Magányos George, az utolsó galápagosi óriásteknős emlékére

A teknős, aki szaladni akart  

   Dimbes-dombos erdőcskében élt ő, hátán egy hatalmas teknő, melyet gyakran megcsodáltak a teknőslányok, átlag teknős ennél többre nem vágyott. De képzelő ereje nem hagyta nyugodni, mily szép lenne egyszer napsütésbe futni. Reggeltől estig kergetni a vöröslő csodát, magunk mögött hagyni őzet, nyestet, kutyát, vagy legalább azt a jól orientált csigát.

  Lassúságkomplexusa egyre csak sűrgette, belefogott hát a kőkemény edzésbe. Minden eddigi terve feledésbe merült, ha esteledett holdfáradtan végül haza került.

  Viselkedése az erdő népét kezdte lassan zavarni, pár nap múlva délidőben összeültek szavazni. A kérdéses téma volt „zakkant teknősünk” esete, az összes állat akkorra már őt csak így nevezte. A megoldásra sajnos nem született ép ötlet, az erdőtündér segíthet, tán más szóba se jöhet. Ő volt a problémák megoldásának mestere, bár megkérdőjelezhető volt jó néhány módszere.

  A tündér elvállalta, hogy a problémát kezelje, alkonyodott mikor az erdőben meglelte. Először szép szóval kérte, miután nem ment, áttért a B-tervre. Feje fölött felvillant egy nem létező körte, varázsbotjával a teknőc jobb lábát eltörte.

  Félre ne értsétek csupa jó indulatból, hogy teknőcünket megszabadítsa céltalan álmától. Ne akarjon egy teknős gepárd módra futni, próbáljon meg másként magasabbra jutni. Hisz annyi jó dolgot hozhat még az élet, mégse lett itt vége ennek a mesének.

  Törött lábát szegény maga után húzva három lábon kitartóan szaladt tovább futva. Rendületlen elszántságát a jó tündér nem tűrte, azzal a lendülettel még egy lábát törte. Hátsó lábak híján hasra esett rögtön, hatalmas nagy fájdalmak közt elterült a földön. Nem is a lába volt mi fájt nagyon szegénynek, a tudat az, mi kínozta, hogy vége a tervének. Utolsó erejéből fel-feltápászkodott, két lábon kúszott majd ismét összerogyott. A nehéz teknő a hátán közben meg csak nyomta, sziklás talaj a hasát véresre horzsolta. Makacsságát a tündér tovább nem tűrhette, gyűlölte, ha a történet más lesz, mint tervezte. Elvette a teknős utolsó két lábát, ott hagyta félholtan, ezzel le tudta a dolgát.

  Egyedül volt mozdulatlan csak a naplemente mosolygott még rá, szomorúan ráeszmélt, hogy az se tart már soká. Szemét lehunyta. Egy utolsó gondolat: „Gyorsabban fut, mint a madár, sebesebben, mint a nap. Kit sok év után végre utolér, és átadja neki hálás köszönetét. Köszönet a melegért, a fényért, mi nélkül sok szép dolog mit sem ér. Köszönet az életért, az unalmas vagy izgalmasabb percekért, az örömért, a bánatért, mi egyaránt jelen volt, a kudarc utáni sikerért, ami nem csak, hogy kárpótolt, hanem megnevelt, hogy a szép emléket értékeld, hogy ne vegyél mindent alapnak, az életet csak kölcsönbe kaptad. „

  Vaksötét volt, mikor a szemét kinyitotta. A nap hirtelen megszűnt, immáron „melege nem éltetett többé senkit a világon”. Majd hirtelen jobb ötlete támadt, mérhetetlen fényességgel váratlan feltámadt, szikrázott, mintha darabokra hullna, hogy lelkének egy részét teknősünknek adja. A teknős páncélja izzani kezdett, majd kettéroppant és hirtelen leesett, alóla szárnyak kerültek elő, talán mindvégig ott volt, nem lenne meglepő.

  Angyalként járta tovább a világot, amerre ő járt jó tündér nem ártott. Eddig is volt a világban sok szép gyönyörűség, most még is megvalósult egy hibátlan világkép, hol aki küzd, bármit elérhet, az élettől szép szóval bárki bármit kérhet. Az ártatlanok nem bűnhődtek többé igazságtalanul, a tündérek teljhatalmára feledés árnya borul. A némák ismét beszéltek a sánták újra jártak, a jó emberek boldogságra, a hűségesek szeretetre találtak…

írta: Venczel Patrik