"Kétségbeesésünk, mikor elvesztünk egy szeretett lényt, gyakran titkolt önszeretetünkből fakad, meg gyávaságból, hogy most oly feladatokkal kell szembe néznünk, melyet az ő távozása okozott."

                                                                                                                                         George Sand

Ajánlom, vak szerelmednek szédítő Farkasom -

és neked Fiú, mert igazad volt abban, amit a fajtádról tanítottál.

Az ódon ajtó nyikorogva nyílt ki előtte, melyen belépett. Egy hatalmas terembe ért, amit azelőtt soha nem látott. Nem láthatta, hiszen ide csak azokat hozták, akiket megvádoltak. A többiek nem léphettek be. A falakat legalább ezer évesnek tippelte, és minden mást is, ami bent helyet foglalt. Ez alól nem volt kivétel a rajta kívül bent tartózkodók egyike sem. Mintha mindannyian a falakkal, a boltíves mennyezettel együtt öregedtek volna meg. Az egészet tekintve mindez olyan hatást keltett, mint egy ősi kastély.

20. fejezet

Theresa

Trevor Scott fel-alá járkált a kertben, miközben a horizonton már megcsillantak a felkelő nap sugarai. William még mindig a fűben ült a karjaiban a halkan nyöszörgő Theresával. Nem bírta felfogni, ami az éjszaka történt. Tess nem ártott senkinek, nem tehetett semmiről, mégis ő fizet meg mások bűnei miatt! Nem érdekelte, hogy a többiek mit gondolnak róla, a könnyei a fájdalmát fejezték ki, nem szégyellte őket.

– Kell lennie valaminek, ami visszafordíthatja ezt a folyamatot!

Imara és Trevor a kertben végezték a tekercs megsemmisítéséhez szükséges előkészületeket. Adam bement a kórházba, hogy az apja dolgait intézze. Szívesebben lett volna jelen a szertartáson, de muszáj volt elmennie. Trevor sokáig morgott, amiért William is elviharzott és ott hagyta őket. Marát hibáztatta, nem értette, miért kellett azokat mondania neki. Theresa a barátjuk volt és a biztonsága előrébb való kell, hogy legyen egy ostoba tekercsnél, amit olvasni sem tudnak.

Faye Harris a hotelszobában állt a tükör előtt és a haját fésülte. Mögötte a széken a megkötözött Theresa, akit a kórház alagsorából egy sötétített üvegű autóval hozott ide néhány lelkes vámpír segítségével. Elégedetten nézett a húgára, majd széles mosolyra húzta szépen ívelő ajkait.

– Faye, mire véljem mindezt? – zihálta Tess, miközben próbálta kiszabadítani magát a kötél szorításából. – Szedd már le rólam ezt az izét!

– Be tudnád fogni pár percre?

19. fejezet

Faye

William és Imara a nappaliban ültek és próbálták elkerülni az egymással való beszélgetést. Williamnek fogalma sem volt, mit mondhatnak a nőnek, Mara pedig megkönnyebbültséget érzett, hogy nem kell szóba állnia a vámpírral.

William idegesen nézte az órát, már elmúlt délután öt és Theresa még mindig nem jelentkezett. Érthetetlen volt, hogy miért rohant el úgy az apjához, hiszen kizárt, hogy az öreg, aki egy ideje már éber kómában van, reagálni fog egy kétszáz éves rajzra.

Imara és Trevor a könyvtárban ültek, egymástól biztonságos távolságban, mikor Williamék beléptek a szobába.

– Nos, ha befejeztétek a turbékolást, esetleg megnézhetném azt a varázslatot? – kérdezte Mara türelmetlenül.

– Mindjárt keresem – válaszolta Tess, majd elindult Madison rejtekhelyére William társaságában.

Jó öt perc múlva tértek vissza egy naplóval. Theresa leült az asztalhoz, ahol William a regényeit írta, és vadul lapozni kezdett.

– Mit akart vajon Miss Elisabeth üzenni azzal, amit neked mondott?

18. fejezet

Rose

Williamben még mindig kavarogtak az érzések, miközben kinyitotta a kripta ajtaját. Meggyújtotta a lámpást, amiről nem is olyan régen még azt hitte, többé nem fog világítani. Úgy érezte, lassan utazásuk végére érnek, meglelik a tekercset és igazságot szolgáltatnak, ha ez megtörtént, mindannyian képesek lesznek továbblépni. Elindulhatnak egy újabb utazásra, immár békével a lelkükben.

Mara lépett be elsőként a sírkamrába, ahol a Madison család tagjai nyugodtak.

17. fejezet

Elisabeth

Theresa Harris a kórházba telefonált, az apja állapota felől érdeklődött, de sajnos nem történt változás. A nő mélyet sóhajtott és ólomnehézségűnek érezte minden tagját. Mikor ideutazott hónapokkal ezelőtt, nem gondolta volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Eltemette az anyját és egy természetfeletti erők által harcolt ütközet közepébe csöppent akaratlanul is. Sőt mi több, beleszeretett egy vámpírba. Úgy érezte, felült egy körhintára, ami sosem fog megállni, és képtelen kikászálódni belőle.

16. fejezet

Aneihk

Trevor Scott álmosan nyitotta ki a szemét, hunyorogva nézett a felkelő nap első sugaraiba. Hajnali ötöt mutatott az óra, a takarót a fejére húzta, próbált visszaaludni, de nem bírt. Az agya egyfolytában pörgött, próbált megoldásokat találni. Milliónyi lehetőséget végigfuttatott gondolatban, de egyik sem vezetett sehova. Madison egy dörzsölt alak volt, még a másvilágról is szívatja őket.

15. fejezet

Az amulett

1987

A kislány a szobájában játszott, mikor a mamája kilépett az ajtón és bevásárolni indult. A babáját sietve a földre dobta, ránézett a kiságyban szundikáló húgára és az öccse szobájába ment.

– Készen vagy? – kérdezte az ötéves kisfiút.

– Elment? – válaszolta a fiú.

– Sietnünk kell – azzal megragadta a kezét, és pajkosan kacagva futottak az emeletre, a titokzatos ajtó felé.

– Nem félsz? – kérdezte az öccse.

14. fejezet

Imara

Eljött a temetés napja. Trevor megrendülve állt a koporsó mellett, amiben a lánya feküdt. Nézte a feliratot: Suzan Scott, élt nyolcvanegy évet. Nyolcvanegy év. Elrepült, mint egy pillanat és nem érezte úgy, hogy jó apa lett volna. Főleg az utóbbi években. Suzan ellenezte ezt a „párducosdit”, ahogy ő szokta mondani, s lám, nem ok nélkül. Miatta halt meg. Nem tudta megvédeni! Apaként megbukott. De nem fogja hagyni, hogy még valakinek baja essen!

Adam Harris a hátsó ülésre dobta a felszerelését, majd gázt adott. Ma elintézi a dögöket! Sajnos legutóbb megzavarták akció közben, de ma másként lesz. Ma nem menekülhetnek!

A Stockton utcához ment, ahol elég gyér volt a világítás, mindössze egyetlen lámpa pislákolt. Ez a része a városnak gyárterület volt, így sötétedés után senki sem mászkált arra. A töltényeket kivette a kabátja belső zsebéből, és a fegyverébe tette. Egy lövés és a mocskoknak annyi!

13. fejezet

Adam

Theresa szíve a torkában dobogott, a pár hónappal ezelőtti este jutott az eszébe, mikor ugyanígy futott végig a kórház folyosóján, ám akkor az édesanyjáért aggódva. Csak remélhette, hogy a mai este más kimenetelű lesz, mint az volt. William és Trevor szorosan a nyomában voltak, titkon mindketten bűnösnek érezték magukat. Igaz nem tudták, mi történt pontosan Ted Harrisszel, ám gyanították, hogy Arthur műve lehetett az egész.

Adam Harris elcsigázottan nyújtózott a kimerítő nap után, hosszú lábait feltette az íróasztalára. Beletúrt rövid, barna hajába, ásított egyet. A fegyverét lecsatolta az oldaláról és az asztalra tette. Belekortyolt a kávéba, ami már elhűlt, állapította meg bosszúsan.

– Még bent vagy? – kérdezte a hang a háta mögött.

– Trevor? – nézett fel meglepetten, nem számított a társára. – Mit keresel te itt?

– Nem bírtam hazamenni – sóhajtotta a magas fekete férfi, végigsimított göndör tincsein, majd leült a másik székre.

12. fejezet

1852

Miután Amman elment, Theresa és William kinyitották a titkos ajtót és lementek Madison rejtekhelyére. A könyveken vastag por állt, csupán néhány gyertya és lámpás fénye világította be a szűk helyiséget. Mindenhol éktelen rendetlenség uralkodott, pókhálók feszültek a szoba sarkaiban. Látszott, hogy rég jártak itt.

– Olvastál már belőlük? – kérdezte Williamet, mialatt a felső naplót felemelte és lesodorta róla a port.

– Mikor megvettem a házat és néhány hónap múlva rábukkantam az ajtóra, párszor lejöttem ide és beleolvastam egyik-másik könyvbe, de igazából egy idő után elegem lett Madison kegyetlen gondolataiból.

11. fejezet

A bosszú

Arthur és társai elbújtak a sövény mögé, onnan figyelték a fekete alakot, amint bement a házba, majd negyed óra múlva sietve távozott. A nosferatu vezér intett az embereinek, erre ők halkan beszivárogtak a ház ajtaján. Beleszimatolt hosszú, kampós orrával a levegőbe, ember szagot érzett. Érdekes – gondolta. Rövidesen meg is találták az idős nőt, amint a szobájában az igazak álmát aludta.

– Nyanya, kelj fel! – ripakodott rá Arthur, megrázta az öreg testet.

Theresa mélyet sóhajtott, és a mellette ülő William vállára hajtotta a fejét.

– Eseménydús nap volt ez is – suttogta, és mint egy kislány, kuncogott fel.

– Így is mondhatjuk – nevetett vele William, majd komolyra fordította a szót. – Többé ne csinálj ilyet, Tess, kérlek. Nem szabad értem veszélybe sodorni az életed! Rosszul is végződhetett volna!

– William, – nézett egyenesen a férfi sötét szemeibe. – ne is kérj erre. Ha velem valami történne, te is ugyanezt tennéd.

10. fejezet

Maadui

– Akkor halljuk az igazat! El kell mondanod mindent, amit tudsz! – parancsolta rá Trevorra Theresa immár William házában.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hárított a férfi. Tesst féltette, Williamben pedig nem bízott.

– Emberek életével játszol, Amman, az Isten szerelmére! – fakadt ki a nő és lerogyott a fotelba. Szándékosan az eredeti nevén szólította a férfit, így is hatni próbált rá. – Az anyám már meghalt, nem veszíthetem el a többieket!

***

– William? – kiáltott a női hang, ahogy Theresa benyitott a nagy fakeretes ajtón. – Merre vagy?

A napfény betöltötte az előszobát, így ő gyorsan becsukta az ajtót.

– William? Beszélnem kell veled! – mondta ismét. Biztosra vette, hogy itt kell lennie, hiszen nappal nem mehet sehova.

Belépett a dolgozószobába, legnagyobb meglepetésére egy egyenruhás alakot pillantott meg. Trevor volt az.

– Te mit keresel itt? – nézett Theresára a férfi meglepetten.

9. fejezet

A támadás

– Nem hittem, hogy még az életben beteszem ide a lábam! – rázta a fejét Trevor, amint belépett a Madison – kúriába.

Annyi év gyötrelme tört rá hirtelen és most még jobban szerette volna az előtte álló vérszívó szívét kitépni, de ugye, mint kiderül, ez lehetetlen volt. Végre itt állt előtte a férfi, aki megölte a legcsodálatosabb nőt, akit valaha ismert és nem árthatott neki. Sőt! Kénytelen vele együtt működni.

    Sokat szoktam gondolkodni a világ működéséről, hogy mi miért történik, az emberek miért olyanok, amilyenek.
Miért jönnek nekem az utcán, vagy miért nem fogadják a mosolyomat és úgy néznek át rajtam, mintha ott sem lennék. Megváltoztak a dolgok, és félek sosem értem meg ezt. Mindig is érdekelt a filozófia -  a világ miértje és elhatároztam, hogy annak szentelem az életem, hogy válaszokat keressek a kérdőjelekre.

    - Helló Ivan! - szólalt meg a szép szőke nő a munkahelyem recepcióján.

8. fejezet

Rejtőzködés

Theresa kiszállt a taxiból, és elindult a harmadik emeleti lift felé. Fogalma sem volt, mit keres itt, de el kellett szabadulnia onnan. Hazudtak neki, átverték, használták a saját céljaik szolgálatára. Nem tudott már bízni egyikükben sem. Távol akart lenni tőlük, távol akart lenni attól a helytől, amely megváltoztatta az életét. Mindent feladott, az otthonát, karrierjét, hogy az anyja haláláról kiderítsen valamit, és végig ott volt az orra előtt.

7. fejezet

Az egyezség

William kétségbeesetten lökte félre a küszöbön álló idős nőt és a szoba irányába indult, ahonnan a hangokat hallotta. Berúgta az ajtót, ami recsegve tört darabokra. Theresa a szoba közepén állt, mellette Trevor. Meglepetten meredtek rá.

– Jól vagy? – nézett kérdőn a nőre.

– Mit keresel itt? – förmedt rá a lány, nem hitte, hogy a férfi ide is utána jön.

– Azt hittem, bajod esett! – indult volna Theresa felé, de a nő hátrált.

A falu csendesen pihent a délutáni hőségben. Csupán a madarak és a gyümölcsökön civakodó majmok rikácsolása zavarta meg a csendet. A kunyhó előtt ültem és a lándzsákat élesítettem, hisz tudtam az aneihkok bármikor támadhatnak. Két kisgyerek gondtalanul játszott mellettem a porban, egy kecskegidát próbáltak elkapni. Az asszonyok a vacsorát készítették, mindenki békében pihent. Néha a nyár elején is már elviselhetetlen volt a hőség. A bennünket körülvevő dzsungel ontotta a forróságot.

6. fejezet

A rituálé

Theresa sajgó fejjel ébredt. Először azt sem tudta, hol van, mi történt. A szobában félhomály volt, az ablakon nem lehetett kilátni. Egy heverőn feküdt, valaki ült az ágya mellett egy fotelben.

– Mi történt? – suttogta, majd óvatosan felült.

– Idd ezt meg! – nyújtotta a férfi neki a poharat.

Theresa beleszagolt, whisky jellegzetes illata csapta meg az orrát.

– Nem kérem – tolta el a poharat magától.

– Jobb lesz, ha megiszod, Tess. Szükséged lesz rá.

***

Theresa Harris és William Taylor lefele haladtak a lépcsőn a nő szobájából. William épp távozóban volt, mivel tudta, hogy Theresa vacsorára hivatalos aznap este. Hirtelen furcsa szagot érzett. Ismerős szagot. Ijedten ragadta meg Theresa kezét és megálljt parancsolt a mozdulatával. Nem értette, hogyan lehetséges ez. Biztos volt benne, hogy ezek száz éve kipusztultak. Arthur és a bandája felelős a halálukért.

Aztán ott állt előtte a hatalmas, fekete alak.

William és Theresa még néhány percig beszélgettek a könyvtár bejárata előtt, mielőtt jó éjt kívántak egymásnak. Megbeszélték, hogy másnap este találkoznak egy közeli kávézóban és folytatják a napló olvasását. William hazaviharzott, gyertyát gyújtott és elővette a zsebéből a papírfecniket. Remegő kézzel fogta a lapokat, melyeket könnyein át kezdett olvasni.

„ Elisabeth ismét eltűnt. Teljesen kiborít már ez a lány. Érzem, hogy Williammel sem stimmel minden, valamit rejteget előlünk.

Az erdő foglya

     Akkor elmondom, hogy történt.

     Rohadt nagy vihar volt, az esőcseppek egyre intenzívebben csapódtak a sátrunkhoz. Az öcsi már aludt, én meg csak forgolódtam, és a copfommal szórakoztam. Apa és anya a miénktől jó tizenöt méterre állították fel a sátrukat, valószínűleg ők is nyugovóra tértek.

     Sosem ment a kötelező alvás, ahogy aznap, az erdőben sem. Félpercenként igazgattam a kispárnámat, rugdostam le magamról a takarót, hogy aztán újra magamra terítsem.

13. fejezet

Adam

Theresa szíve a torkában dobogott, a pár hónappal ezelőtti este jutott az eszébe, mikor ugyanígy futott végig a kórház folyosóján, ám akkor az édesanyjáért aggódva. Csak remélhette, hogy a mai este más kimenetelű lesz, mint az volt. William és Trevor szorosan a nyomában voltak, titkon mindketten bűnösnek érezték magukat. Igaz nem tudták, mi történt pontosan Ted Harrisszel, ám gyanították, hogy Arthur műve lehetett az egész.

***

Adam Harris elcsigázottan nyújtózott a kimerítő nap után, hosszú lábait feltette az íróasztalára. Beletúrt rövid, barna hajába, ásított egyet. A fegyverét lecsatolta az oldaláról és az asztalra tette. Belekortyolt a kávéba, ami már elhűlt, állapította meg bosszúsan.

– Még bent vagy? – kérdezte a hang a háta mögött.

– Trevor? – nézett fel meglepetten, nem számított a társára. – Mit keresel te itt?

– Nem bírtam hazamenni – sóhajtotta a magas fekete férfi, végigsimított göndör tincsein, majd leült a másik székre.

1852. május

„Ma megérkezett a hajó, s látszólag megvásároltam a koszos kutyákat. A vadász átadta a tekercset, miután megkapta a csekélynek nem mondható jutalmat. A sámánt megölte, de a lányát sikerült élve elhoznia. Szép kis vadmacska volt, ám mikor megpróbáltam a közelébe férkőzni, szinte megharapott, így jobbnak láttam távol tartani magam tőle. Ezt azért sajnáltam, hisz kedvem lett volna meghágni a harcias fenevadat és letörni a szarvát. Ám a varázslat szövege, s ezzel együtt a tekercs sokkal jobban érdekelt.

12. fejezet

1852

Miután Amman elment, Theresa és William kinyitották a titkos ajtót és lementek Madison rejtekhelyére. A könyveken vastag por állt, csupán néhány gyertya és lámpás fénye világította be a szűk helyiséget. Mindenhol éktelen rendetlenség uralkodott, pókhálók feszültek a szoba sarkaiban. Látszott, hogy rég jártak itt.

– Olvastál már belőlük? – kérdezte Williamet, mialatt a felső naplót felemelte és lesodorta róla a port.

– Mikor megvettem a házat és néhány hónap múlva rábukkantam az ajtóra, párszor lejöttem ide és beleolvastam egyik-másik könyvbe, de igazából egy idő után elegem lett Madison kegyetlen gondolataiból.

– Ez egy hosszú történet…

– Először azt meséld el, hogy mi történt.

– Mikor este elmentem innen, békésen aludt a szobájában. Utána bementem a rendőrségre, hogy beszéljek a kapitánnyal, aztán Adammel járőröztünk hajnalig – hadarta el egy levegővel. Az arcára fájdalom volt írva, ahogy folytatta. – Csend volt, mikor beléptem a házba, alig múlt hét óra. Főztem egy kávét, lezuhanyoztam és előpakoltam a reggelihez. Furcsálltam, hogy Suzan még nem jött elő, de mostanában olyan nehézkesen mozgott… kicsit vártam még, majd benyitottam hozzá – összeszorította a szemét, ahogy felvillant előtte a szoba képe.

***

Theresa Harris békésen fordult meg álmában, kezét a mellette fekvő férfire tette. William végigsimított a gyönyörű arcon, majd a göndör tincsekkel kezdett játszadozni. Még soha életében nem érzett hasonlót, hiszen szerelemből még egyetlen nő mellett sem ébredt. Noha voltak éjszakák még a londoni élete során, mikor bizonyos szükségleteit kielégítette, mivel ereje teljében lévő, érett férfi volt, de Elisabeth és közte sohasem mentek el eddig a dolgok.

11. fejezet

A bosszú

Arthur és társai elbújtak a sövény mögé, onnan figyelték a fekete alakot, amint bement a házba, majd negyed óra múlva sietve távozott. A nosferatu vezér intett az embereinek, erre ők halkan beszivárogtak a ház ajtaján. Beleszimatolt hosszú, kampós orrával a levegőbe, ember szagot érzett. Érdekes – gondolta. Rövidesen meg is találták az idős nőt, amint a szobájában az igazak álmát aludta.

– Nyanya, kelj fel! – ripakodott rá Arthur, megrázta az öreg testet.

Tess helyeslően bólintott. Néhány perc múlva már a kertben voltak, haladtak egy William által jól ismert cél felé. Sötétség vette őket körül, a nő mindenhol árnyakat vélt felfedezni, de megnyugodva látta, hogy azok csak bokrok és fák árnyékai. William mellett amúgy is biztonságban érezte magát. A hold fényében kirajzolódott egy aprócska épület, melynek homlokzatán egy angyal tárta szélesre karjait pontosan középen az ajtó felett. William kivette a kulcsot a zsebéből, és elfordította a zárban.

Miután Miss Elisabeth meghalt, a barátai kiszabadítottak bennünket a rabszolga felszabadítás jegyében. Madison dühöngött!

A tekercs félelmetes erőket hordozott. Apám próbálta, de nem tudta elpusztítani. Egy varázslat védte, ezért odaadta a sámánnak, hogy találja meg a módját, hogy megsemmisíthessük. A sámán évekig próbálkozott, de nem talált olyan varázslatot, amivel sikerrel járhattunk volna. Talált azonban valami mást, egy igét, amivel a tekercset kettéválaszthatta.

10. fejezet

Maadui

– Akkor halljuk az igazat! El kell mondanod mindent, amit tudsz! – parancsolta rá Trevorra Theresa immár William házában.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hárított a férfi. Tesst féltette, Williamben pedig nem bízott.

– Emberek életével játszol, Amman, az Isten szerelmére! – fakadt ki a nő és lerogyott a fotelba. Szándékosan az eredeti nevén szólította a férfit, így is hatni próbált rá. – Az anyám már meghalt, nem veszíthetem el a többieket!

***

A férfi a fájdalomtól kábultan ordított fel. Már pár órája kínozták Arthur megmaradt harcosai, a vére tócsában állt a szék alatt, amihez kikötözték. A láncot bekenték fokhagymával, ám ennek a csípését nem is érezte, hiszen a tőle elkobozott ezüst tőrt szinte percenként vágták valamelyik végtagjába. Arthur arcán látszott, mennyire élvezi a helyzetet. Valahányszor William feljajdult, ő gonoszan hahotázott.

– Szóval, akkor halljam, mit tudsz Madisonról!

***

– William? – kiáltott a női hang, ahogy benyitott a nagy fakeretes ajtón. – Merre vagy?

A napfény betöltötte az előszobát, így gyorsan becsukta az ajtót.

– William? Beszélnem kell veled! – mondta ismét. Biztosra vette, hogy itt kell lennie, hiszen nappal nem mehet sehova.

Belépett a dolgozószobába, legnagyobb meglepetésére egy egyenruhás alakot pillantott meg. Trevor volt az.

– Te mit keresel itt? – nézett Theresára a férfi meglepetten.

– Ezt én is kérdezhetném – válaszolt a nő.

Az utcát sötétség borította, mikor a két árnyék elsuhant az üzletek előtt. Az emberek már mind aludni tértek, csupán a hold figyelte a titkos mozdulatokat. Az egyik felemelte a csatornafedelet, egy pillanat múlva már látni sem lehetett őket.

Trevor beleszippantott a levegőbe, és elfintorodott. Kifinomult szaglásával rögtön megérezte a nosferatuk jellegzetes bűzét.

– Erre – intett William, és az egyik elágazásnál befordultak. Az útjukat néhány állattetem keresztezte, még egy emberi hullát is láttak, de nem szenteltek neki különösebb figyelmet, próbáltak olyan gyorsan eljutni a célig, amennyire lehetett.

9. fejezet

A támadás

– Nem hittem, hogy még az életben beteszem ide a lábam! – rázta a fejét Trevor, amint belépett a Madison – kúriába.

Annyi év gyötrelme tört rá hirtelen és most még jobban szerette volna az előtte álló vérszívó szívét kitépni, de ugye, mint kiderül, ez lehetetlen volt. Végre itt állt előtte a férfi, aki megölte a legcsodálatosabb nőt, akit valaha ismert és nem árthatott neki. Sőt! Kénytelen vele együtt működni.

***

Theresa remegő kézzel bontotta ki a mappát, rögtön felismerte az édesanyja kézírását. Volt valami, ami nyomban feltűnt neki: Madison tintával formált betűi. Ezek a lapok a naplókból vannak. A szeme sarkából a nővérére sandított, aki mellette ült a fotel karfáján és furcsa tekintettel fürkészte a nőt. Valami megmagyarázhatatlan érzés költözött Theresába, úgy döntött, nem fedi fel a titkokat, amiket eddig kiderített. Valamiért úgy érezte, nem bízhat Faye-ben.

8. fejezet

Rejtőzködés

Theresa kiszállt a taxiból, és elindult a harmadik emeleti lift felé. Fogalma sem volt, mit keres itt, de el kellett szabadulnia onnan. Hazudtak neki, átverték, használták a saját céljaik szolgálatára. Nem tudott már bízni egyikükben sem. Távol akart lenni tőlük, távol akart lenni attól a helytől, amely megváltoztatta az életét. Mindent feladott, az otthonát, karrierjét, hogy az anyja haláláról kiderítsen valamit, és végig ott volt az orra előtt.

7. fejezet

Az egyezség

William kétségbeesetten lökte félre az ajtóban álló idős nőt és a szoba irányába indult, ahonnan a hangokat hallotta. Berúgta az ajtót, ami recsegve tört darabokra. Theresa a szoba közepén állt, mellette Trevor. Meglepetten meredtek rá.

- Jól vagy? – nézett kérdőn a nőre.

- Mit keresel itt? – förmedt rá a lány, nem hitte, hogy a férfi ide is utána jön.

- Azt hittem, bajod esett! – indult volna Theresa felé, de a nő hátrált.

- Várj, - szakította félbe Theresa. – mikor történt mindez?

- 1850-ben a te néped időszámítása szerint.

- 1850-ben? – meresztette tágra a szemeit. – Sajnálom, de ezt már nem bírja bevenni a gyomrom! Úgy érzem, rögvest elhányom magam. Vámpírok, párducharcosok… sosem hittem a mesékben!

- Tudom, mit érzel Tess, de sajnos ezek nem mesék!

- Vagyis azt akarod mondani, hogy azóta egy percet sem öregedtél? Ma százhatvan akárhány éves vagy és meg sem látszik rajtad?

6. fejezet

A rituálé

Theresa sajgó fejjel ébredt. Először azt sem tudta, hol van, mi történt. A szobában félhomály volt, az ablakon nem lehetett kilátni. Egy heverőn feküdt, valaki ült az ágya mellett egy fotelben.

- Mi történt? – suttogta, majd óvatosan felült.

- Idd ezt meg! – nyújtotta a férfi neki a poharat.

Theresa beleszagolt, whisky jellegzetes illata csapta meg az orrát.

- Nem kérem - tolta el a poharat magától.

- Jobb lesz, ha megiszod, Tess. Szükséged lesz rá.

***

Trevor kiszállt, hogy udvariasan kinyithassa az ajtót Theresának.

- Igazán szép este volt! – mondta a nő, amikor a bejárati ajtóhoz értek.

- Örülök, hogy jól érezted magad! – mosolygott a férfi.

- Bejössz picit? – azzal meg sem várva a férfi válaszát a nyitott ajtón át belépett a házba.

Odabent ismerős illat terjengett a konyha irányából, ez egy nem rég elvesztett személyre emlékeztette a nőt. Gyermekkorában, mikor délutánonként hazaért az iskolából, ez az illat fogadta.

***

Theresa Harris és William Taylor lefele haladtak a lépcsőn a nő szobájából. William épp távozóban volt, mivel tudta, hogy Theresa vacsorára hivatalos aznap este. Hirtelen furcsa szagot érzett. Ismerős szagot. Ijedten ragadta meg Theresa kezét és megálljt parancsolt a mozdulatával. Nem értette, hogyan lehetséges ez. Biztos volt benne, hogy ezek száz éve kipusztultak. Arthur és a bandája felelős a halálukért.

Aztán ott állt előtte a hatalmas, fekete alak.

5. fejezet

Trevor

Trevor Scott remegő kézzel vette elő a zsebéből a papírost, amit délután a Harris házban gyűrt oda. Fogalma sem volt, honnan kerülhetett Theresához és vajon észreveszi-e, hogy eltűnt. Nem érdekelte. Tudnia kellett, mi állt benne. Abban biztos volt, hogy az Ő kézírása volt. Senkiével nem tudná összetéveszteni e gyöngybetűket. Hiszen ő tanította írni és olvasni.

Alig várta, hogy véget érjen a műszakja és rohanhasson haza elolvasni.

Kiléptem a sötét erdőbe, ahol ő állt velem szemben…

- Mint a regényedben, amit olvastam – szakította félbe Theresa.

Nem volt benne biztos, hogy sikerült felfognia, amit hallott.

- Igen – válaszolta William. – Magamról írtam. Olyan nehéz ezzel a lelki teherrel együtt élni. Miattam égett le egész London, haltak meg emberek. Megérdemeltem a bűnhődést.

- Miféle bűnhődést? – kérdezte Theresa.

- Hogy vámpírrá váljak és vezekeljek.

- Szóval ezért tetted?

4. fejezet

A tűzvész

1666-ot írtunk. Londonban a hőség az elmúlt hónapokban elviselhetetlenné vált. Szokatlan volt ez a hidegvérű angolok számára, ahogy a külföldiek neveztek bennünket, de a levegő szinte fojtogatott. Minden melegrekord megdőlt, amit feljegyeztek. Ezért persze nem csak a kánikula volt okolható, hanem a zsúfoltság is, ami akkoriban a városban uralkodott. A házakat minden rendszer nélkül, egymás hegyére-hátára építették, sajnálták a jó anyagot elhasználni, ezért mindent a közeli erdőkben fellelhető fákból tákoltak össze.

***

Theresa felvette a naplót s elindult a kertbe, hogy folytatja az olvasást. Már nem sok volt belőle hátra. Elolvasta a részt, melyben Madison leírta, milyen volt Elisabeth temetése, s hogy ez milyen hatással volt későbbi életére. A férfi össze volt törve s megszállottan kereste a lánya gyilkosát. Közben említést tett újabb eltűnésekről, s célzott is rá, hogy tudja ki okozta Elisabeth halálát. A gondja meggyűlt a rabszolgáival is, hiszen azóta, hogy ott találta a lányát vérbe fagyva közöttük, lázadozni kezdtek ellene.

3. fejezet

A múlt árnyai

William Taylor pontosan tudta, hol találja őket. Ahogy leszállt az éj, elindult. Végigsétált a város főutcáján, a Hudson utcánál jobbra fordult, majd megtorpant. Még egyszer átgondolta, amire készül, majd ismét megbizonyosodott róla, hogy helyesen teszi. Muszáj. Theresa érdekében. Könnyed mozdulattal leemelte a csatorna fedelét, majd elindult lefelé a létrán. Odalent bekapcsolta az elemlámpáját, beleszagolt a levegőbe.

Kedd este volt. Szokásához híven és abban a reményben, hogy viszontlátja Williamet, Theresa elindult a könyvtárba. A kabátját a fogasra akasztotta, kissé lehűlt az idő az elmúlt napokban, pedig még csak szeptember elején tartottak. Már hívták az egyetemről, hogy még egy-két hónapig megoldható a helyettesítése, de ha nem tér vissza hamarosan, akkor lehet, mást keresnek erre a tanévre. Theresa azonban nem tudott biztató választ adni. Fogalma sem volt, meddig kell maradnia.

Theresa Harris teljesen összezavarodott William viselkedésétől. Egész úton hazafelé azon gondolkozott, vajon mit tett, amire a férfinek így kellett reagálnia. Ez csak egy ártatlan csók volt, s mégis William úgy viselkedett, mintha valamilyen bűnt követett volna el. Nem értette. Felment a szobájába, felkapcsolta a kisvillanyt, s hosszasan olvasgatta Elisabeth levelét. Titkon ő is vágyott egy ilyen szerelemre, arra, hogy valakihez tartozhasson. Bár tisztában volt vele, hogy jelenleg más és sokkal fontosabb dolga van.

Theresa Harris izgatottan ült le a kávézó félhomályában, s rendelt egy kávét. Kissé hideg volt a szél, átfázott, míg elsétált a Corrington utca sarkáig. Izgatottan tekintgetett ki az ablakon, s várta, hogy felbukkanjon az ismerős alak. Titkon bevallotta magának, hogy hiányzott neki a férfi társasága. Maga sem értette, hogyan kerülhettek ennyire közel egymáshoz néhány találkozás alkalmával, de nem hazudhatott magának, vonzódott William Taylorhoz. Nem telt bele néhány perc, megjelent William. Ahogy Theresa meglátta, nyugalmat és boldogságot érzett, amit mostanában csak a férfi jelenlétében tapasztalt.

William és Theresa még néhány percig beszélgettek a könyvtár bejárata előtt, mielőtt jó éjt kívántak egymásnak. Megbeszélték, hogy másnap este találkoznak egy közeli kávézóban és folytatják a napló olvasását. William hazaviharzott, gyertyát gyújtott és elővette a zsebéből a papírfecniket. Remegett a keze, ahogy fogta a lapokat, s könnyein át kezdte olvasni.

„ Elisabeth ismét eltűnt. Teljesen kiborít már ez a lány. Érzem, hogy Williammel sem stimmel minden, valamit rejteget előlünk.

Kedd este volt. A sötétség már letette lábát a földre, s az alkony homálya borította el a várost. William befejezte az aktuális fejezetet, becsukta a laptopját és öltözködni kezdett. Felvette a kockás inget a kedvenc farmeréhez, majd a fekete bársony zakót. Egyetlen pillanatra megfogta a nyakában lógó talizmánt, aztán elrejtette a ruhája alá. Ez a mások számára talán ijesztő „ékszer”, neki biztonságot és reményt jelentett. Amíg ezt birtokolja, nem bánthat másokat.

2. fejezet

William

William csendesen sétált végig a régi nyírfasoron, ami a házához vezetett. A hold fénye beragyogta az eget, s mindent láthatóvá varázsolt a közelben. A fák lombját langyos szellő lengette, mely halk zizegő hangot hallatott az este csendjében. Még a tücskök ciripelése is lármának tűnt. Egy réges-régi éjszaka jutott az eszébe, mikor egy oly nagyon szeretett nővel az oldalán hazafelé tartott a bálról. Ugyanezen az úton ballagtak végig kéz a kézben, boldogan, fiatalon, szerelmesen.

Másnap, mikor Theresa ellátta az otthoni teendőket, elment bevásárolni a vacsorához. Épp kifelé tartott az üzletből, mikor a szomszédos könyvesbolt kirakatában megpillantott egy könyvet.

Kevin London: Tűzben

Belépett a boltba és kezébe vette az imént említett művet és olvasni kezdte a tartalmát. Egy fiúról szólt, aki az 1660-as években él Londonban, s a pestis idején elveszíti az egész családját. Ám a sors ennél is szörnyűbb csapást tartogat számára.

Mielőtt elindult a könyvtárba, ami a szokásos kedd esti programjává vált az elmúlt hetekben, elővette a halottkém jelentését és újra elolvasta: „teljesen kivérzett holttest, a harapás nyomok az artériák környékén ismeretlen eredetű állatra engednek következtetni”. Mit jelent mindez? Mire utalhatott Faye? Nem értette. Lehet, valamilyen állat támadta meg az anyját? Mit titkolhat előle a rendőrség?

Az aktát a táskájába tette és elindult a lépcsőn lefelé.

Theresa belépett a házba, ahol az apját pillantotta meg először a nappaliban ülve, előtte jó pár sörösüveg. Belesajdult a szíve, ahogy a férfire nézett. Az az erős, szilárd erkölcsű, józan férfi az anyjukkal együtt meghalt. Azóta naphosszat ült a fotelban és ivott.

- Apa – sóhajtotta bosszúsan Tess, és elkezdte összeszedni az üvegeket.

- Hagyjál, Tess! – nyúlt az egyik sör után Ted Harris. – Nem kell fölöttem anyáskodni!

- Tönkre teszed magad – vágott vissza. – Olyan vagy, mint egy kisgyerek, aki direkt akar magának rosszat.

1. fejezet

Theresa

Theresa Harris lehajtott fejjel állt a temető kapujában, s remegő kezével lenyomta a kilincset. Végigsétált a zöld füvön, elhaladt az öreg tölgy mellett, s az ismerős táblánál állt meg. A kis vadvirágokból álló csokrot a vázába tette. Ezek voltak az anyja kedvenc virágai. Kislánykorában, ha ráértek, mindig kisétáltak a közeli mezőre és hatalmas csokrokkal gyűjtöttek az éppen nyíló virágokból. Máig visszasírta azokat az éveket.

Bevezetés

Helen Harris beletette a jegyzeteit a táskájába, a laptopját összecsukta és sietve indult a könyvtár kijárata felé. Az utcát sötétség borította, csupán néhány lámpa világított a szemközti parkon átvezető ösvényt szegélyezve. Ahogy a nő sietve haladt a Hudson utca irányába, a magas fák árnyai ijesztő képeket rajzoltak a sárguló fűbe. Lábait egyre szaporábban szedte, hátra-hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon róla: nem követik.

Elmír üvölteni tudott volna fájdalmában, hiába kérdezte a belső énjét, sokadszorra is, süket csönd válaszolt helyette. Nem megnyugtató békés, hanem félelmetesen kongó és fájóan magányos.
-Nem hagyhatsz magamra hallod? Válaszolj, az úristenit neki, mondd meg, hogy Treka- e a nő, akit keresek?- Elmír az egyik ökölbe szorított kezét csapkodta a másikba, őrjöngve szitkozódott és átkozódott, de mindhiába. Életében először magára maradt, nem volt vele a belső vezetője, aki amióta csak öntudatra ébredt a társa volt a legnehezebb pillanatokban is.

Gyulladáspont

I.A vég kezdete

   Emlékszem életem egyik leghosszabb napjára.Anya egy puszival ébresztett,Eric pedig a közvetlen közelemben víjjogott valamit.Csak később tudtam kivenni,hogy az a fülsüketítő visítás egy értelmes mondat,akkor aztán felpattant a szemem. 
-Boldog születésnapot,édesem!-mosolygott rám Anya a megszokott,melegséget sugárzó tekintettel. 
Ez képtelenség!Máris eltelt volna egy újabb év?-gondoltam magamban.Hangosan felhorkantam,a takaróm magamra húztam és a fejem a párnámba fúrtam.Igen,egy normális ember örülni szokott annak,ha születésnapja van,főleg ha még csak a tizes éveiben jár az illető.Engem viszont semmilyen szempontból sem lehetett a normális kategóriába sorolni.Nekem április harmadika nem Claire Bennett születésnapját jelentette,hanem azt,hogy Claire Bennett újabb egy évet töltött el ezen az átkozott helyen.Négy éve költöztünk el ezen a napon egy Lake Monrou nevű városkába,az én személyre szabott poklomba.Annak ellenére,hogy már kezdtem hozzászokni,ha jobban belegondoltam mindig elborzadtam a gondolaton,hogy legalább még négy évet el kell töltsek ebben a városnak nevezett porfészekben. 
-Lent várunk téged,a kedvencedet sütöttem!-hallottam még Anya hangját a takaró alól,a zajokból ítélve lerángatta magával Ericet is,aki hevesen ellenkezve azt kiabálta:"De maraaadnii akarok!!!Amikor az ajtó bevágódott mögöttük felsóhajtottam és felkeltem.Miután megmostam a fogam,fölkaptam magamra egy csőnadrágot és egy blúzt,megpróbáltam kifésülni a hajam,de,mint mindennap ma is lehetetlenül göndör maradt.Lerobogtam a konyhába és amilyen gyorsan csak tudtam megreggeliztem,tényleg a kedvencemet sütötték.Úgy 3 db palancsita után telilettem,felvettem egy pulcsit és a táskámmal a hátamon nyúltam a bejárati ajtó kilincséért. 
-Várj,kicsim!Mindjárt elviszlek,Ericet várom,hogy befejezze az evést.-szólt utánam Anya. 
-Nem kell,ma Jen visz be.-hadartam gyorsan.-de azért kössz.-tettem még hozzá,mert láttam az arcán,hogy elszontyolodik. 
Olyan gyorsan vágódtam ki az ajtón amennyire csak tudtam és szinte sprintelve futottam végig az utat Jen házáig,hogy odaérjek mielőtt még elindulna.Kivételesen szerencsém volt,Jen éppen akkor lépett ki az ajtón.Jennifer Cooper,a legjobb barátnőm,a társam,aki eddig átsegített ezen a pokoli időszakon.Ő is újként érkezett még annak idején Lake Monrou-ba,amint megláttuk egymást tudtuk:a sors egymásnak rendelt minket.Na jó,talán ez egy kicsit túlzás.De tény és való,hogy fokozatosan összebarátkoztunk,mostanra pedig elválaszthatatlanok lettünk.Csak a vasárnapokat nem töltjük együtt.