Elmír üvölteni tudott volna fájdalmában, hiába kérdezte a belső énjét, sokadszorra is, süket csönd válaszolt helyette. Nem megnyugtató békés, hanem félelmetesen kongó és fájóan magányos.
-Nem hagyhatsz magamra hallod? Válaszolj, az úristenit neki, mondd meg, hogy Treka- e a nő, akit keresek?- Elmír az egyik ökölbe szorított kezét csapkodta a másikba, őrjöngve szitkozódott és átkozódott, de mindhiába. Életében először magára maradt, nem volt vele a belső vezetője, aki amióta csak öntudatra ébredt a társa volt a legnehezebb pillanatokban is.
A férfi arca verejtékezett, barna, félhosszú haja csapzottan hullott a homlokába. Csak a sokadik cigaretta után vette tudomásul a tényt, hogy elhagyta minden képessége, ami a többi ember fölé emelte őt, és amivel annyi ördöngös talányt oldott meg és emberfeletti küzdelmet vívott.
Kész, vége.
Nem maradt semmi, csak az ember magában. Egy férfi, akinek a teste erős, az arca jóképű, a lelke kemény. Ez is több a semminél, nem igaz?


Treka idegesen sétált az otthonában, helyiségről- helyiségre. Próbálta elterelni a gondolatait, de alig fogott valamihez hozzá, már abba is hagyta, képtelen volt összpontosítani. Minden kis dolog nehezére esett, mintha a mosogatás vagy a pakolás, szörnyen nagy terhet róna az agyára. Még hogy relaxálás! Gyorsan mosdott le, akár egy kötelező tisztálkodás a dzsungel közepén, semmi luxus, csak víz és tusfürdő.
A nyugtalanságának az oka, az esti randevúja volt, amibe volt annyira őrült, hogy belemenjen. Egy elképesztően jóképű idegennel, aki annyira férfiasan nézett ki, hogy a talpa alatt a beton is olvadozni látszott, amerre csak lépett.
Megbolondult egészen! Hiszen megfogadta magának, hogy soha többé nem kezd macsókkal. Akkor, amikor Nick összetörte a szívét, és magára hagyta megalázottan.
Azt a szenvedést nem bírná ki még egyszer. Nem akarja, hogy meghaljon újra a lelke! Ami talán, azóta sem él igazán, csupán vegetálva túl él.
Treka tudta, hogy nem önmaga, azóta sem éli az életét. Vastag falat húzott maga köré, ami védi és eltakarja az igazi lényét. Unalmas és szürke egérré változott, csak azért, hogy kibírja. Mintha saját magát zárta volna kalitkába, már több mint három éve. Csók és ölelés nélküli éjszakák, magányos ünnepek és hétköznapok.
Treka félt, ahogy közeledett az este hét óra, úgy vált egyre nyugtalanabbá. A ruháit mind kidobálta a szekrényből, mégsem talált semmit elég jónak. Az egyik túl, zárt volt, a másik túl szürke és így tovább. Végül a szőke hajú, karcsú alakra egy farmer és egy kivágott szürke póló került, ami egyáltalán nem hasonlított azokra a zárt és nőies ruhákra, amikben mostanság járt.
Elmírnek máris sikerült elérnie valamit. Treka fiatalnak érezte magát újra, három év után először húzott magára farmernadrágot. Miért is ne tehette volna meg? Mindössze huszonhárom éves múlt, és ha nem fésülte szigorú kontyba a haját még annyinak sem látszott.


Valahol több száz kilométernyire Darwintontól egy férfi sétált fel s alá. Csizmája alatt keményen koppant a padló, a bőrkabátja szárnya libegett az erőteljes mozdulatsortól.
A fenébe is, fel kell kutatniuk a hetedik társukat! Kevesen vannak, túlságosan kevesen. A férfi itt van az országban, és most már ideje, hogy saját faját szolgálja.
Revs felvette a házi telefon kagylóját és kiadta az utasítást, így nemsokára a dolgozószobájában lévő faragott székek nyikorogtak, a testes férfiak súlyától.
Revs végig nézett az öt másik alakon, a szeme elidőzött a kemény pillantásokon. Dean, Thom, Lucien, Keneth és Sharp. Az öt oszlop, azon férfiak csoportja, akik a társai már olyan hosszú ideje, hogy az idejét sem tudja.
- Figyeljetek csak, megvan a hetedik társunk!
- Mi?- ugrott fel a legfiatalabb harcos, Keneth. A fekete haja éles kontrasztot alkotott a sápadt bőrével, a szűk body pólóba bújtatott felsőtestén kirajzolódtak az izmok és a laza terepszínű nadrágján lifegett a sok mütyür és lánc, ami díszítette. Igazi lázadó volt, amit a ruhája híven kifejezett. Makacs és önfejű, de a szíve a fajt szolgálta és ez volt a lényeg!
Mindenki mást Revs papagájnak titulált volna a nadrág láttán, de nem úgy Kenethet. Neki jól állt az efféle öltözet. Fiatalos dinamikát sűrített magában, és a keménységet nemcsak sejtette, hanem képviselte is a fiú, aki a még a huszadik évet sem töltötte be. Kiváló harcos volt.
-Igen Keneth, megvan a bátyád. A párját is megtalálta már. A képességei viszont elhagyták, hogy megtalálhassa önmagát. Érte kell mennünk és az asszonyával együtt ide kell hoznunk. Innentől kezdve csak a fajt szolgálhatja, és nem tartozik senkihez, csak hozzánk és a nőhöz, akit meg fog hódítani.
Hangzavar támadt mindenki a részleteket akarta tudni. Egy kisebb vitatkozás után végül is úgy döntöttek, hogy a faj első számú egyede Revs fog menni Kenethel a férfiért, akit Elmírnek hívnak.


Treka érezte a kutakodó pillantásokat. A városi tanácsos, aztán az utcából egy ismerős asszony, és még jó néhány arc fordult felé. Mind azt figyelték kivel van. Találgatták, ki lehet az ismeretlen férfi, aki képes volt arra, amire a városban még senki. Treka McKenzi újra randevúzott, három év után újra férfitársaságban látják. Treka elpirulva ült, alig merte felemelni a tekintetét. Főleg az miatt, mert Elmír a fehér ingében is úgy festett, mint egy félisten, és azok a semmihez sem hasonlítható kék szemek, szinte be akarták falni. Bekebelezni, elnyelni egészen.
-Gyakran jár ide?- kérdezte Elmír a vele szemben ülő nőt. A haja a tompa fényben aranyként csillogott, az arca halvány pírban úszott és, amikor válaszolt, Elmír nem tudta elszakadni a tekintetét a halvány rózsaszín ajkakról, figyelte miképpen mozognak, hogyan formálják a betűket. A rózsabimbó megfelelő szó volt a kinézetére, talán. Mert zamatosabbnak tűnt a duzzadt száj mindennél, amit Elmír valaha is csak látott és kóstolt.
A country kocsma megfelelő hely volt a számukra, az elkülönített boxban nyugodtan magukban lehettek, de ha éppen táncolni akartak volna, a parkett és a dallamos zene hívogatva várta őket. Elmír nem akarta flancos helyre vinni a nőt, egyébként sem szerette feszélyezve érezni magát. Így jól választott, megfelelően laza és kellemes helynek bizonyult, szerette az ilyen hangulatot.

Amikor a két bőrkabátos alak belépett az ajtón, minden tekintet rájuk szegeződött. Az emberek eltátották a szájukat, mert a két férfi olyan félelmetesen festett, mintha egy egész hadsereg tódult volna be az ajtón. A Darwintoni emberek nem voltak gyávák, de ember legyen a talpán, aki- e két alakkal sötétben is szeretett volna találkozni. A magasságuk legalább százkilencven centi lehetett vagy az fölötti, csizmájuk sarka legalább negyvenötös lábhoz tapadt, az alakjuk egy hatalmas sziklára emlékeztetett, és arcukon ülő vadság kétséget sem hagyott az felől, hogy nem szabad velük ujjat húzni.
- Te jobbra, én balra. Érzem a szagát, Elmír és a nője itt van. - Jelentette ki halkan Revs, és már szét is váltak Kenethel. Elmírt ugyan elhagyta minden különleges képessége, de az emberi érzékszervei, amelyek igen kifinomultnak bizonyultak, figyelmeztették a veszélyre. Amikor felpillantott és meglátta a kemény, cserzett arcot, egy pillanatra megállt a szíve. Nem az ijedségtől, hanem attól a különös érzéstől, ami elfogta abban a pillanatban, amikor a sötétzöld íriszbe pillantott. Megmert volna esküdni, hogy életében nem látta még a hozzá hasonlóan erős testfelépítésű férfit, ám mégis, annyira ismerősnek tűnt, mintha valahol, valamikor már találkoztak volna.
-Üdv!- huppant le melléjük a bőrkabátos fazon.
-A nevem Revs, és azért jöttem, hogy magammal vigyelek titeket.
Trekának kihullott a villa a kezéből, a sült krumpli darabok, a tányér széle mellé estek.
Revs szemtelenül odanyúlt és bekapta egyik szemet a másik után, majd csettintett a nyelvével.
-Finom! Azt hiszem én is rendelek egy ugyanilyent, mielőtt tovább állunk.
Elmír lassan felállt, a szemébe harc és gyilkos düh költözött.
-Mi a francot képzelsz magadról haver? Nem veszed észre, hogy zavarsz?- Elmír elkapta a férfi pólóját, a vastag nyaka alatt, majd annál fogva kezdte felcitálni az ismeretlent. Persze minden szem rájuk tapadt, Treka a szája elé kapta a kezét, és halkan sikkantott egyet. Nem tudta ki lehet a másik alak, de nagyon marconának tűnt, és bár nem volt még köze Elmírhez mégis elkezdte őt félteni, a még nálánál is erősebb férfitól.
Keneth nem túl messze állt tőlük, egészen megbűvölte a bátyja jelenléte. Akiről már régóta tudott, de akit még sosem látott, mert nem volt beavatott, csupán magányosan létező figura, a föld nevű bolygón, akit az istennő karmai közül kiragadott a sötét harcos, hogy őt szolgálja. Elmír azonban megszökött a sötét hadúrtól és szabadon kószált a földön. Az elnyert szabadságával viszont elvesztette az emlékezetét, a múltja olyan sötét ködbe veszett, mint a legfeneketlenebb katlan. Nem élte volna túl másképp, így kellett lennie.
Keneth mosolygott és büszkeség öntötte el a lelkét, amikor látta, hogy a vére mennyire harcias. Majd kap egypár hatalmas pofont a vezérüktől, nem mintha nem tapasztalta volna már mindegyikük meg Revs haragját és erejét. Keneth a szája sarkában az egyik asztalról elemelt fogfájót rágcsálta, majd keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt és úgy figyelte az ingyen mozit. Az ő szíve is hevesen vert, de nem a félelemtől mind az embereknek, akiknek az illata megtöltötte a helyiséget, hanem az izgalomtól, ami miatt végre megtalálták a hetedik oszlopot, a társukat, akit az ősi, féltve őrzött pergament tekercsek is megjövendöltek.
Így lesznek teljesek, a hetek hatalma vele együtt fog kiteljesedni.
-Köszönöm úrnő, köszönöm, hogy nem hagytad elveszni a testvéremet! -fohászkodott a fiatal harcos magában, miközben Elmír és Revs már a boxon kívül, a földön fetrengve csépelte egymást.
Elmír nem mutatta ki, mennyire leesett az álla, a fenébe is, nemcsak egy hústömeggel verekedett, hanem egy olyan izom kolosszussal, akinek minden ütése brutális volt. Azon kívül, valami olyan energia áradt a másikból, amilyent eddigi élete során még nem tapasztalt, pedig az idén töltötte be a háromszázkilencven negyedik évét, hogy cseszné meg! Kegyetlenül fájt az állkapcsa, és az orra vére is eleredt.

Treka sikongatott, az embergyűrű, a nézelődők és bekiabálók tömege pedig egyre nőtt. A biztonsági őrök, egyik a másik után, sorjában csuklottak össze, Keneth volt olyan kedves kupán csapni őket. A tulaj viszont értesítette a rendőrséget, amit az egyre közeledő szirénák hangja híven bizonyított.
-A fenébe!- kapott az arcához egy pillanatra Rhevs -te eltörted az arccsontomat barom!De nincs idő visszavágóra, a zsaruk azonnal itt lesznek. Kapaszkodj belén cimbora és tűnjünk el innen.
- Mi a fenének gondolod egy pillanatig is, hogy nem akarom bevárni a zsarukat? Neked a sitten a helyed!
-Azért nem drága Elmír, mert a fajtársad vagyok, egy olyan lény, akit egész életedben kerestél. Most, hogy rád találtam szépen velem jössz a kiválasztottaddal együtt, hogy beteljesítsd azt a sorsot, amit valójában az istennőnk szánt neked.- Elmírnek egy pillanatra megakadt a levegő a tüdejében. Tátogott, nem működtek a belső szervei rendesen, mintha valamiféle gombóc keletkezett volna a torkában, amitől se köpni, se nyelni nem tudott.
Belenézett a zöld szemekbe és hirtelen megvilágosodott benne az igazság. Már érezte miért volt olyan ismerős a férfi. Ugyanaz a vér keringett benne, mint a saját ereiben vagy legalábbis nagyon hasonló.
- Sietnünk kell, alig van pár másodpercünk. - jelentette ki sürgetően Revs.
-Keneth!- szólt oda az idegen, egy másik sziklaszerű fazonnak.
-Hozd a nőt, és tűnés!
Elmír hagyta, hogy a másik férfi felhúzza magához, és egy pillanatra látta, hogy Trekát, a fiatal férfi magához rántja. Aztán elsötétedett előtte minden. Az emberek csak színes villanásokat láttak, mást semmit. Amire bevonult a rendőrség, szájtátva és egy kissé tétován ültek vissza a helyeikre vagy folytatták az evést - ívást. A rendőrök sem emlékeztek miért éppen ide jöttek razziázni, de ha már ott voltak körülnéztek kicsit.
Revsék minden embernek törölték a memóriájukból az ott történteket, ez is,az ősi bolygójukról rájuk maradt képesség volt, amivel csak ritkán éltek, vészhelyzetben.
A féregjárat sötét volt és hideg. Pillanatok alatt eljuttatta őket oda ahová kellett.
Treka is elájult, öntudatlan volt ezekben a pillanatokban, akárcsak Elmír. Revsék már megedződve tették meg a gyomorforgató utazást, amely a halál érzetét keltette bárkiben, aki csak próbálta valaha is.
Amikor nagyot nyekkenve földet értek a főhadiszállás fallal körülvett udvarában, négy másik alak sietett feléjük, hogy alaposan szemügyre vehessék azt a harcost, akit már évszázadok óta vártak!