Imara és Trevor a kertben végezték a tekercs megsemmisítéséhez szükséges előkészületeket. Adam bement a kórházba, hogy az apja dolgait intézze. Szívesebben lett volna jelen a szertartáson, de muszáj volt elmennie. Trevor sokáig morgott, amiért William is elviharzott és ott hagyta őket. Marát hibáztatta, nem értette, miért kellett azokat mondania neki. Theresa a barátjuk volt és a biztonsága előrébb való kell, hogy legyen egy ostoba tekercsnél, amit olvasni sem tudnak. Ezeket el is mondta a nőnek, aki sértődötten legyintett rá, és csupán annyit mondott, hogy Trevor nem érti, hogyan működik a természet egyensúlya. Neki, mint boszorkánynak, ezt kell szem előtt tartania, nem pedig egy ember életét.

Trevor nagy tüzet rakott, Imara pedig kipakolta a varázsfüveit, és egy vaskos, igencsak réginek tűnő könyvet is elővett. Kinyitotta egy oldalon a sárguló lapokat, és Trevor számára érthetetlen nyelven valamit olvasni kezdett.

– Aiga segíteni fog odaátról! Ez egy nagyon veszélyes varázsige, amit a tekercsek tartalmaznak, a gonoszság erői alkották. A füvek kapcsolatot teremtettek a lelkeink között, talán egyedül elég sem lennék, hogy elpusztítsam. Ha ez a darabka megsemmisül, a másik kettő is vele pusztul.

– Sok a duma – rázta a fejét Trevor. – Csináld!

Ő legszívesebben William után ment volna, hogy segítsen Theresa keresésében, de helyette itt kellett asszisztálnia ennek az elmebeteg nőnek.

– Mekkora seggfej vagy! – grimaszolt sértődötten a nő.

Elmormolt egy újabb varázsigét, és egy főzetet öntött a tűzre, amitől az még nagyobb lánggal égett.

– Ha szólok, dobd rá azt a vackot – mordult Trevorra, aki a kezében szorongatta a tekercset.

Nehéz szívvel engedi majd el, tudta, hisz annyi éven át reménykedett benne, hogy Elisabeth visszatér a segítségével. Ám tegnap este végleg elengedte őt.

– Senki nem dob semmit sehova! – szólalt meg mögöttük egy ismeretlen hang.

Meglepve fordultak hátra. Ott állt előttük a fekete hajú nő, mellette pedig Arthur, két vámpír a megkötözött Theresát vonszolta, és a bokrokból egyre több nosferatu bukkant elő. Nem várt fordulat. Összenéztek, majd Mara odasúgta Trevornak:

– Bármi is történik, dobd rá, mikor intek! Megígérem, hogy Tessnek nem esik bántódása…

– Miért van olyan érzésem, hogy hazudsz? – sziszegte vissza Trevor, mire Mara teljes erőből belerúgott.

 – Nocsak, a két kedvencem – mosolygott látszólag nyugodtan Faye. – Rég láttalak benneteket, cicuskáim!

Trevor felmordult, érezte, ahogy a vér egyre gyorsabban száguld az ereiben. Nem kétséges, hogy Williamnek igaza volt Faye kilétét illetően. A legnagyobb ellenfele, George Madison visszatért.

– Madison… – grimaszolt Trevor.

– Látod, nekik sokkal gyorsabb a felfogásuk – nézett Faye Tessre. – Semmi hirtelen mozdulat, a puskáink vasgolyókkal vannak megtöltve.

– Úgy látom, nem volt elég egyszer megölnöm… – morogta Trevor. – másodszor alaposabb leszek.

– Koszos néger! – nevetett fel a nő, és Madison hangján folytatta tovább. – Nem félek tőled, legutóbb sem tudtál rajtam kifogni! Ha átadod a tekercset és a boszit, megkímélem az életed.

– És Theresával mi lesz? – vetette oda Trevor.

– Egye fene, őt is viheted, bár nem értem, mit esztek rajta!

– Hogyan is érthetné, hiszen magának nincs szíve. Magának sosem voltak barátai, sosem voltak érzései, sosem szeretett senkit, csak a meghalt feleségét. Madison, magánál elvakultabb, butább ember nem született e földre! Mindenkit kínzott, akivel kapcsolatba került!

– A koszos rabszolgák nem is minősültek embernek, állatok, mint ti, akik a dzsungelben éppen, hogy leestetek a fáról! Ha én nem vagyok és hozatlak el benneteket onnan, még mindig banánt zabálnátok…

– És mégis a hozzánk hasonló „majmoktól” származó varázslattól reméli, hogy megoldja a problémáit? Milyen ironikus!

Erre Faye megvonta a vállát, a társalgást két újabb nosferatu megjelenése szakította félbe. Williamet vonszolták, aki eszméletlen volt.

– Uramisten! – sikoltatta Theresa. – Mit tettetek vele, ti férgek?

– Hát nem csodálatos, hogy mindannyian együtt vagyunk? – nevetett ismét Faye.

– Beteg, a lelke meg van mérgezve! – sziszegte Trevor.

– Mindannyian megfizettek azért, amit velem tettetek! William Taylor, te megölted a lányomat, ezért sokkal többet és hosszabban fogsz szenvedni! – nézett Williamre, aki a földön hevert.

– Most – súgta Mara Trevornak.

– Ti pedig ketten, két mocskos néger, ha elpusztítjátok a varázsigét, rabszolgaként fogtok megrohadni és a kínzásaitoknak nem lesz vége soha!

Imara látta, hogy Trevor hezitál, ezért a többiek számára ismeretlen nyelven kezdett el beszélni hozzá. Ez volt az a nyelv, amit lassan százhatvan éve nem hallott a férfi, amely a szülőfaluját, és a régi életét juttatta eszébe. Pontosan ez volt Mara szándéka.

– Amman, ne hallgass rá! A kétségbeesés beszél belőle! Ha elpusztítjuk a tekercset, minden, amiért küzdött, semmivé lesz!

– Ahogyan a barátaink és az életünk is. Ér ez egy ennyit? Egy darab papíros!

– Nem, ez nem csupán egy darab papíros! A kötelességünk, hogy megsemmisítsük, hiszen ezért változtattak át bennünket, ez a küldetésünk. Kiválasztottak bennünket! Az aneihkok az ellenségeink, lerombolták a falunkat, megölték a társainkat, a szüleink is miattuk haltak meg! Egész életünkben arra neveltek bennünket, hogy kiálljunk a hagyományaink mellett, és védelmezzük, amit az őseink létrehoztak. Most itt a lehetőség, hogy felnőjünk ehhez a feladathoz, és te most akarsz elbukni?

– De… – dadogta Trevor összezavarodottan.

– Nincs de! Tartozunk ennyivel apáink emlékének és a törzsünknek!

– Te aztán értesz a szavakhoz! – mondta a férfi elképedve, a nő mondatai tényleg mélyen érintették.

– Theresa és William nem számít. Ők nem részei a küldetésünknek.

– És a varázslat elszállt! Fogd be, Mara! – parancsolt rá csalódottan. – Pár pillanatig abban az illúzióban ringattam magam, hogy mégis csak van szíved, de tévedtem!

Majd Madison felé fordult, egyenesen a szemébe nézett, felemelte a tekercset és a tűz fölé tartotta:

– Ezt Miss Elisabethért – folytatta Trevor angolul, és a tekercset a lobogó tűzbe dobta.

Madison hatalmasat üvöltött, ahogy nézte miként porlik semmivé közel kétszáz év kutatásának eredménye, hamis reményeinek kulcsa. A tekercsért folytatott értelmetlen harc, a sok ártatlan emberélet, mind hiába volt, hiszen néhány másodperc alatt semmivé foszlott. Zöld lángok csaptak a magasba, a levegőt halk mormolás töltötte be, olyan volt, mintha túlvilági lelkek sírnának, de Mara tudta, hogy csak a tekercsre mondott ige foszlányait hallják, még egyszer utoljára, mielőtt a semmibe vész.

– Tudod, hogy mit kell tennünk, ugye? – kérdezte Trevor, mikor a nő helyeslően bólintott, mindketten – mielőtt a vámpírok reagálni tudtak volna – párduc alakot öltöttek.

Záporoztak a vasgolyók a nosferatuk fegyveriből, de a fekete démonok olyan gyorsak voltak, hogy alig tudták szemmel követni őket. Egy hatalmas ugrással a vámpírok mögött termettek, Trevor letépte a legnagyobb fejét, mialatt Mara két másik szívét tépte ki, de nem állhattak meg, újabb fegyveres csoport jelent meg. Néhányan már vaktában lövöldöztek, nem törődtek azzal, hogy a társuk is megsebesülhet, hiszen tudták, hogy a vas lövedék sokkal nagyobb sebet ejt a párducokon, de hiába. Trevoréknak valahogy mindig sikerült kitérniük.

Faye testében George Madison tajtékzott. Minden számítását keresztülhúzták, most megfizetnek érte! Nem érdekelte, hogy mi lesz az ostoba nosferatukkal, csak a bosszú éltette, és hogy élve megússza a harcot.

A Williamet tartó vámpír elengedte a férfit, aki a földre zuhant, mint egy kő. Theresa kibontakozott az őt fogó szorításából, és a földre rogyott szerelme mellé.

– Will, kérlek, térj magadhoz – simogatta meg a férfi fehér és a szokásosnál is hidegebb arcát.

William lassan ébredezni kezdett, tagjaiban erőtlenséget érzett. Eszébe jutott, hogy mi történt, és a gyengeségéből arra következtetett, hogy jócskán lecsapolták a vérét. Megölni nem tudták, de legyengíteni igen. Micsoda okos ötlet! Csakis Madisontól származhat, hiszen egy erőtlen vámpír nem tekinthető ellenfélnek, így nem képes megvédeni Theresát. Rettegés fogta el ismét.

– Mi történt? – suttogta a nőnek, aki könnyein át mosolygott rá.

– Trevor megsemmisítette a tekercset…

– Tess, kérlek, menekülj el, tudod, hogy nekem nem lehet bajom – rimánkodott a nőnek. El sem tudta képzelni, ezek után Madison mire lesz képes.

– Szeretlek – szipogta a nő, és erősen szorította William kezét.

Madison a nagy rohanásban észrevette a megható jelenetet, amitől még nagyobb haragra gerjedt, rögtön kiadta a parancsot Arthurnak.

– Tégy a nővel, ahogy megbeszéltük! – azzal a kert egyik végében eltűnt a sötét bokrok között nyomában két nosferatuval.

Trevor éppen egy nagy követ kapott fel, hogy összezúzza vele egy vámpír fejét, amikor meglátta a menekülő Faye-t.

– Imara! – kiáltott társára, aki éppen a mancsai között hörgő vérszívót végezte ki. Egy pillanatra összenéztek, Mara tudta, hogy mit kell tennie. Nem hagyhatták, hogy Madison megússza. A párduc a nő után vette az irányt. Amman újra a magasba emelte a nagy követ, hogy befejezze a munkáját, de hirtelen pokoli fájdalmat érzett. A vámpírnak egy pillanat elég volt, hogy egy vascsövet szúrjon a férfi oldalába. Ijedt arccal kapott a sebéhez, a kő kiperdült a kezéből, ő pedig újra visszaváltozott emberré. A nosferatu csak erre várt, egy másik társával azonnal rávetette magát. Trevor összeszedte minden erejét. Kihúzta a csövet, és felnyársalta vele az egyiket, majd a másik fejébe szúrta, a cső a fülénél hatolt be. Tett egy elkeseredett kísérletet, hogy visszaváltozzon, de nem tudott, túl nagy volt a seb. Erősnek kell lennie! Nélküle Imara nem biztos, hogy boldogul! – gondolta, és a vérző sebhelyet fogva a nő után eredt.

Az ott maradt két nosferatu felemelte a földről Theresát, és Arthur karjaiba lökte, majd Williamhez léptek, talpra kényszerítették, és szorosan tartották két oldalról.

– Itt tehát a történet vége – kezdte Arthur. – Mitévő is legyek veletek?

– Ne merj hozzáérni! – sziszegte William haragtól fűtött hangján.

– Miért, akkor mit teszel, Taylor? Beárulsz anyunak?

– Megöllek, te utolsó féreg!

– Jobb ötletem van… mit szólnál, ha ajándékot kapnál tőlem… mondjuk egy helyes kis vámpírfeleséget?

– Ne! – üvöltötte William, a tehetetlenségtől majdnem szétfeszítette a düh, de bármennyire is próbált szabadulni a nála jóval erősebb nosferatuk szorításából, a vérveszteség garantálta, hogy esélye se legyen.

– Madison mindig is dörzsölt gonosztevő volt, ezzel velem is egyetértesz, ugye? – folytatta Arthur, majd végigsimított a rémült Theresa arcán. – Pokoli jó terveket tudott kieszelni, és nem változott ebben a képességében csöppnyit sem. Ne fickándozz kicsikém, akkor hamarabb túl leszünk rajta!

– Ha Trevor és Mara visszajön, neked véged! – kiabált továbbra is William.

– Ha és mikor… Arra végzek a munkával.

Azzal éles fogait kivillantotta, és jó mélyen a nő nyakába fúrta. Sikerült eltalálnia a nyaki ütőerét, mohón szívni kezdte a friss, meleg folyadékot. Élvezett minden egyes cseppet, ami lefolyt a torkán. Theresa felsikoltott, és hiába kapálózott, az erős szorítás szinte lebénította. William is rúg – kapált, de nem volt eredménye. Azt hitte, a szíve szakad meg, a legszívesebben apró cafatokra tépte volna Arthurt, aki éppen kiszívta a szerelméből az életet.

Nagy kortyokban nyelte a vért, ami kicsordult a száján, végigfolyt hegyes állán, és amitől még ocsmányabb lény benyomását keltette. Mikor úgy érezte, hogy eleget ivott az átalakításhoz, a közben eszméletlenné vált nőt a földre eresztette, felhasította a bőrt sápadt kezén éles agyarával, a nő szájához emelte, és belefolyatta a saját vérét.

– Ne, Arthur! – rimánkodott William. – Inkább öld meg, mint olyanná változtasd, amilyen te vagy!

– Szenvedni fogsz és meglakolsz azért, amit Madison lánya ellen elkövettél – vágott vissza a lény. – Amúgy is az agyamra mentél már, egy semmirekellő vámpír vagy, se embert ölni, se harcolni nem vagy képes! Ilyen szánalmas alaknak nem lenne szabad ennyi éven át életben maradni! De ha már elintézted magadnak a halhatatlanságot, hát éld le nyomorban és bűntudatban, mert mindkét nő, akit szerettél, miattad halt meg! Ez a tökéletes bosszú, mert ebben a formában képtelen leszel szeretni őt!

Érezte, ahogy a vére fogy, és veszít az erejéből, de nem hagyhatta abba, még pár liter és kész a mű. Egy újabb élet elvétele tapad a kezéhez. Ezt élvezte a legjobban! A gyilkolás volt az ő igazi drogja. Elégedetten nézett William megtört arcára, de ekkor valami mocorgást hallott a sötétben. A következő pillanatban pedig érezte, ahogy a hegyes tárgy átfúródott a mellkasán, egyenesen a szíve irányába haladt.

– Ezt a szüleimért és a testvéremért kapod! – kiáltotta Adam diadalittas pillantással az arcán, miközben Arthur felordított a szívébe fúródó karótól, és néhány másodperccel később egy maroknyi hamu lett belőle.

Adam újabb karóért nyúlt, a rávetődő nosferatuba szúrta, majd végzett az utolsóval is. Elégedetten nézett végig az üres kerten, majd Williamre pillantott. A férfi a fűben ült, karjaiban a vérző Theresa testével, aki mozdulatlanul feküdt.

– Meghalt? – kérdezte Adam, és lerogyott a testvére mellé.

A nő nyakán két lyuk éktelenkedett, amelyből csordogált a vörös folyadék.

– Még nem – sóhajtotta William könnyeivel küzdve. – Hallom, hogy dobog a szíve.

– Hála ég! – sóhajtott megkönnyebbülten Adam.

– Elveszítettük őt – sírta William, utat engedve a bánatának. – Nem tudtam megvédeni, miattam történt…

– Most mondtad, hogy él – nézett rá kérdően a másik.

– Arthur átalakította őt… kiszívta a vérét és a sajátjával pótolta. Theresa átváltozik… nem tudunk mit tenni ellene!

– Micsoda? – kérdezte elszörnyedve. Túl sok volt ez neki. Néhány hónap alatt meghaltak a szülei, a testvéréről kiderült, hogy egy szellem szállta meg, és a húga is ott haldoklott a szeme láttára, ráadásul egy vámpír karjaiban.

– Annyira sajnálom – hajtogatta William egyre, mialatt ringatta és csókolta a nőt, ahol érte.

Nemsokára két fekete alak jelent meg a bokrok mögül, Adam már élesítette a puskáját, hogy lelőjje őket, ám mikor a holdfényre értek, megnyugodva látta, hogy Mara és Trevor az.

– Megöltük őket, de Faye elmenekült – lihegte a férfi, közben még mindig a sebét fogta.

– Én kinyírtam Arthurt! – mondta büszkén Adam.

– Jó munka kölyök! – veregette vállon Mara. – Madison miatt nem kell többé aggódnunk, nem jelent ránk veszélyt a tekercs nélkül.

Ekkor meglátta a földön fekvő mozdulatlan testet, ahogy William felette zokog.

– Mi a fene történt itt? – kérdezte. Látta, ahogy Adam arca is elkomorul.

– Jaj, ne… ne… – Trevor is mellé rogyott, és William arcát kémlelte. Látta rajta a mélységes fájdalmat.

– Arthur átváltoztatta – suttogta William sírva. – Kérlek, tegyetek valamit! Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen!

– Sajnálom, William, de nincs mit tenni – ült melléjük Mara is, és lehajtotta a fejét. Nem egészen úgy ért véget ez a harc, ahogy kellett volna.

– Ha Tess átalakul, meg kell ölnünk – mondta elszántan William.

– Mennyi időnk van? – kérdezte Adam.

– Mindenkinél más, néhány óra, egy nap, talán kettő… – felelte Trevor.

Theresa érezte, ahogy az idegen vér szétárad az ereiben, és átveszi az uralmat a teste felett. Égetni kezdte belülről, mint a tűz, a fájdalomtól felüvöltött. A körülötte ülők tanácstalanul néztek egymásra. William közben szorosan tartotta a nőt, a lelkét átjárta a mélységes bánat.