Elme trükk

Valahol az álom és a valóság között játszódott a jelenet, egy miénkhez kísértetiesen hasonló, ámde kisebb részletekben eltérő univerzumban. Péntek este lehetett, az emberek fáradtan értek haza a munkájukból, hogy megpihenjenek, mások a helyi kocsmában leltek szórakozásra, de egy szintén ott héderező fiút, valami egészen más motivált.

Sok éve élt már itt a városban, mégis a mostani alkalommal a kocsmába belépve váratlan kép fogadta. Tiszta volt, minden ragyogott a világosságtól, a jól megszokott késdobáló jelleg teljesen kiveszett a helyből, a zenészek se az ő kedvelt muzsikáit húzták már. Mégis nem ez lepte meg, hanem az újítások hatására megnőtt hatalmas tömeg, és az ezzel együtt járó füsttenger, mely fel-felszálldogált a mulatozó vendégek cigarettájából, hogy egyesülve kisajátítsa a koránt sem túl tágas helységet. A mesterséges ködben nem látott kifejezetten tisztán, és mivel jó tengerész családból származott, nem tervezett bizonytalan utat tenni az ismeretlenbe, inkább leült az első asztalhoz, az ott cseverésző lányok nagy meglepetésére.

- Üdvözlet hölgyeim, nem haragszanak, ha csatlakozom a társasághoz?

- Dobd csak le magad – vágta rá a barna lány, kiről sejteni lehetett, hogy az alkohol mesés varázsereje okozta közvetlenségét.

- Mi a neved? – kérdezte a szőke lányka, ki egy volt az asztalnál ülő három tünemény között.

- Sokan sok néven hívnak. Erre felé a Mesélőként ismernek - felelte nyugodt hangon a fiú.

- És mond csak Mesélő, mi járatban vagy itt? – kérdezi a barna.

- Elmesélném én, de úgy se hinnétek el.

- Hmm, ez a titokzatosság szakmai ártalom?– gúnyolódott a vörös.

- Ugyan, csak kéreti magát – mondta szőke, majd a fiúra mosolygott – Kedves Mesélő úr, megtisztelne minket azzal, hogy megosztja velünk történetét?

A fiú ajkán halvány mosoly jelent meg, majd egy pillanattal később komoly tekintettel kezdett bele mondókájába.

- Az itt létemnek egyszerű oka van, keresek valakit. Valakit, aki régen sokat jelentett nekem. Mondjátok, hisztek az igaz szerelemben?

- Szerelem? Mármint arra a furcsa regére gondolsz, amit még az őseink hagytak ránk? - kérdezte a barna.

- Ha buta gyerekmesékkel akarsz untatni, jobban teszed, ha most lekopsz - jelentette ki a vörös, aki érezhetően nem szimpatizált a különös idegennel.

A fiú elengedte a füle mellett a megjegyzést, majd folytatta.

- Van, aki hisz benne, van, aki nem, de mindenki görcsösen keresi, még ha nem is vallaná be magának sem. Én nem tartozom közéjük. Nekem részem volt benne, de ellopták tőlem…

- Szóval jött egy másik srác. Azért valakitől, akit Mesélőnek hívnak, többet vártam –jelentette ki a barna hajú lány.

- Ez ennél azért bonyolultabb. Tény, hogy volt a sztoriban egy másik férfi, de nem, úgy ahogy gondolnátok.

- Oh, szóval a te fejedet csavarta el - mondta kacagva a vörös. - Mi történt, talán a barátnődnek nem ízlett a meleg szendvics?

- Hallgass már! - förmedt rá a szőke lány. - Kedves srácnak tűnik, igazán jó modorú, megérdemli, hogy végig hallgassuk.

A kocsmában eközben szólt a zene, az emberek hangosan mulatoztak, ami a kialakult köddel kombinálva, egy láthatatlan és hallhatatlan teret biztosított, a nemkívánatos fül számára.

- A másik férfit Elmének hívták, Elme, a nagy varázsló. Bárcsak jelleme is fele olyan erős lett volna, mint a hatalma. De ez a két tulajdonság a mai világban ritkán jár együtt - sóhajtott egy mélyet, majd folytatta.

- Nem értette a boldogságot, ezért úgy döntött elpusztítja azt minden áron. Irigysége határt nem ismerve, mindent tönkre tett maga körül, kezdetben a családját, majd mindenkit, aki útjába került. Szerelmünket látva, miránk is ugyanez a sors várt.

- Hogy hívták a lányt? – kérdezte a barna hajú.

- Nem emlékszem - felelte szomorúan a fiú. - Pont ez a baj. A varázsló átokkal sújtott minket, elfelejtettünk minden gyönyörű pillanatot, amit egymással töltöttünk, képtelen vagyok felidézni az arcát és a nevét, egyszerűen megőrjít a tehetetlenség.

- Mintha lenne valami logikai hiba a sztoridban - kezdett bele a vörös hajú fehérnép. - Ha valóban varázsló átkától szenvedsz, akkor egyáltalán nem is emlékeznél a lányra, még a hiánya is nyomtalanul eltűnne. Jól, tudom, egy időben sokat olvasgattam a felejtésmágia művészetéről.

A fiú előhúzott a köpenyéből egy naplót, majd a lányok felé nyújtotta. A lányok érdeklődve szemlélték a könyvet, kinyitották majd olvasni kezdték. Minden egyes rész egy párról szólt és a hibátlan, de mint kiderült, egyes varázslók számára bosszantóan tökéletes szerelmükről. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy az a titokzatos lány írhatta, kinek nevét homály fedi, de egy dologra nem számítottak.  A könyv egyszerűen megbabonázta őket, olyan erős érzelmek hatották át, melyet nem tudtak felfogni, oly boldogság áradt belőle, amit még sosem tapasztaltak.

- Ez gyönyörű- rebegte a szőke lány, kit teljesen sokkolt a hatalmas érzelmi töltés.

- Ezt hol találtad?- kérdezte gyanakodva a barna.

- Pár napja jött postán az üzenettel:

„Csak, hogy tudd, hogy mit vesztettél!

Üdvözlettel, Elme a mágus és mókamester.”

- Mekkora undorító egy…

A zene hirtelen abbamaradt, így a nem éppen cifra szó nagy élességgel hatolt bele az éterbe a vörös hajú lány legnagyobb meglepetésére. A kocsma közben elkezdett kiürülni, valaki ablakot nyitott a távolban, így a már-már fojtogatóvá vált cigarettafüst lassan elkezdett felszívódni.

- De honnan tudod, hogy ez tényleg megtörtént? Lehet, sosem létezett ez a lány, csak azért találta ki, hogy összekavarjon - mondta a szőke.

- Egy mágus, aki szerelmes regényt ír, hogy gonoszkodjon? Elég abszurd lenne. Meg hát, van valami más is. Éjszaka, mikor nyugodni térek, mindig megmagyarázhatatlan üresség járja át a szívem, mely nem enged álomba merülni. Nem éreztek még sose hasonlót?

Válasz helyett hosszú csend telepedett a helységre. Nagyon is tudták mit érez. Sokszor, számtalan alkalommal történt meg velük, hogy egyedül voltak otthon, és mikor belenéztek a tükörbe, csak úgy elsírták magukat, noha a jó életkörülményeik és a szívmelengető szépségük, erre egyáltalán nem adott okot.

- Képtelenség, hogy ilyen érzések létezhessenek a meséken kívül - fakadt ki a barna hajú, ki még mindig a naplót lapozgatta.

- A legszebb történeteket mindig az élet írja - válaszolta halkan a Mesélő.

- Mégis, honnan is tudhatnánk, hogy nem épp pont egyikünk írta ezt a naplót? - kérdezte a szőke.

- A felejtés mágia minden nyomot eltűntet – magyarázta vörös lány -, bizonyára a kézírásunkat is megváltoztatta. Csak egyetlen módja van, hogy egy ilyen átkot megtörjünk…

- Valóban, de ezt nem kérhetem tőletek- fejezte be kissé zavarban a fiú.

Kis idővel később egy távolabbi asztalnál férfiak figyelték, ahogy a fiatal srác és a három lány elhagyják a kocsmát, majd az ajtó hangos koppanása után, csend telepedett a helységre. Egy darabig csak csöndben bámultak a semmibe, majd az egyik férfi bosszankodva megszólalt:

- Elme te hazug disznó, már megint összehoztad!