Utazás a Fellegek földjére

Az egyik leggyönyörűbb lány vagy, akit valaha láttam. Ennél őszintébb bókot nemigen találtam, hiszen az ember azt látja a legszebbnek, akit szívből szeret, és az pár óra ismeretség után elég komolytalan lenne.

Itt fekszel mellettem, jobb karoddal erősen ölelsz, én mégis úgy érzem, mintha lassabban telne minden perc. Jó ideje lehet már, hogy elnyomott az álom, angyali arcod csodás, én mégis a reggelt várom. Csókjaid emlékei, melegítenek belül, most mégis távoli álmokban jársz, és én itt maradtam egyedül. Repülnék utánad, a csillagokban kereslek, de nem kapok levegőt, és puha felhőkre esem. Megragadtam hát két világ peremén, kis idő múlva, képek vetülnek elém.

Vihar tombol kint a sötét éjszakában, félelmetes árnyak mozognak, de halk szuszogásod megnyugtat, és kis híján álomba is ringat. Hirtelen éles sikoly riaszt fel ismét, majd távolról gyors léptek zaja közeledik felénk. Az ajtó hirtelen kicsapódik, majd egy rémült kislány toppan be rajta. Arca homályos, és ahogy lépked felénk, egyre távolibbnak hat, mégis ismerős valahonnan. Félelmeit feledve boldogság sugárzik belőle, még ha ő valahogy nem is tűnik igazinak. Szépen lassan közeledik, majd elérve az ágyat, nagyot ugrik és bebújik közénk, te mindeközben méltóságteljes nyugalommal alszol tovább.

A kislány az anyjára ütött, mégsem éreztem igazán kettőnkének. A Szerelem fattyú gyermeke volt ő, a Szerelemnek, kivel valaha megcsaltalak, mikor még eszményeket kergettem a valóság helyett. Mégis oly kísértetiesen hasonlít rád, hogy felmerül bennem a kérdés, vajon idővel tudnád e sajátodként szeretni, s talán mindig is a tied volt, csak nem találtunk téged ebben a hatalmas világban.

Egy kellemetlen érzés ránt vissza a valóságba, mi nem más, minthogy ez az ölelkezős romantikus póz kényelmetlenebb alvásra, mint aminek először gondoltam. Ironikus nemdebár, kettőnknek nem kényelmes ez a pici ágy, hogy jutna itt még hely a szerelemnek is. Mégis, ahogy nézlek téged, nem találom helyét a kételynek, és ismét a felhők között érzem magam.

A következő kép, egy ködös délutánon játszódik. Mellettem fekszel, de arcodról ezer éves fájdalom tükröződik. Hirtelen könnyek erednek meg szemedből, majd keserves zokogásba kezdesz. Próbállak vigasztalni, de akárhogy keresem, nem találom a szavakat. Elfordulsz tőlem, és az óra hirtelen eszeveszetten pörögni kezd, és míg az évek csak telnek, én nem tudom, képes leszek e valaha gyógyír lenni neked az élet napjai okozta kis sebek aprólékosan összegyűjtött végtelen fájdalmára.

Felriadok ismét, majd óvatosan kiszabadítom magam ölelő karjaid közül. Felkelek az ágyból, majd a folyosónak veszem az irányt. A helység meglehetősen üres volt, kiváló hely, hogy keszekusza gondolataimat csak úgy kiszórjam a földre, hogy nekiállhassak gondos háziasszonyokat meghazudtoló módon, minden részletet a neki megfelelő polcon elhelyezni.

-          -Miért is rágódok ennyit ezen az egészen. Az este csodálatos volt, sokat nevettünk, és egy percig sem unatkoztam.

-          -Mintha ez jelentene bármit is, te is tudod jól, hogy az emberek többsége csak hajszolja a boldogságot, de amint az talál rájuk, csak kifogásokat keresik, hogy ne kelljen megtartaniuk.

-          -Tudom, és valaha én is felelőtlen eldobtam volna, de úgy érzem eleget tanultam, most már kész vagyok áldozatokat is meghozni érte.

-         - És ő? Tegyük fel, megismeritek egymást igazán, és még a sokadik találkozás is olyan lesz, mint az első, mit gondolsz, majd önként lemond a kalandokkal teli szingli létről eme bosszantóan túlértékelt boldogságért. Nem fog majd többet inni, amikor kevesebb is sok volt már, más sráccal smárolni, ki semmivel sem jobb nálad. Nem fogja benned keresni a hibát önmagáról teljesen megfeledkezve. Egyáltalán, hogy fogsz te ezekkel a félelmeiddel szívből szeretni?

-          -Bizalommal, anélkül az egész mit sem ér.

-          -Kis naiv. Végül is, a te életed – mondta a negativitás, ezután örökre eltávozott, én pedig csendben visszafeküdtem melléd.

Az utolsó képen reggel volt és napfény sütött be az ablakon, de te nem voltál velem. Szomorú voltam, és teljesen egyedül, de a tudat megnyugtatott, hogy olyan helyen lehetsz, ahol boldogabb vagy, mint itt, és ezzel a gondolattal végleg elnyomott az álom, titkon mégis remélem, ha felkelek majd, a te arcodat látom.