Imara és Trevor a könyvtárban ültek, egymástól biztonságos távolságban, mikor Williamék beléptek a szobába.

– Nos, ha befejeztétek a turbékolást, esetleg megnézhetném azt a varázslatot? – kérdezte Mara türelmetlenül.

– Mindjárt keresem – válaszolta Tess, majd elindult Madison rejtekhelyére William társaságában.

Jó öt perc múlva tértek vissza egy naplóval. Theresa leült az asztalhoz, ahol William a regényeit írta, és vadul lapozni kezdett.

– Mit akart vajon Miss Elisabeth üzenni azzal, amit neked mondott? – kérdezte Trevor Marát.

– Mire gondolsz?

– Hogy lesz valami, amit nehezen teszel meg, de a szívedre kell hallgatnod…

– A szellemek előre látnak bizonyos dolgokat.

– Azon gondolkozom, hogy vajon a köztünk létrejövő vad és szenvedélyes szexről beszélt-e…

– Úgy látom, te tényleg nem félted a golyóidat! Pedig már kezdtem remélni, hogy lefolytatjuk az első értelmes beszélgetésünket.

Theresa és William halkan kuncogtak az előadáson.

– Megvan! – mondta elégedetten Tess, és olvasni kezdett.

„ 1835.

Elisabeth nemrég múlt el öt éves. Hogy szalad az idő! Drága feleségem is már mióta halott! Megpróbáltam mindent, de senki sem találja a módját, hogy visszaadja őt nekem! Néha gyűlölettel nézek a saját lányomra, amiért elvette tőlem azt az asszonyt, akit az életemnél is jobban szerettem. Ha ő nincs, a feleségem most élne! Figyelmeztetem magam, hogy nem szabad így éreznem a lányommal kapcsolatban, hiszen benne Ő tovább él, de nem megy, nem bírom elfogadni! Kell, hogy legyen visszaút! Sosem fogom feladni! Rose és én egy napon együtt leszünk újra!

A minap egy indián sámánt hoztak el hozzám a szolgáim, aki nagy varázsló hírében áll. Képes kapcsolatba lépni magasabb hatalmakkal, s nagyon sokat tud a lélekvarázslatokról. Azt mondta, lenne rá lehetőség, hogy halálom után a lelkem tovább éljen egy ilyen varázslat segítségével. Egy tárgyra lesz szükség, amit mindig magamnál tartok, s ha elhalálozok, a lelkem átszáll, s bezáródik abba a tárgyba. Hiszek benne, hogy ez sikerülhet! Ha pedig ez az amulett egy megfelelő ember kezébe kerül, akkor a lelkem benne továbbélhet, s talán akkorra meglesz a módja, hogy visszahozzam Őt is.

Úgy véltem a legmegfelelőbb tárgy e varázslat elvégzésére a feleségem kedvenc nyakéke, melyet tőlem kapott. A borostyánkőből készült medál egy arany láncon lóg, gyönyörű kézműves darab. A halála óta magamnál tartom…”

A szöveg alatt egy Madison által készített rajz volt látható az amulettről.

– Én ezt láttam Madison nyakában! – kiáltott fel Trevor.

– Én is – helyeselt William.

Hallották, hogy megáll egy autó a ház előtt, kinyílt majd bezáródott a bejárati ajtó, hamarosan Adam állt meg előttük egyenruhában.

– Hát te? – kérdezte Theresa, a legrosszabbra gondolt.

– Járőröztem és gondoltam, benézek. Jutottatok valamire? – kérdezte az esti akcióra gondolva. Nehezményezte, hogy egyikük sem hívta fel, pedig már ő is tagja volt a csapatnak.

– Nem volt ott…

– Elisabeth?

– Nem, a tekercs… valaki megelőzött minket. Hosszú történet – legyintett Trevor. – Ha hazaviszel, beavatlak.

– Az jó lesz – sóhajtotta Adam, és az asztalon fekvő képre bámult.

Egy ideig gondolataiba merülve szemlélte.

– Fura, mintha már láttam volna – sóhajtotta, és tovább gondolkozott.

– A naplót? – kérdezte Tess.

– Nem, a medált. Fogalmam sincs, hogy hol, de annyira ismerős…

– Biztos valami hasonlót láttál… – próbálta meg Trevor ennyivel elintézni. Kizártnak tartotta, hogy Adam ugyanezt az ékszert látta volna valahol.

– Minden, amit Madison leírt, lehetséges. Egy ilyen varázslat új értelmet ad mindennek, ami eddig történt. Akkor nem hiába éreztem egy rossz szellem jelenlétét.

– De ha ez igaz és a vén mocsok konzerválta magát így, mit tehetünk? – kérdezte Trevor. Ahelyett, hogy az ügy végére érnének, egyre jobban belekeverednek.

– Előkeríthetjük a medált, és a tekerccsel együtt elpusztíthatjuk mindörökre. Csak így tehetünk pontot ennek a rémes históriának a végére.

– Egy újabb misztikus dolog, ami megoldásra vár! – sóhajtotta Theresa. – Lehetne, hogy holnap folytassuk, mert nekem leragadnak a szemeim.

– Ötlet elfogadva! – pattant fel Trevor.

– Tess, emlékszel anya régi dobozaira a padláson? – kérdezte Adam, aki nem hallotta a körülötte folyó beszélgetést, a fejét törte.

– Igen, bár én sosem nyitottam ki őket. Anya mindig azt mondta, régi családi dolgok vannak benne, és sosem érdekeltek igazán.

– Egyszer, mikor kicsik voltunk, Faye és én felmentünk oda… esküdni mernék rá, hogy láttam egy ehhez hasonlót ott.

– Biztos nagyi egyik bizsuja volt, Adam. De holnap reggel felmegyek és megnézem.

– Rendben, én elmegyek a levéltárba, a férfiak úgyis hasznavehetetlenek… – mondta Mara, majd kisétált a szobából.

Trevor és Adam követték a példáját, az előbbi részletesen mesélni kezdte az éjszaka folyamán történteket a társának.

***

– Végre! – sóhajtotta Theresa, amikor Trevorék után becsukódott az ajtó. – Azt hittem, már sosem mennek el.

– Jó lesz kicsit kettesben lenni, mostanában túl nagy a tömeg körülöttünk – súgta William a nő fülébe, aki a kandalló előtt állt, amit William meggyújtott néhány órája, mivel az idő közben hűvösre fordult. – Valahányszor meg akarlak csókolni, felbukkan valaki…

Közben ajkát játékosan a nő forró szájára tapasztotta, és szenvedélyes csókban egyesültek, mely mindkettejükben felkorbácsolta a szunnyadó vágyat.

– Itt nagy baj lesz, William, ha nem fogod vissza magad! – zihálta a nő két csók között.

– Szeretnéd, hogy megálljak? – kérdezte William mélyen a nő szemébe nézve.

– Eszedbe ne jusson! – csókolt vissza Tess, és mint egy kiscica olvadt bele a férfi hideg karjaiba.

Theresa kigombolta a férfi fekete ingét, közben William a nő hajával játszott, lassan lefejtette róla a kötött kardigánt, majd a vékony hosszú ujjú pulóvert, és lágyan a finom bőrt csókolgatta. Gyengéden az ölébe emelte a törékeny, vékony nőt, a karjában vitte az emeletre, ahol életük legcsodálatosabb éjszakáját töltötték el.

***

Theresa Harris mélyet sóhajtott, kulcsát a zárba helyezte. Mióta az apja a kórházban volt, és a támadás érte, amiről már fogalmuk sem volt, hogy kinek a műve lehetett, nem szívesen jött haza. Biztosra vette, hogy a padláson nem fog találni semmit, de a saját és a többiek megnyugtatására, azért eldöntötte, hogy körülnéz. Gyorsan a konyhába ment, hogy igyon egy pohár vizet, ám nem talált tiszta poharat. Éktelen rendetlenség uralkodott a helyiségben, miután szokásától eltérően beleivott az ásványvizes üvegbe, elhatározta, hogy ha végzett a padlással, itt kitakarít. Míg az anyja élt, nem fordulhatott volna elő ilyen ebben a házban! Mindig rend volt és tisztaság.

Felment a lépcsőn, lenyomta a padlásajtó kilincsét. Odabent mindent vastag por borított, dohos szag terjengett a levegőtlen helyiségben. Felkapcsolta a villanyt, majd az apró ablakhoz lépett, és kinyitotta. Fogalma sem volt, hol kezdjen a kereséshez, Adam valami ládáról beszélt, de itt mindenhol ládák voltak. Picit pontosabban is kifejezhette volna magát a bátyja, morgott magában. Felhívta volna telefonon, de tudta, hogy ő és Trevor elmentek egy titkos helyre a tekercs darabkájáért, hogy Mara megsemmisíthesse. Mivel az a hely valami erdőben van, Trevor többet nem volt hajlandó elárulni róla, ezért nincs térerő. Vagyis egyedül kell boldogulnia.

Kinyitotta a hozzá legközelebb álló dobozt, amiből régi emlékek bukkantak elő a gyermekkorából: a kedvenc mesekönyv, babák, játékok, képek. Figyelmeztette magát, hogy erre most nincs ideje, próbáljon a feladatára koncentrálni!

Nekilátott másik fél tucat doboznak, de továbbra sem talált semmit. Már majdnem feladta a keresést, mikor meglátott egy régi faládát, ami egy utazóládára emlékeztette leginkább. A teteje hangos nyekergéssel nyílt fel, egy halom molylepke röppent ki belőle. A benne levő ósdi ruhákból már csak apró cafatok maradtak. Az alján egy apró ékszeres dobozra bukkant, ami nyitva volt. Kiemelte, letette a földre, majd felnyitotta.

– Na, lássuk a medvét! – mondta magának.

A dobozban régi ékszerek voltak, egy befeketült gyűrű, megrozsdásodott láncok, fülbevalók, értéktelen vackok, ahogy korábban is gondolta. Csalódottan sóhajtott fel, mikor megpillantott egy fotót a földön, azok között, amiket nem rég szórt oda.

A kép nagyon régi felvétel volt és eléggé kezdetleges, elmosódottan látszott rajta egy nő, hosszú ruhában. A kép fekete fehér felvétel volt, de így is szemet szúrt rajta – rossz minősége ellenére – a nő nyakában lógó medál. A Madison naplójában látott rajz szakasztott mása volt. Megfordította a felvételt, és elégedetten mosolyodott el: Rose Harris Madison, 1830.

Mindent úgy hagyott, ahogy volt, a képpel a kezében leviharzott a lépcsőn, elfelejtette, hogy mosogatni és pakolni akart, egyenesen William birtoka felé vette az irányt.

***

Mara reggel elsőként lépett a levéltár épületébe, ami a könyvtár alagsorában volt megtalálható. Elmondta a levéltárosnak, hogy mit keres és a nő megmutatta neki, hol találja a régi huntsville-i családok adatait. Ezekből kiderült, hogy George Madison a Madison család utolsó sarja volt, nem volt testvére, így Elisabeth volt az utolsó, aki megörökölhette ezt a nevet. Mivel azonban lány volt, és korán, huszonkét évesen meghalt, a férfi tisztában volt vele, hogy a Madison ág az ő halálával kihal. Más volt a helyzet az anyai ággal, hiszen Rose Harrisnek volt egy fiútestvére bizonyos Joseph Harris. Elképesztőnek tartotta, hogy itt ez a hatalmas, rendelkezésükre álló anyag és a Harrisek sosem voltak kíváncsiak az eredetükre, főleg, hogy két történész is van a családjukban. Vagy talán Helen mindvégig tudott erről is, csak a gyerekeivel nem közölte? Ráment a fél délelőttje, mire átnézte az egész anyagot, de diadalittas pillantással nézett fel, mikor megpillantotta az ismerős nevet: Ted Harris, 1956, szülei Adam Harris és Madeline O’Brian. Ezek szerint tehát van összefüggés a Harrisek és Madison között, most már csak arra kéne rájönni, hogyan viszi ez előbbre az ő ügyüket. Az, hogy tudják, rokonságban álltak egymással, egyelőre sokat nem segít nekik. Talán csak annyit, hogy Adam Harris valóban láthatta azt a medált. Ám ha ez így van…

Izgatottan pattant fel az asztaltól, mindent szanaszét hagyott a levéltáros legnagyobb bosszúságára.

***

– Úgy tűnik, a bátyámnak valóban igaza volt! – tette le a képet Theresa az asztalra William elé.

– Rose Harris – olvasta William, majd szemügyre vette a fotót. – észrevetted, amit én?

– Igen, viselte a láncot. Itt már várandós lehetett Elisabethtel – közben egy pillanatra elgondolkozott. – Nem is tudtam, hogy már akkoriban csináltak fényképeket.

– Csináltak, de csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak és persze nem a mai fényképezőgépekre kell gondolni. Ha jól emlékszem, 1828-ban csinálták az elsőt.

– Félelmetes, mikor ilyenekről beszélsz – nevetett fel Theresa. – és akkor már hány éves is voltál? Te jó ég! Még belegondolni is szörnyű!

– 1828-ban, még csak 194 – vigyorgott pimaszul a férfi. – Azt mondtad, nem zavar a korkülönbség!

– Nem is, amíg nem látszik – nyomott puszit Theresa a férfi arcára. – Csak elképzeltem, hogy a történelem legjelentősebb eseményeit te mind személyesen tapasztalhattad meg… amikről én tanultam, majd később tanítottam, te átélted! Remélem, egyszer majd, ha mindez a szörnyűség véget ér, mesélni fogsz nekem az életedről.

– Hát persze, kedves – suttogta, és apró puszit nyomott Tess orrára.

– Hogy lehet, hogy egy történész család semmit sem tud a származásáról? – csörtetett be Mara.

– Neked is jó napot – válaszolta Theresa.

– Rose Harris leszármazottja a családod apai ága. Hogy lehetséges, hogy egy ilyen fontos információról fogalmatok sem volt?

– Micsoda? – kérdezte elképedve Tess.

– Fél napom ráment a könyvtárban erre, de minden ott van feketén fehéren.

– Nem, az nem lehet. Anya azt mondta, hogy a családfánk nyilvántartása egy tűzben porrá égett évtizedekkel ezelőtt.

– Vagy úgy… tehát akkor anyád nem akarta, hogy megtudd, hogy közöd volt Madisonékhoz.

– Miért ne akarta volna? – Theresa semmit sem értett.

– Nem tudom, és már megkérdezni sem tudjuk tőle. Viszont legalább azt tudjuk, hogy nem véletlenül keveredtetek ebbe a történetbe.

– Mindennek oka van… – suttogta Tess.

– És milyen érdekes, hogy aki erről tudhatott, mind halott vagy nem tud beszélni!

– Mire akarsz célozni, Mara?

– Arra, hogy édesapád nem véletlenül fekszik a kórházban, és valószínűleg nem Arthur műve az egész. Felteszem, a láncot nem találtad meg.

– Nem… csak ezt a képet… – mutatta meg a nőnek.

– Egyre érdekesebb ez a történet…

– Apa… talán ő tudhat valamit! – kiáltott fel a nő, és felkapta az asztalról Madison naplóját benne a medál képével.

– Tess, édesapád kómában van – próbálta William visszarántani a földre.

– Tudom, Will. De ha ezt meglátja és tud róla valamit, lehetséges, hogy valahogy reagál…

– Nem tartom valószínűnek – rázta a fejét a férfi.

Ezt azonban Theresa már nem hallotta, kiviharzott a házból, a meglepett William és Mara csak bámultak utána.

***

Ted Harris üveges tekintettel bámult maga elé, mikor Theresa belépett a szobába. Nem történt jelentős változás az állapotában, az orvosok nem is remélték, hogy fog.

– Apa, kérlek, figyelj rám! – ült le mellé Tess és megsimogatta a férfi kezét. Nem reagált. –  Segítened kell nekem! Láttad valaha ezt a láncot vagy medált?

Azzal kinyitotta a naplót, és az apja szeme elé tartotta. A férfi nem reagált. A szeme sem rebbent a kép láttán.

– Nagyon fontos lenne, apa! Kérlek! – könyörgött a nő. – Szedd össze magad! – kezdett kiabálni, a tehetetlenségtől a könnyek végigperegtek az arcán. – Csak ülsz itt és bámulsz magad elé, mikor nekem szükségem lenne rád! Kérlek! Csak nézd meg, egyetlen pillantást vess rá!

Ted Harris tekintete azonban nem változott. Élettelenül bámult maga elé.

Halkan nyílt az ajtó, egy cipő sarkának kopogása hallatszott.

– Kíváncsi voltam mennyi időre lesz szükséged, amíg rájössz… – szólalt meg az ismerős hang Tess háta mögött.

A szívhangot jelző monitor hirtelen hangosan csipogni kezdett, a kék vonalak fel-alá ugráltak, Ted Harris rángatózni kezdett.

– Apa, Úristen, mi történt? – kiabált Tess. – Nővér!

– Nem szép, hogy így reagált a hangomra! Mindig is te voltál a kedvence a vén bolondnak, Tessa. Ám gyenge vagy, nem tudtad őt megmenteni és a barátaidat sem fogod.

A monitoron a vonal egyenessé vált, csak az egyhangú sípolás hallatszott. Theresa lassan felemelte a tekintetét, és az előtte álló nőre nézett. A nyakában ott lógott a borostyánköves medál.