William és Theresa még néhány percig beszélgettek a könyvtár bejárata előtt, mielőtt jó éjt kívántak egymásnak. Megbeszélték, hogy másnap este találkoznak egy közeli kávézóban és folytatják a napló olvasását. William hazaviharzott, gyertyát gyújtott és elővette a zsebéből a papírfecniket. Remegett a keze, ahogy fogta a lapokat, s könnyein át kezdte olvasni.

„ Elisabeth ismét eltűnt. Teljesen kiborít már ez a lány. Érzem, hogy Williammel sem stimmel minden, valamit rejteget előlünk. De Elisabeth megszállottsága az északi eszmékkel, egyszerűen megbocsáthatatlan. Esküszöm, ha megint ott találom az aljanép között, nem felejti el egyhamar, amit kap! Kilovagoltam hát a sötét úton át a feketék szálláshelyére. A látványt, ami a szemem elé tárult, sosem fogom elfeledni. Először azt hittem, rosszul látok. A törékeny, kecses test ott feküdt a föld porában. Fehérebb volt, mint általában, szemei lecsukva. A négerek köré gyűltek, s valami imát mormoltak. Leugrottam a lovamról s félrelökve őket utamból Elisabeth-hez rohantam. A teste élettelenül feküdt előttem, hiába pofoztam fel, hogy térjen eszméletre, hiába szólongattam, hiába volt minden. Az én egyetlen angyalkám halott volt.

- Ki tette? – üvöltöttem a fájdalomtól. – Ki merte ezt tenni ezzel az angyallal?

A fájdalom elvette az eszemet. Belerúgtam a körülöttem álló feketékbe, s az ostorommal ütni kezdtem őket.

- Ti állatok! – folytattam. – Melyikőtök tette? Álljon elém!

Ekkora a hatalmas, erőteljes férfi felegyenesedett. A szemében tűz villant. Már az idekerülésük után is szembeszállt velem, s láttam, hogy ezúttal sem fél.

- Te voltál?- csaptam felé az ostorral, ám legnagyobb meglepetésemre megragadta a végét.

- Rossz helyen keresgél – szólalt meg a mi nyelvünkön. Erre nem számítottam. – Mi sosem bántottuk volna a kisasszonyt. Ellenben az ön barátja… az a mocskos vérszívó… rajta kérje számon!

Fogalmam sem volt, mire gondolt Amman, mert ugye ő szólt hozzám, oly vakmerően. Teljesen le voltam taglózva. Megragadtam a vasláncot, amivel le volt kötözve a lába, s térdre kényszerítettem őt.

- Hogy merészeled, te kutya! – üvöltöttem szinte már nem emberi hangon. – Majd megtanulod te, hol a helyed!

Azzal minden dühömet az ütésbe összepontosítva korbácsolni kezdtem. A húsa felszakadt, ömleni kezdett a vére, de ő csendben tűrte. Nem láttam még ily büszke férfit. Hamarosan elfáradt a kezem, s ekkor abbahagytam, de ezután minden nap emlékeztettem Ammant arra, hogy ki az úr. Valahányszor megostoroztam, a szeméből sütött felém a gyűlölet. Nem szólt többé hozzám, de tudtam, hogy az első adandó alkalommal megöl.

Elisabeth apró testét az ölembe emeltem, s felfektettem a lovamra. Nem akartam, hogy a rabszolgák lássák, mennyire elgyengültem egyetlen gyermekem elvesztése miatt, de ahogy hátat fordítottam nekik, szabad utat engedtem a könnyeimnek.”

Mélyet sóhajtott, mialatt másodszor is végigolvasta a papírost. Legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól, de hang nem hagyta el a torkát. Összegyűrte a lapokat, s a fiókja legmélyére rejtette. Nem szabad többé elolvasnia. Nem szabad. Épp eleget vezekelt a bűnéért. Bár arra egy örökkévalóság sem elég.