, kicsit megmostam az arcom és megfésültem a hajam, majd lementem a közeli gyógyszertárba. Gyorsan vettem egy terhességi tesztet és haza rohantam. Bementem a fürdőbe s remegő kézzel elvégeztem lépésről lépésre, ami a használati utasításban állt. Leroskadtam a kőre és vártam az eredményt. Vártam a csodát. Vagyis pontosabban nem tudtam, mi lenne a jobb. Ha most pozitív lesz az eredmény, megváltozik az egész életem. S nekem is változnom kell. Fel kell nőnöm a feladathoz. Ha viszont negatív lesz, akkor újabb csalódás ér. Újabb ok, hogy eldobjam az életem. Fogalmam sem volt azonban, hogy ismét képes volnék-e rá. Ugyanakkor azt sem tudtam, vállalhatom-e egyedül a kisbabát. Ami egykor szívem legféltettebb vágya volt, most még több kétséget keltett bennem. A szívem hangosan dobogott, a fürdő szinte visszhangzott tőle. Hol van most Josh? Miért nincs most velem? Ha csak abban a formában lehet, ahogy tegnap láttam, nem érdekel. Én így is akarom őt. Kell nekem bárhogy is legyen. Szükségem van rá! De bármilyen erősen koncentráltam is, nem éreztem az illatát, nem hallottam a hangját s ő nem jött.

Kezembe vettem a tesztet s először becsuktam a szemem. Mit szeretnék látni? Reménykedjek? Szabad?

Ahogy kinyitottam és az előttem levő csíkra bámultam, rózsaszín volt. Vagyis pozitív. Josh igazat mondott. Kisbabát várok. Ekkor elemi erővel tört rám az eddigi hónapok összes kínja, gyötrődése, az elmúlt napok kétségei, hogy meg merjem-e tenni… végezzek-e magammal. S mikor végre elszántam magam, akkor minden a fejére állt. Miféle tréfát űz velem a sors? Miféle játék ez? Elvesz tőlem mindent s mikor már nincs remény, valamennyit visszaad? De milyen áron? Nem bírtam még felfogni, ami épp velem történt. Csak ültem ott a fürdő kövén s bámultam a kezemben lévő tesztet könnyeim fátyolán át. Lassan a kezem a hasamra simítottam. Még nem igazán lehetett érezni semmit. Nem is csoda, amilyen nyúzott voltam hónapok óta. Emlékeztettem magam, hogy ez a kisbaba ott bent nem tehet semmiről, s szeretnem kell őt, akárhogy is alakul az életem.

Felhívtam Iris-t, aki azt tanácsolta, azonnal kérjek időpontot a nőgyógyászhoz, hisz egy ilyen baleset után a rengeteg gyógyszer akár meg is betegíthette a babát. Én rögtön telefonáltam is és másnap reggelre sikerült időpontot kapnom. Délután benézett Luke is, neki kellett volna megtalálnia Suzy-t. Nem árultam el neki a titkom, s ő nem időzött sokat, hisz látta rajtam, szívesebben lennék egyedül. Este sokáig szólongattam Josh-t, de válasz nem érkezett. Semmit sem értettem. Ennyi lett volna csak a küldetése? Megmentett minket és nem láthatjuk többé? Próbáltam visszaemlékezni mindenre, amit mondott, de nem sikerült, annyira sokkolt a látványa. Álmomban sem jött el, egészen más gondolatok foglalkoztattak az éjjel. Egy kisangyalt láttam, apró aranyfürtök tekeregtek a fején, a szeme ragyogó kék volt. Az ágyam mellé ült és vigyázta az álmom.

Másnap reggel korán keltem. Mióta ideköltöztem először mentem ki a partra. A nap felkelő sugarai rózsaszínre festették az óceán fodrozódó hullámait, s eszembe jutott, mennyire szerettem ezt mindig. Hónapok óta élek itt, de egyszer sem vettem észre azóta a szépségét. A sirályok hangos rikácsolása is sokkal szebbnek hangzott ma. Hosszú ideje most éreztem újra, hogy élek. Most éreztem először, hogy valami még vár rám. Van célom. A remény újra kezdte eltölteni jéggé fagyott szívemet. Éreztem, ahogy a fagyos darabkák leválnak róla, s a hajnal fénye melegíteni kezdi.

Sietve felöltöztem, picit ki is sminkeltem magam, megfésülködtem, és ahogy a tükör elé álltam, egész emberien festettem. Az sem volt mostanában, hogy ezt gondoltam magamról. Vettem egy fánkot, kocsiba ültem, és az orvoshoz hajtottam. A váróban nem volt még rajtam kívül senki. Leültem az egyik fotelba és kezembe vettem az asztalon található fényképalbumot. Tele a volt dr. Harris által világra segített babák képeivel. Szebbnél szebb kisbabák. Vajon az enyém milyen lesz? Kire fog hasonlítani? Rám vagy Josh-ra? Ismét szomorúság fogott el, hogy mindezt egyedül kell átélnem, végigküzdenem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt is, hogy nem fogom feladni. Megígértem neki.

- Mrs. Parker? - szólított az asszisztens.

Felálltam, mély lélegzetet vettem és elindultam a rendelő felé. Dr. Harris idősödő úr volt, s nagyon kellemes ember. Az asztalánál ült.

- Üdvözlöm, Grace. – köszöntött. – Már rég találkoztunk. Mi járatban van? Miben segíthetek?

- Doktor úr. – kezdtem mély sóhajjal a mondókámat. – Bizonyára hallott a balesetemről. – ő helyeslően bólintott. – Ennek ellenére, azt hiszem, terhes vagyok.

- Azt hiszi?  - kérdezte s felhúzta a szemöldökét

- Elvégeztem egy tesztet otthon és pozitív lett. Már egy ideje nem érzem magam jól, állandó rosszullét kínoz, hányinger, fejfájás. Vannak ételek, amiknek nem bírom elviselni a szagát, s voltak hetek, hogy csak aludni akartam.

- Jöjjön kedves, megvizsgálom. – mutatott a vizsgálóasztal felé.

Felfeküdtem, megvizsgált, majd előkészítette az ultrahangot. Bekente a hasam egy zselészerű folyadékkal, s ahogy az ultrahang fejét kezdte rajta húzogatni, csiklandós érzés fogott el.

- Látja? – mutatott egy pontra – Itt van. Gratulálok Grace, ön tényleg kisbabát vár.

Abból, amit mutatott, nem sokat láttam még. Ám ekkor a fülemre tette a sztetoszkópját s meghallottam az első dobbanást. Először nem értettem mi történik, majd rádöbbentem. Az ő szíve volt. A kisbabám szívdobogását hallottam. A szememet elfutotta a könny. Tényleg valóság, nem álom. Egy csoda. Az én életmentő csodám. A könnyek némán peregtek végig az arcomon, s dr. Harris bátorítóan fogta meg a kezem. Mély levegőt vettem, s ezzel a lélegzetvétellel, mintha egy mázsás súly szakadt volna le a mellemről. Egy ismerős illat csapta meg az orrom. Éreztem, hogy bár nem láthatom, de Josh velem van ebben a pillanatban is.