Nem sokat aludt ezen az éjjelen. Miután Attilával megszakította a beszélgetést, szinte azonnal ágyba zuhant. Nyakig magára húzta a vastag takarót, melyet még nyáron is használni fog, és bámulta a plafont, azt remélve, hamarosan magával ragadja az álom. Ez azonban éjjel kettőig nem történt meg. Esélye sem volt rá. Kialudta magát alaposan az elmúlt napokban, cseppet sem volt tehát fáradt. Mindössze lustaságot érzett, és azt, hogy számtalan, összefüggéstelen gondolat cikázik az agyában. Fejében még mindig ott lüktettek Attila haragos szavai, melyek végleg rányomták bélyegét a mai napra. Amilyen jól indult, olyan szörnyen ért véget.

   Ráadásul ezen az éjszakán újra álmodott. Bár ezúttal mást, mint általában, de ez is megtette hatását.

   Egyik pillanatról a másikra került át a múltba, ahol régi-új arc bontakozott ki előtte: az apja arca. Ugyanúgy, ahogy Agárdon nemrég látta. Őszes haja csillogott az ablakon beszüremlő, gyenge napfényben, szeme élénk, parancsoló volt. Szigorú emberé. Olyané, aki megköveteli maga körül a rendet és fegyelmet, és ehhez mindenáron ragaszkodik. Olyané, aki nem ismer kegyelmet, sem tréfát.

   Ott voltak, abban a kékre festett házban… bár, mintha nem is kék lenne… sokkal inkább fehér… vagy vajszínű. De az ő házuk volt, azt Annamária tudta, azzal a megmagyarázhatatlan megérzéssel, mellyel álmunkban sejtjük a történtek jelentőségét. Ketten voltak csak az apjával; anyja vásárolni ment… vagy elutazott… végleg elutazott?...

   Apja ült a televízió előtt. Annamária közelebb lépett, és ekkor vette észre, hogy a készülék nem más, mint amelyet Gyuri bácsival közösen néztek. Erre kellemetlen érzése támadt. Szorongott. Úgy érezte, valami nem stimmel. Azt azonban nem tudta megmondani, mi ez a valami. Köze volt a tévéhez, ugyanakkor teljesen más irányba vitték gondolatai. A következő pillanatban már a konyhában álltak, és Annamária látta, ahogy apja a húst vagdalja, erőteljes suhintásokkal le-lecsapva a bárddal. A férfi arca komor, mozdulatlan volt, jelét sem lehetett észrevenni rajta érzelemnek. Ezért aztán iszonyatos félelemmel töltötte el a lányt, amikor az váratlanul abbahagyta tevékenységét, és ráemelte üveges tekintetét. Mintha egy élőhalott állna előtte… Néhány másodpercig némán bámulta Annamáriát, végül fátyolos, szinte földöntúli hangon megszólalt: „Gyere el hozzánk! Ott van a helyed! Segíthetsz húst aprítani.” De Annamáriának fogalma sem volt, hogyan kell húst aprítani. Ráadásul még kisgyerek… Hogy is várhatnak el tőle ilyen lehetetlen feladatot? Azonban hiába adta kifejezésre nemtetszését, csak azt érte el, hogy apja arcvonásai még szigorúbbá váltak. Újra felemelte a bárdot, majd lesújtott. Közben folyton-folyvást motyogott: „Ott a helyed! Légy jó, és gyere el hozzánk húst aprítani!”

   Ez volt az utolsó, amit Annamária az álmából érzékelt. Arra ébredt, hogy verítékben úszik az egész teste, a levegővétel nehézséget okoz, ráadásul a szíve is vadul lüktetett. Azon nyomban, ahogy eszméletre tért, felült, körbenézett a szobában, és megnyugodva konstatálta, hogy minden a legnagyobb rendben. A saját kis birodalmában tartózkodott, ahová egy olyan alak, mint az apja, sohasem nyerhet bebocsátást. Itt biztonságban volt. Hamar vissza is nyerte önuralmát, majd a mosdóba rohant, ahol gyors mozdulatokkal leöblítette az arcát hideg vízzel. Jót tett. Bár még mindig érezte a félelmetes, semmi máshoz nem hasonlítható szorongást, ami apja tekintetének és hangjának együttes hatására tört rá. Soha azelőtt nem érzett még ilyet. Mintha egy ócska horrorfilm kellős közepén lett volna. Csakhogy ez sokkal életszerűbb, sokkal kézzel foghatóbb volt. Emlékeiből táplálkozott ez az álom, és talán ez tette igazán rémisztővé.

   Négy óra volt csupán, amikor Annamária visszafeküdt. Próbált elaludni, de nem járt sikerrel. Gondolatai folyton visszatértek az álmára. „Légy jó, és gyere el hozzánk húst aprítani!” Neki azonban semmi kedve nem volt húst aprítani. Mint fogékony nőszemély, ennek a látomássorozatnak is jelentőséget tulajdonított. Úgy hitte, minden, amit az ember gondol vagy érez, üzenetértékkel rendelkezik. Azon törte az agyát, mire kéne rájönnie, de nem jutott eszébe semmi. Maradt a szó szerinti jelentés, ami viszont ostobaságnak tűnt a számára.

   Mivel nem tudott visszaaludni, eléggé morcosan, fáradtan kelt fel reggel. Hat órára járt az idő, amikor úgy döntött, nem fekszik tovább. Kikászálódott az ágyból, magára öltötte nappali, otthoni ruháját, majd feltette a kávét. Míg az lefőtt, újabb gondolatok cikáztak át agyán. Talán akad még valami, ami miatt vissza kell mennie Agárdra? Erről lenne szó? És mi köze ennek az egésznek Gyuri bácsi tévéjéhez? Ez volt a másik, ami sehogy sem illett a képbe. Merengéséből a kávéfőző kotyogása rántotta vissza a valóságba. Nagy adagot töltött magának egy csészébe. Felettébb örömmel töltötte el, ahogy a forró ital végigcsiklandozta épp erre váró torkát. A három kanál cukorral kevert kávé jobb kedvre derítette. Nemsokára el is felejtette, mit álmodott az éjjel.

   Vasárnap volt. Az utolsó szabadnapja. Tudta, másnap újra kénytelen lesz munkába menni. A hőn áhított nyugalom véget ér. Ezért úgy döntött, ennek az utolsó szabadnapjának minden egyes percét kihasználja.