20. fejezet

 

Theresa

 

 

Trevor Scott fel-alá járkált a kertben, miközben a horizonton már megcsillantak a felkelő nap sugarai. William még mindig a fűben ült a karjaiban a halkan nyöszörgő Theresával. Nem bírta felfogni, ami az éjszaka történt. Tess nem ártott senkinek, nem tehetett semmiről, mégis ő fizet meg mások bűnei miatt! Nem érdekelte, hogy a többiek mit gondolnak róla, a könnyei a fájdalmát fejezték ki, nem szégyellte őket.

– Kell lennie valaminek, ami visszafordíthatja ezt a folyamatot! – morogta Trevor, egyre csak a fejét törte. – Te boszorkány vagy, hát keress egy varázsigét!

– Nincs ilyen varázsige, de ha lenne is, nem használnám.

– Theresáról van szó, az istenit! – ragadta meg Trevor Mara karját, és erősen megrázta.

– A halottakat feltámasztani veszélyes dolog és mindig következményekkel jár… gondolj a tekercsre! A vámpírság ellen pedig nincs gyógyszer… ha a folyamat egyszer elkezdődött, akkor be is fejeződik. Egyetlen gyógyír van rá…

– Mi az? – kérdezte Adam reménykedve.

– Egy karó a szívbe! – vágta rá Mara.

– Szívtelen teremtés vagy! – rázta a fejét Adam.

William próbálta blokkolni a hallását, csak Theresával akart foglalkozni, aki hangosan felnyögött.

– A fény! – tette a szeme elé a kezét. – Úgy éget! William csinálj valamit!

– Vigyük be! – kiáltotta William a többieknek, azzal az ölébe emelte a nőt, és elindult vele a házba. Az, hogy Tesst zavarta a nap, annak a jele volt, hogy a folyamat elkezdődött.

Beértek, letette a kanapéra, de továbbra sem tágított mellőle. Adam kiment a konyhába Marával kávét főzni, Trevor pedig bent maradt Williammel.

– Annyira fáj – nyöszörögte a nő. – Éget! William, csinálj valamit!

– Bárcsak tudnék… – suttogta a férfi, a földre térdelt a nő mellé és homlokon csókolta.

– Ölj meg! – kérte Theresa, a szavai „szíven” ütötték Williamet.

– Hogy juthat eszedbe ilyen? – kérdezte elszörnyedve a férfi.

– Fáj! – hajtogatta egyre Tess. – Éget!

– Tudom, kicsim… – simogatta William. – Bármi is lesz, nem hagyom, hogy meghalj! Hallod Tess? – a nő azonban vonaglott a fájdalomtól, nem válaszolt. – Ki fogunk valamit találni! Nem engedem, hogy bajod essen!

– Ne hazudj neki! – szólalt meg Trevor, mire William gyilkos pillantást lövellt felé, majd tovább gondolkozott.

– Kell, hogy legyen megoldás!

– Sajnálom, bármennyire szeretném én is, de nincs!

– Mi lenne, ha adnánk neki az én véremből? – kérdezte Trevort reménykedve.

– Minek? – értetlenkedett a férfi.

– Azért, hogy ne nosferatuvá alakuljon, hanem olyan vámpírrá, mint én. Talán ha külseje nem változna meg, könnyebben megbirkózhatna az átváltozással.

– Nem tudom, William. A nosferatuk vérét nem hinném, hogy úgymond felülírja a tied. Egy nosferatu alakította át… Kizárt, hogy ez így működne! Bár nem vagyok vámpírszakértő.

– Várj csak! – kiáltott fel William, Trevor kijelentése szöget ütött a fejébe. – Emlékszel mit mondtál a párducok regenerálódásáról?

– Hogy gyorsabb, mint egy vámpíré – vágta rá a férfi gondolkodás nélkül, aztán William ábrázatára nézett. – Eszedbe se jusson! – tiltakozott.

– Ez a tökéletes megoldás! – mondta meggyőződéssel a hangjában. – Ezt kell tennünk! Átváltoztatjátok Tesst párducharcossá, hiszen akkor gyorsabban gyógyul és a vámpírvér nem öli meg!

– Ostobaság! Ez nem olyan egyszerűen megy ám, Taylor! Bele is halhat!

– Ebbe pedig biztos, hogy belehal! – mutatott a kínok között fetrengő nőre.

– Én elveszítettem mindenkit ebben a csatában, aki valaha is számított. Meghaltak a szüleim, a népem, a feleségem, a gyerekem. Együtt tudnál élni a gondolattal, hogy miattunk halt meg Tess is, ha nem sikerül?

– És te együtt tudnál élni a tudattal, ha átváltozik vérszomjas szörnnyé ugyancsak miattunk és nekünk is kell megölnünk? – érvelt. – Meg kell próbálnunk, történjék bármi. A lelkiismeretünk miatt nem hagyhatjuk, hogy meghaljon, mint Elisabeth!

– Elisabeth haláláért csakis te voltál felelős, vérszívó!

– Te pedig végignézted és nem tettél semmit!

– Igen, mert meg voltam kötözve, rémlik? – kérte ki magának Trevor.

– Ez az egyetlen lehetőségünk… és ismerd be, hogy van benne logika!

– Ez ilyen egyszerű, túl sok mindennek kell együtt lenni hozzá – tiltakozott továbbra is.

– Például?

– Nem elég elvégezni a rituálét, ami maga egy bonyolult folyamat, de Awaki elfogadása is kell hozzá. Nem mindenkiből lehet párducharcos, méltónak kell lennie Awaki bizalmára.

– Csak a kifogásokat keresed, miért nem lehet, ahelyett, hogy azon gondolkoznál, miként oldjuk meg! Nem fogom hagyni, hogy ez a nő, akit szeretek, meghaljon!

– És sámánt honnan szerzünk hozzá, aki ismeri a rituálé menetét?

Ebben a pillanatban Mara lépett a szobába, mindketten rá szegezték a szemüket, majd összenéztek.

– Mi van? – kérdezte a nő értetlenül.

– Na, erre kíváncsi vagyok! – mosolyodott el Trevor szélesen és hátradőlt a fotelban.

– Mi az? Bökjétek már ki! – azzal Trevorhoz lépett és a kezébe nyomott egy bögre kávét.

– Williamnek támadt egy remek ötlete… biztos, hogy neked is tetszeni fog!

– Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is képes vagy elviccelni a dolgot! – ugrott fel dühösen William. – Theresa haldoklik! Alig maradt időnk és te erre pazarolod!

Mara elismerte, hogy William minden szava igaz, és Trevor is kicsit magába szállt.

– Hallgatlak – mondta Mara.

– Nem fogok kertelni, mert nincs időnk mellébeszélésre. Át kell változtatnotok Theresát párducharcossá, hogy életben maradjon.

– Mi? Ez most egy vicc, ugye? – kérdezte Mara és kérdően nézett Trevorra, aki megrázta a fejét.

– Mégis hogy képzeled ezt?

– Trevor mondta, hogy a párducok regenerációja gyorsabb, mint a vámpíroké, és ezért ha átváltoztatnátok, mielőtt átalakul, nem válna vámpírrá.

– Feltűnt a bőrünk színe, a származásunk?

– Trevor mesélt a fehér párduc legendájáról, törzsön kívülit is lehetséges beavatni.

– William, ez csak egy legenda! – sóhajtotta Mara, majd tanácstalanul leült a másik fotelba Theresa mellé. – Tudom, hogy azt hiszed, hogy kegyetlen vagyok, de mindig azt teszem, amit az eszem diktál, ami a törzsem érdekeit szolgálja. Mondtam már, hogy nem avatkozhatunk bele a természet rendjébe, akinek meg kell halnia, az haljon meg!

– Hát, ez tényleg elég kegyetlenül hangzott! – vágta rá William, de próbált higgadt maradni. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, meggyőzi Imarát. –  Először is, az hogy valakiből vérszomjas vámpír lesz, nem a természet rendje! Másodszor, ha elvégzed a rituálét, akkor Tess ember maradhat. Kérlek, mentsd meg őt! Szeretem ezt a nőt, és nem akarom elveszíteni! Nézz rám, milyen nyomorult vagyok, nélküle még meghalni sem tudok!

– Sajnálom, William, de nem tehetem! – motyogta Mara majd zavartan távozott a szobából.

– Theresának a TE segítségedre van szüksége! Ha meghal, a vére egyedül a te kezedhez fog tapadni! – kiabálta utána csalódottan.

– Emlékszel, mit mondott Miss Elisabeth? – kérdezte Trevor pár percnyi csend után elgondolkozva.

– Mikor? – értetlenkedett William. Semmi kedve nem volt a múlton merengeni.

– Amikor megidéztük, mindannyiunkhoz intézett pár szót. Azt mondta Marának, hogy lesz egy olyan helyzet, ahol majd az esze helyett a szívére kell hallgatnia, emlékszel?

– Szerinted Elisabeth tudta, hogy mi fog történni? – kérdezte William.

– Igen, lehetséges. Tessnek is mondott valamit arról, hogy egy nehéz helyzetben méltóvá válik arra, ami előtte áll. Vagyis a beavatási szertartásról beszélhetett? – elgondolkozott egy pillanatra és William megkönnyebbülten látta, hogy Trevor mellette fog állni. Már csak Marát kell meggyőzni…

– A szellemek odaátról láthatnak dolgokat, és tudhatják, mit hoz a jövő, persze ebben meg én nem vagyok szakértő. Mindegy is, hiszen Theresát meg kell mentenünk, Elisabeth látta vagy sem. Segítesz ebben? Tudom, hogy nem fair ezt kérnem tőled azok után, ami történt, de szükségem van rád, Trevor.

– Tess nekem is a barátom és mellettem állt ezekben a hetekben, mindig ott volt, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Nem hagyhatom cserben!

– Köszönöm! – sóhajtotta William őszinte hálával a szemében.

– De ettől még nem leszünk barátok, világos? – kérte ki magának Trevor, inkább csak önérzetből.

Pár perc elteltével ismét megjelent Mara és Adam, a nő kezében egy vaskos könyv volt.

– Meggondoltad magad? – kérdezte Trevor gúnyosan.

– Tudjátok, hogy ma telihold van? – válaszolt Mara kérdéssel és figyelmen kívül hagyta társa megjegyzését.

– Igen, miért lényeges ez? – jegyezte meg William.

– A rituáléhoz elengedhetetlen feltétel a telihold… lehet, hogy ez egy jel! – mondta Mara, William még izgatottabbá vált. – Adam és én a konyhában átnéztük ezt a régi könyvet, melyet a törzsünk történetéről írtak, Madison ellopta, majd valahogy Aigához került, ő pedig nekem adta. Találtunk benne egy képet…

A kép azt a legendás fehér párducot ábrázolta, akiről Trevor korábban már mesélt. Jól kivehető volt a sok fekete bőrű alak között a fehérsége, ahogy egymás mellett álltak az első képen emberi alakban, majd átváltozva.

– Van hozzá egy történet is – kezdte Adam izgatottan. – Gyerünk, Mara, olvasd fel nekik is!

Mivel a könyv a cudrapok törzsi nyelvén íródott, ezért Mara lefordította nekik.

 

 Miután a párducisten megmentette a cudrapokat az apziszkok fogságából, sok-sok év telt el békében. Egy napon egy fehér ember került elő az erdőből, sérülésekkel teli. Az akkori sámán meggyógyította gyógyfüvek segítségével, de mivel ennek az embernek a társai, akikkel egy afrikai expedíción vett részt, mind meghaltak, egyedül nem kelhetett útra. A törzsfőnök engedélyezte, hogy a Fehér, ahogy ők hívták, maradhasson. Ő bekapcsolódott a törzs életébe, részt vett a vadászatokon. Egy napon a falut megtámadta a közelben élő kannibál törzs, s megöltek egy halom embert, nőket és gyerekeket is. Fehér hősiesen küzdött, s a saját élete kockáztatásával sikerült megmentenie egy kisgyermeket. A vének összegyűltek, tanácskoztak és eldöntötték, hogy elvégzik a rituálét fiaikon. Fehér a törzsi gyűlésen felállt, s közölte, hogy ő is szeretne részt venni a harcban. Hosszas tanakodás után, a törzsfőnök méltónak találta a beavatásra, ám aggódtak a rituálé kimenetele miatt, hiszen előtte soha nem avattak be törzsön kívülit. Ám Fehér, mivel szíve jó volt és nemes, méltónak bizonyult Awaki szemében, s megszületett az első és utolsó fehér párducharcos.

 

– Ez csak a történet összefoglalása volt, de a lényeget értitek – fejezte be a nő. – Megpróbálhatjuk a rituálét elvégezni rajta, de minden Awakin múlik.

– Köszönöm – suttogta William félig meghatva, félig elégedetten.

– Akkor köszönd, ha sikerrel járunk – vágta rá Mara.

– Úgy látom, Elisabeth igazat mondott – helyeselt Trevor. – Életedben először hallgattál a szívedre! És ez jó, mert legalább kiderült, hogy van!

– Ne húzd ki a gyufát! – fenyegette meg a nő.

– Mit kell tennünk? – kérdezte Adam izgatottan. Eltökélt volt, hogy megmenti a húga életét.

– Be kell szereznünk néhány növényt a főzethez, amit utána elkészítek.

– Mik ezek és honnan fogjuk megszerezni?

– Adamnél a lista, amin összeírtam, hogy milyen gyógynövényekre lesz szükség. Indulj is és szerezd be őket minél előbb!

Adam izgatottan bólintott, majd felállt, hallották, ahogy a kocsijával elhajt.

– Nem árulhatod el, hogy pontosan mik ezek? – kérdezte gyanakodva William.

– Annyit elmondhatok, hogy a két legfontosabb hozzávalója a szerencsegyökér, melynek a nevében is benne van, hogy milyen babona kapcsolódik hozzá. Úgy tartották a régiek, hogy szerencsét hoz, ezért gyakran tároltak belőle az otthonukban, valamint szelleműzésre is használták. A rituálé egyik kulcsa, hogy a testet alkalmassá kell tenni a szellemek bejutására, ezért ez az egyik legfontosabb összetevő. A másik egy nagyon ritka, csak Afrikában honos fa, az afrikai meggy, melyet a nyugati orvoslásban is használnak. Jelenleg már veszélyeztetett faj, de Aiga egy üvegcsében megőrzött nekem néhány szárított kéreg darabkát.

– Miben tudnék segíteni? – kérdezte William elszántan.

– Semmiben sem tudsz. Maradj vele, neki most rád van szüksége! Azt hiszem, Aiga nem hibázott, hogy megmentett téged a kárhozattól.

Trevor nyelve hegyén volt egy csípős megjegyzés, de felfogta a helyzet komolyságát, ezért visszafogta magát. Meglepte Mara meghatottsága, nem értette, miért lett ilyen.

– Ha Adam visszaér, mondjátok meg neki, hogy a konyhában leszek és tanulmányozom a varázsigét!

 

***

 

William egy pillanatra sem mozdult el Theresa mellől, ő és Trevor már órák óta ültek a nappaliban, míg Adam visszaért a kért gyógynövényekkel, aztán Marával együtt főzőcskézett a konyhában.

– Szerinted működni fog? – kérdezte Adam a nőt.

– Fogalmam sincs Adam… – sóhajtotta. – A testvéred megérdemli, hogy éljen.

– Jól vagy? – tette kezét Mara vállára, aki sietve elhúzódott tőle.

– Igen, semmi baj.

– Mara! – fordította maga felé Adam. – Nekem elmondhatod, én nem Trevor vagyok!

– Miért tenném?

– Néha megkönnyebbül az ember, ha kiadhatja magából azt, ami bántja – érvelt Adam. – Szóval szeretném hallani a történetedet. Miért taszítod el magadtól az embereket?

– Az én sztorimban nincs semmi rendkívüli, de ha ennyire akarod... – fintorgott Mara. – Én soha nem akartam semmi mást, csak megvédeni azokat az embereket, akik fontosak nekem. Az egész fiatalkorom arra ment rá, hogy a legjobb harcosnak képezzem magam. Jó voltam, jobb, mint a legtöbb férfi. De amikor az aneihkok támadtak, én sem tudtam mindenkit megvédeni. A rabszolgavadászokat sem tudtam megakadályozni, hogy összegyűjtsenek minket. Elvesztettem mindenkit, akit szerettem. Akkor megfogadtam, hogy erős leszek, és többé nem engedek közel magamhoz senkit.

– Gyakran követjük el ezt a hibát. – értett egyet Adam.

– Megrendít, ahogy William, egy vámpír, ennyire képes küzdeni a szerelméért… ez van! Mégis csak ember vagyok! – azzal zavartan elfordult.

– Kérlek, Mara, mentsd meg a húgom! – súgta Adam. – Nem veszíthetek el több embert…

A férfi ennyit mondott, aztán megfordult és kiment a konyhából. Imara próbálta összeszedni magát, de túl nagy volt a teher a vállán. Még soha nem kellett végrehajtania ilyen nagy horderejű dolgot, ezért természetes volt, hogy izgult a végkimenetele miatt.

Elkészítette a főzetet, egy üvegcsébe tette, kinézett az ablakon és látta, amint az alkonyat lassan leereszkedik a földre. Hamarosan eljön az idő!

 

***

 

– Adam! – nyöszörögte Theresa, ahogy a testvére a szobába lépett.

– Igen, Tess? Kérsz valamit? – térdelt mellé a férfi és megtörölte a nő verítéktől nedves homlokát.

– Hallottam, amiről a konyhában beszéltél Marával – suttogta Tess.

Adam kérdően meredt Williamre és Trevorra, hogy lehetséges ez. William rögtön megértette.

– Kezdenek felerősödni az érzékei, a vámpírok hallása nagyon jó – súgta oda William Trevornak.

– Keresd meg Faye-t! – nyöszörögte a nő. – Meg kell mentenünk Madisontól! Most!

– Nem hagylak itt! – tiltakozott Adam.

– Talán nem butaság, amit mond – értett vele egyet Trevor. – Bemehetnél az őrsre és kiadhatnál egy körözési parancsot a nőre, hátha úgy könnyebben megtaláljuk.

– Most Tess az első – rázta a fejét.

– Adam – szólalt meg William is. – Tedd, amit Trevor mond. Most nem tudsz segíteni, ez a legtöbb, amit tehetsz. Míg nem jön fel a hold, Mara nem kezdi el a szertartást, addigra visszaérsz.

– Hát, legyen! – morogta bosszúsan. – De vigyázzatok a húgomra!

 

***

 

Miután Adam elment, Imara lépett a szobába.

– Trevor, velem tudnál jönni? – hívta ki a férfit.

– Mi van? – kérdezte barátságtalanul.

– Élvezed a gyertyatartó szerepét? Nem hagyhatnád őket egyetlen percre sem kettesben? – sziszegte a férfinek, nehogy William meghallja.

– Hahaha! Nagyon vicces vagy! – grimaszolt a férfi.

– Gyere és készítsük elő a helyet a rituálénak!

– Igenis, mindenlébenkanál kisasszony! – hajbókolt.

 

***

 

– Will – szólította most a férfit Theresa és sokkal éberebbnek tűnt, mint a nap folyamán bármikor.

– Itt vagyok – hajolt fölé William.

– Ha átalakulok, ölj meg! – ragadta meg a férfi ingét, az erején érződött, hogy nem sok idejük maradt a legrosszabb bekövetkeztéig.

– Ne aggódj, minden rendben lesz, ígérem – simogatta meg a meggyötört arcot. – Nem engedem, hogy bajod essen!

– Tudom – mosolyodott el a nő egy pillanatra, mikor belülről ismét égetni kezdte a kínzó érzés, a fájdalomtól felüvöltött.

 

***

 

– Elérkezett az idő – lépett be Trevor, miután Mara és ő mindent elrendeztek a rituálé lebonyolításához.

Közben Adam is visszaért az őrsről, és Marának segített a kertben.

– Gondolkoztam – kezdte William, mintha Trevor előbbi mondata el sem hangzott volna. – Theresának szüksége lesz rád, ha sikerrel járunk, hiszen egy teljesen új létformával kell neki megbarátkoznia. Ugye ezt tudod?

– Még nem volt időm ezen gondolkozni, – sóhajtotta a férfi. – de igazad van. Meg kell tanulnia irányítani az átváltozást, együtt élni a felelősséggel, ami ezzel jár. Én azonban tudom, hogy Tess megbirkózik ezzel.

– Félek, hogy elveszítem őt – suttogta William őszintén, aggódással a hangjában.

– Miért? Azt hiszed, elszeretem tőled?

– Nem tudom. Egymásra lesztek utalva, sok időt kell majd együtt töltenetek... az ilyen közelebb hozza az embereket egymáshoz.

– William, Tess nekem csak egy barát és nem tudnám magunkat elképzelni együtt. Emiatt nem kell aggódnod! Ott leszek neki, ha útmutatásra lesz szüksége, de elvenni tőled nem fogom.

– Tudom, hogy nem érdemlem meg… de inkább látom őt párducharcosként, mint halottként.

– Hagyd ezt abba! – szakította félbe a mondatát Trevor. – Ne nyavalyogj folyton! Elisabeth feloldozott mindkettőnket. Engedjük el a haragot az életünkből, legyen ez egy új kezdet mindannyiunknak. Jaj, de nyálas vagyok! – fintorgott a férfi, majd felállt és az ajtóból visszaszólt: – Hozd Theresát!

William felemelte a félig ájult nőt, majd kivitte a hűvös levegőre a hold fényesen ragyogó korongja alá. Mara a tűz mellett állt kezében egy üvegcsével, mellette Trevor és Adam. William letette a nőt a fűbe, csókot nyomott a homlokára, és a többiek gyűrűjébe állt.

Koncentrálni próbált, behunyta a szemét, és figyelmesen hallgatta Theresa szívének dobogását. Ám az egyenletes lüktetés helyett, a szívhang egyre erőtlenebb és halkabb volt. Aggódva nézett Marára.

– Sietnünk kell, a szívverése egyre lassabb…

– Rendben – bólintott a nő, mélyet sóhajtott, majd elkezdte. – Először vágj a testébe mélyen sebeket több helyre, ez segíti a szellemek ki-bejárását.

William mélyet sóhajtott, Theresához ment, és lehajolt hozzá. Ahogy a kedves arcot szemlélte, elöntötte a bűntudat, hogy miatta fekszik itt. Képtelen volt ismét ártani neki.

– Nem bírom megtenni – tiltakozott William a lány teste felett térdelve. – Nem akarok neki fájdalmat okozni!

Mara bosszúsan sóhajtott fel, Trevorra nézett, aki lehorgasztott fejjel odament és a Marától kapott tőrrel először Tess karjába, majd lábába, végül a hasába vágott bele. A vörös vér kisercent, a nő a fájdalomtól ismét felordított.

– Nyugalom, kicsim – fogta szorosan William, eldöntötte bármi történjék is, nem tágít mellőle.  – Már nemsokára vége!

– Ezt idd meg, Tess! – vitte oda a gyógynövényekből készített főzetet Adam és a húga szájához tette.

A főzet kellemetlen, kesernyés illata megcsapta William orrát. Az üvegcsét a nő szájához emelte, miután kivette Adam kezéből, és itatni kezdte vele. Az első korty után Theresa köhögni kezdett, miután félrenyelt, ám William szép lassan belediktálta az italt, majd visszafektette a földre.

Ezalatt Mara halkan ismeretlen nyelven kezdett el kántálni, a lassan lobogó lángok egyre hevesebb táncba kezdtek. Körülöttük hangok suttogtak, az ősök szellemei szóltak hozzá, állapította meg a nő. Nem volt benne biztos, hogy sikerrel jár, ezért egyre hangosabban mormogta a varázsigét. A férfiak mind őt figyelték.

William hallotta, hogy Theresa szíve egyre halkabban dobog, rémülten vette észre, hogy a hang egyszer csak megszűnt. Riadtan pillantott Marára, aki továbbra sem hagyta abba a kántálást.

– Tess! – rázta meg a nőt. – Térj magadhoz! Ne tedd ezt velem!

Theresa azonban továbbra is élettelenül feküdt a karjai között. Mara abbahagyta, amikor megpillantotta a William arcát keresztülszelő könnyeket, egy pillanatra a kertet betöltötte a dermesztő csend. Kérdően néztek egymásra Trevorral, hiszen az ő beavatásukkor senki sem halt meg. Hirtelen a csüggedtség vett erőt rajtuk, Mara elkeseredett csapott a tűzbe. Vajon mit csinált rosszul? Tudta előre, hogy ez lesz, de ezek hárman rábeszélték! Ő a felelős Theresa haláláért!

William agyán végigfutott a veszteség és csalódottság érzése. Nem sikerült megmentenie a szeretett nőt, ismét csődöt mondott!

– Tess, gyere vissza, kérlek! – hajtogatta egyre.

Adam elfordította a tekintetét, mérhetetlen harag és bosszú töltötte el a testvére, Faye iránt, megfogadta magában, hogy ezért az életével fog fizetni!

– Ennyi? – kiáltotta Trevor felháborodottan – Feladjuk? Vége?

– Mit tehetnénk? – kérdezte Mara. – Feltámasztani nem tudom…

– Nem! Ennek nem így kell történnie! – azzal megragadta a nő kezét, maga elé vette a könyvet és olvasni kezdte ősei nyelvén a varázsige sorait. Mara csatlakozott hozzá.

– Awaki – suttogta William. – kérlek, tégy valamit! Theresa a legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha találkoztam, tudom, hogy ő méltó lesz a küldetésed teljesítésére! Ne hagyd őt meghalni!

Mara és Trevor közösen, egyre hangosabban zengték a varázsigét. A szél feltámadt, William hirtelen meghallotta az oly nagyon vágyott halk dobogást. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Hirtelen Theresa feljajdult, a teste rángatózni kezdett. Úgy érezte minden csont eltörik a testében, az inai elszakadnak. Aztán valami megmagyarázhatatlan erő járta át a testét, sebei behegedtek, a párducok őseinek szellemei szólították. A fájdalom elviselhetetlen volt már. Torkaszakadtából felüvöltött, majd hirtelen elmúlt a kínzó érzés.

Mara és Trevor abbahagyta a rituálé szövegének kántálását, elbűvölve nézték az előttük álló hófehér párducot, amint riadt szemeivel nézett vissza rájuk, ám legbelül érezte, hogy ők hárman szoros egységet alkotnak, és a sorsuk mostantól kezdve közös.

William a földön ült, a gyönyörű teremtmény lábánál, a lelkét boldogság és kétség kettőse járta át. Fogalma sem volt, mi lesz ezután, de tudta, hogy most nem vallott kudarcot. Új barátai segítségével sikerült megmentenie szerelmét.

Mindannyiukban végbement egyfajta átváltozás, érezték, hogy közösen képesek lesznek szembeszállni a rájuk váró nehézségekkel.

William annyi éve azért tért vissza, hogy közelebb legyen Elisabethhez, nem volt személyes indíttatása a nosferatukkal vívott harcban, ám azzal, hogy ezt tették Theresával, máris lett. Trevort azonban a bosszú vezette idáig. Ezzel a sorsuk Huntsville-ben egybefonódott, szövetségesek lettek a gonosz ellen vívott harcban. Majd rájuk talált Mara, Adam, és most már az átváltozott Theresa segítségével közösen indulnak harcba a félelmetes ellenséggel.

Az utazásuk ahelyett, hogy véget ért volna, még csak most kezdődött el, ám ők szívben és lélekben megerősödve, készen álltak arra, amit számukra a jövő tartogatott.

Theresa emberi formát öltött, és hagyta, hogy a könnyeivel küszködő William, szorosan átölelje. Hálás volt, hogy a férfi mindvégig kitartott mellette, és megmentette egy sokkal szörnyűbb átváltozástól. Lényét átjárta a hála és szeretet, tudta, bármit sodor az útjukba a sors, kitartanak egymás mellett.

 

Az égen a telihold sárgán izzó korongja levilágított a kis csapatra, akik még hosszan álltak a parázsló tűz mellett, és hálát adtak Awaki kegyelméért.

Befejezés

 

 

 

„Az erdőt betöltötték az éjszaka zajai, az esőerdő ilyenkor megtelt félelemmel, a ragadozó fenevadak zsákmányszerzésre indultak, és rettegésben tartották a többi lakót. A magas, fekete alak utat tört magának a fák hosszú és erős indái között, hamarosan a kis tisztásra ért. Az ismerős, tollakba és hosszú bőrköpönyegbe burkolt férfi már várta. Csak ketten voltak ott, a többieknek sejtése sem volt róla, hogy mi zajlik, sátraikban aludták békés álmukat.

– Biztos, hogy nem követett senki? – kérdezte a tollakba, és állatbőrökbe burkolózott alak, a másik válla fölött szemlélte a körülöttük sötétedő erdőt.

– Biztos, Fundi – bólintott. – Készen állsz?

– A kérdés, hogy te készen állsz-e? Egészen különleges a küldetésed, ha elkezdjük, nincs visszaút.

– Tudom. Nem akarok visszautat. Népem javát szolgálja, amit most tenni fogunk, úgy a jó, ha ők nem tudnak róla.

– Bátor harcos vagy, Mauti – veregette vállon. – Feküdj le, és lássunk neki, órákat fog igénybe venni!

Mauti lefeküdt a lombokból kialakított fekhelyre, szabaddá tette először a hátát. Jól kidomborodtak kidolgozott izmai, koromfekete testén megcsillantak a növényekből nyert festékanyag első, fehér cseppjei. Fundi aprólékos mozdulatokkal, ügyelve minden egyes vonásra rajzolta meg a jeleket a férfi testére. Ahogy az éles tűvel Mauti bőrébe szúrt, a férfit kínzó fájdalom járta át, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát, csendben tűrt, hisz népe érdekében cselekedett. Órák teltek el, lassan az esőerdő is elhalkult körülöttük, mikor a sámán végzett.

– Most már a testeden a törzs jövője, csak mi ketten tudhatunk a létezésedről! Higgyék a többiek, hogy megöltek, eltűntél… így lesz biztonságos.

– Te vagy a sámán, a szellemek neked mutatnak utat, én vakon bízom benned!

A vörösen izzó telihold már majdnem előbújt a felhők mögül, mikor Fundi Kuzimut szólította:

– Oh, felséges isten, törzsünk védelmezője, Kuzimu! Őrizd meg ezt a bátor harcost, aki ma magára vállalta népünk jövőjét! Tedd őt a tekercs szövegének egyetlen hordozóját a varázsigéhez hasonlóan halhatatlanná, egyetlen módon legyen csupán elpusztítható.

Mauti bőrén a fehér jelek hirtelen fényleni kezdtek, majd parázslani, mintha beleégtek volna, világítottak. A fájdalom átjárta az egész testét, erősebben, mint bármikor életében, de ő zokszó nélkül tűrte. Amint a sámán imádsága elhallgatott, a jelek elsötétültek. Mauti ekkor Fundi felé fordult, gonosz mosoly jelent meg az arcán. A teliholdnak hála pár pillanat múlva átváltozott formában állt a rémült sámán előtt.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte a férfi.

– Nem lehetnek tanúk, de ha megeszlek az erőd és szellemed bennem továbbél!

Azzal rávetette magát Fundira, akinek hangos sikoltása felverte az erdő csendjét.”

 

– Tehát a legenda igaz a tetovált aneihk harcosról! Ő kell nekem! – mondta a nő diadalmas vigyorral az arcán, amint becsukta a vaskos könyvet, melynek borítóján ez állt: „A virungai látnok látomásai”. – Kutassátok fel!

A két rémült lényre nézett, akik remegő lábakkal hátráltak Faye elől.

– Semminek sincs vége! A játszma még csak most kezdődik! – nevetett ijesztő kifejezéssel az arcán.