19. fejezet

Faye

William és Imara a nappaliban ültek és próbálták elkerülni az egymással való beszélgetést. Williamnek fogalma sem volt, mit mondhatnak a nőnek, Mara pedig megkönnyebbültséget érzett, hogy nem kell szóba állnia a vámpírral.

William idegesen nézte az órát, már elmúlt délután öt és Theresa még mindig nem jelentkezett. Érthetetlen volt, hogy miért rohant el úgy az apjához, hiszen kizárt, hogy az öreg, aki egy ideje már éber kómában van, reagálni fog egy kétszáz éves rajzra. Aggódott a nőért, de mivel még nem volt sötét, nem mehetett ki a házból.

– Ha öt percenként bámulod az órát, nem telik gyorsabban az idő – mordult rá Mara. – Hol a francban van Trevor meg a kölyök?

– És Tess? Már órákkal ezelőtt vissza kellett volna érnie!

– Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, akkor nem mászol a nyakára és adsz neki teret… nem az őskorban vagyunk, ahol a nőnek minden másodpercéről be kell számolnia!

– Nem tudom, mi bajod van, Imara, de ha így folytatod, egyedül öregszel meg… ha nálatok olyan létezik egyáltalán – förmedt rá William, rá nem jellemző módon. – Ha nem vetted volna észre, harcban állunk egy nem éppen a jó szívéről híres vámpírbandával, és lehet, hogy egy elmebeteg szelleme is itt bujkál… Theresa pedig egyedül mászkál odakint, ő egy ember… neki nincsenek szuperképességei és nem képes magát megvédeni! Bármilyen hihetetlen, de ÉN képes vagyok érzésekre és szeretem őt!

– Jól van már – vonta meg a vállát a nő. – Meg ne egyél, vérszívó!

– Látom, nem csak velem vagy képes ilyen kellemesen elcsevegni! – lépett be Trevor széles mosollyal az arcán. – Még nem láttam, hogy valaki így felhúzta volna Taylort. Gratula! – kacsintott a nőre.

Nem zavartatta magát, nem említette a titkos küldetés sikerességét sem, ledobta a kabátját a fotelba, mintha otthon lenne és leült Mara mellé a kanapéra.

– Hol jártatok eddig? Nekem nincs időm órákat várni rátok! – duzzogott a nő.

– A türelem rózsát terem – bökött játékosan a nő orrára.

– Micsoda jó kedved van! – vetette oda. – Miért? Megszűnt a szorulásod?

– Úgy látom, te még mindig küzdesz vele…

– Be tudnátok fejezni egy percre? – fakadt ki ismét William. – Elegem van belőletek! A helyzetünk se nem szórakoztató, se nem mondható viccesnek!

– Hát neked meg mi bajod van? – nézett rá Trevor őszinte csodálkozással. Még sosem látta ilyennek.

– Tessnek már órákkal ezelőtt vissza kellett volna jönnie és azt hiszi, valami történt vele – foglalta össze Mara.

William szúrós szemeket meresztett a nőre, mélyet sóhajtott. Ha lett volna szíve, az most a torkában dobogott volna. Nem tudta megmagyarázni, honnan van az érzés, ami belül motoszkált a lelkében, de úgy érezte, valami baj történt.

– Adam? – kérdezte Imara ismét. Nem bírt egy helyben üldögélni, mintha semmi dolguk nem lenne a világon. Legszívesebben már egy repülőn ülne útban Írország felé. Szerette volna már ezt a történetet elfelejteni.

– Telefonáltak neki a kórházból, mindjárt jön – vetette oda. – Egyébként, kösz az érdeklődést, igen, elhoztam a varázsigét!

– Add ide! – azzal Mara már nyújtotta is a kezét a tekercsért.

– Még mit nem! – csapott rá Trevor. – Én vagyok az őrző, nem fogom kiadni senkinek, csak gyújtsd meg a kandallót, rádobom, és ennyi volt. Viszlát, Madison! Viszlát, Arthur! Viszlát, hiénák!

– Elfelejtetted, hogy a tekercset nem lehet hagyományos módszerekkel megsemmisíteni? Csak én ismerem a varázslatot, ami elpusztítja – vágott vissza Mara.

– Na persze, egy pillanatra kiment a fejemből, hogy hirtelen te lettél a világ közepe.

– Te tényleg semmire sem emlékszel, amit apáink tanítottak – sóhajtotta csalódottan Mara szemrehányó tekintettel nézve a férfire. – Egy amerikai ficsúr lettél, nem is vagy méltó a törzsünk örökségére!

– Elképesztőek vagytok! – mordult rájuk William. – Tényleg ennyire utáljátok egymást vagy szerelmesek vagytok, mert kezdem azt képzelni!

– Hé, vérszívó, eddig mindig olyan szerényen hallgattál a sarokban. Az a szerep jobban állt! – vágott vissza Mara.

– Gyerekek! Ne marakodjatok! Térjünk inkább vissza erre a bizonyos varázslatra. Mikor eshetünk túl rajta? – szólt közbe ezúttal Trevor.

– Még ma este. Mivel az aneihkok a holdhoz vannak kötve, ezért a varázslatuk is a hold fényénél semmisíthető meg egy ellenvarázsige segítségével.

– És te honnan tudsz olyat?

– Nem tűnt még fel, hogy tanultam egyet, s mást Aigától?

A társalgást a belépő Adam szakította félbe, az arcán szomorúság ült, a pillantása üveges volt, látszott rajta, hogy valami történt. Valami rossz.

– Adam? – kérdezte William, már keserű érzés fojtogatta a torkát.

– Apa… meghalt – suttogta. Erre a kijelentésre William kissé megnyugodott, ám Adam folytatta. – Theresát pedig nem találják a kórházban. Ott volt, de a nővér szerint hirtelen eltűnt. Volt vele valaki. Próbáltam hívni, de ki van kapcsolva – motyogta.

– Ülj le! – karolta át Trevor a társát együtt érzően.

– Mikor történt ez? – kérdezte William aggodalommal teli hanggal.

– Fél háromkor – suttogta Adam. Néhány hónapja az anyja halt meg, most pedig az apja. Túl sok volt ez neki.

– Most meg már elmúlt öt! – nézett az órára, ami már fél hatot mutatott. – Valami történt!

– Igen, meghalt az apja! – morogta Trevor mérges szemeket meresztve a vámpírra. Nem értette, hogyan lehet ennyire érzéketlen! Bár nem csoda, hisz nincs szíve.

– Tudom és sajnálom, de gondolkozzatok! Tess nem tűnne el, mikor ennyi minden zajlik körülöttünk, nem kapcsolná ki a telefonját… ismerem már ennyire!

– Ez igaz – válaszolta Adam, letörölte a szemét, és a húga miatt kezdett aggódni. – Tess tényleg nem tenne ilyet! Engem hívott volna először, hogy mi történt.

– Nála volt a napló, elment, hogy megmutassa édesapátoknak a medálról készült képet, hátha reagál rá és megtudjuk, hol van.

– Megtalálta? – kérdezte Adam.

– Nem, de talált egy képet Rose Harrisről, akinek édesapátok a leszármazottja a levéltári adatok szerint, vagyis a medál tényleg ott rejtőzhetett a padlásotokon, ám valaki elvitte.

– De minek ment Tess a kórházba? – értetlenkedett Adam továbbra is.

– Azt gondolta, hogy ha megmutatja a képet a medálról édesapátoknak, ő valamilyen módon reagálni fog rá, ha már látta.

– Ostoba gondolat! – mormogta Trevor.

– Tess mindent megpróbál, hogy előrébb vigye az ügyünket! – förmedt rá William újra. – Ellenben egyesekkel, akik csak a kritizáláshoz értenek.

– Higgadjatok le! – szólt közbe ezúttal Mara. Ennyi hímmel körülvéve, akikben túlteng a tesztoszteron, meg kell próbálnia legalább neki higgadtnak maradni! – Ezzel tényleg nem jutunk sehova! Inkább szedjük össze, hogy mit tudunk: Madison felesége Rose és édesapátok rokonságban álltak egymással, ez megmagyarázhatja, hogy miért kerültetek kapcsolatba az üggyel. Volt ez az amulett, amin George elvégeztette a varázslatot, és ami valószínűleg öröklődött a családotokban, így láthatta Adam a padláson. Arra kell rájönnünk, hogy ki és miért vihette el.

– A nosferatuk? – vetette fel Adam.

– Kizárt. Honnan tudnának ők erről az amulettről, meg miért kellene ez nekik? Madison velük is kiszúrt, nem lenne érdekük segíteni őt – válaszolt Mara.

– Olyan valaki, aki megfordult a házban, tudott a családi ékszerekről… esetleg egy kleptomániás nagynéni? – Trevor ismét túllőtt a célon.

 – Valaki a családból? – vette fel Mara. Ez volt számára a legkézenfekvőbb megoldás.

– Anya sosem hordott ékszert, apát miért érdekelte volna?

– Nem lehet, hogy pénz szűkében voltak és eladták?

– Nem – rázta a fejét Adam. – Anya és apa mindig becsületesen dolgoztak és sosem kellett nekik régi családi tárgyakat eladni.

– Mi a helyzet a nővéreddel? Elég bogarasnak tűnt – vetette oda Trevor.

– Faye egy elkényeztetett kis dög, de évente egyszer, ha Huntsville-be téved, túlságosan el van foglalva a saját életével! Ráadásul menő üzletasszony, minek neki egy medál?

– Faye? Ő az a gonosz nővér, aki kellemetlen perceket okozott Tessnek a kórházban? – kérdezte William.

– És számos más alkalommal – tette hozzá Adam.

– Van róla képed? Sosem találkoztam vele.

– Én igen – mosolygott Trevor. – de elég pökhendi teremtés.

– Nem hiszem, hogy ez a megfelelő idő az ismerkedésre – bökte oldalba Mara Williamet és nem értette, miért van erre a beszélgetésre szükség. Kit érdekel, hogy ez a Faye nevű nő hogyan néz ki? Férfiak! – gondolta rosszallóan.

Adam elővette a tárcáját, és kihúzott belőle egy képet, amin az egész család látható volt. A szüleik, majd a mosolygós Adam és Theresa, aztán a fekete hajú, morcos arckifejezésű nő. William esküdni mert volna rá, hogy már találkozott vele. Aztán leesett neki, honnan olyan ismerős! Azt hitte, menten rosszul lesz.

– Ismerem őt – suttogta elfúló hangon.

Mindhárman rászegezték a tekintetüket és értetlenül bámultak rá.

– Faye-t? – kérdezte Adam. – Nem azt mondtad, hogy még sosem láttad?

– Nem tudtam, hogy ő a nővéred.

– Na, én elvesztettem a fonalat – grimaszolt Trevor.

– Néhány éve beállított hozzám, azt mondta, a Madison család leszármazottja és virágot hozott a sírjukra…

– Micsoda?

– Hihető történetnek tűnt. Megsajnáltam és adtam neki kulcsot, mivel nappal volt, én nem mehettem ki vele. Azóta rendszeresen jár ide a mauzóleumhoz, minden évben hoz virágot…

– Most ugye csak szórakozol velünk? – kérdezte Trevor, de William arckifejezését látva elbizonytalanodott.

– Mara, hogy működik ez a lélekkő vagy mi? – William azt hitte, elájul a gondolattól, ami átfutott az agyán. Az nem lehetséges!

– Ahogy Madison leírta. Egy varázslattal az amuletthez kötik az ember lelkét, a halálakor pedig bezárul a kőbe.

– Meddig? Vagy hogyan szabadulhat onnan?

– Akármeddig és kétféleképpen: ha megtalálja a megfelelő hordozótestet, vagy ha eltörik a kő, ám ebben az esetben is szükség van egy testre, aki befogadja a lelket. Annak, akibe egy ilyen szellem beleszáll, hajlandónak kell lenni a fogadására.

– Vagyis ha jól értem, – magyarázta William. – akkor lehetséges, hogy Faye a mi emberünk.

– A nővéremről beszélünk… Jó, nem tökéletes, de akkor sem őrült tömeggyilkos! – kérte ki magának Adam.

– Adam, ha az a helyzet, amire gondolok, akkor ez a nő nem is a testvéred, hanem George Madison személyesen, aki visszajött, hogy bosszút álljon rajtunk.

– Ez ostobaság! – hárított Adam.

– Miért az? – William továbbra sem tágított. – Te mondtad, hogy fent voltatok a padláson és láttad nála ezt az amulettet. Ő a legmegfelelőbb alany Madison számára, hiszen a felesége leszármazottja. Beleköltözött, beférkőzött a lelkébe, az elméjébe és a saját mintájára formálta. Csak a megfelelő időre kellett várnia, úgy alakította az eseményeket, hogy minden a helyére kerüljön. Itt vagyunk mindannyian, akik ártottunk neki…

– Utálok veled egyetérteni, de van abban valami, amit mondasz – jegyezte meg Trevor, libabőrös lett a karja a gondolattól. – Egyszer édesanyátok halála után találkoztam vele a házban és véletlenül meglöktem. Erre ő a következőket mondta: „Kotródj az utamból te koszos nigger!” Ismerősen cseng? – nézett sokatmondóan Williamre.

– Ezt nekem miért nem mesélted el? – kérdezte Adam.

– Nem akartam konfliktust közöttünk. Gondoltam, a nővéred rasszista, sok ilyennel találkoztam már.

– A hideg szaladgál a hátamon – mondta Adam. – Ha belegondolok, Faye-jel már gyerekként is sok gond volt. Folyton szomorúságot okozott anyáéknak. Lenézte a színes bőrűeket. Egyszer egy fekete srác randira akarta hívni, ő úgy megverte, hogy hetekig kórházban ápolták. Még pszichológushoz is elvitték. Aztán mikor egyetemre ment, teljesen elszakadt otthonról és alig láttuk. Akkor is távolságtartó volt, sosem engedte szabadon az érzéseit. Sosem mondta, hogy szeret…

– Uramisten! Egy újabb nem várt fordulat! – suttogta Mara, már látta távolodni magától az írországi repülőutat.

– Ez megmagyarázza, hogy miért jött el a kriptához, virágot hozott a feleségére…

– Ez betegül hangzik…

– Tess komoly veszélyben van! Madison nem fogja megkímélni az életét, hacsak nem adjuk át neki a tekercset!

– Álljunk le egy pillanatra! Mindez csak feltételezés… lehet egy szó sem igaz belőle!

– Ugyan már, Mara! Ezzel az információval minden részlet a helyére került. Már tudjuk, hogy semmi sem volt véletlen, és minden egyetlen ember műve: George Madisoné.

– Akkor egy dologban pedig velem kell egyetértened, William, bármilyen kegyetlenül is fog hangzani, amit mondok. Ma este el kell pusztítanunk a tekercset, akkor Madison harca értelmetlenné válik. És ezt bármi áron véghez kell vinnünk!

– Hogy érted ezt? – kérdezte Adam.

– Úgy, hogy nem számít, mi történik Theresával. A tekercs ma megsemmisül.

– Hallod te egyáltalán magadat? – förmedt rá William.

– A célnak kell az elsőnek lennie a többi csak járulékos veszteség.

– Járulékos veszteség? A szerelmem halála? – William olyan haragot érzett a nő iránt hirtelen, ami már nagyon-nagyon régen nem kerítette hatalmába. Legszívesebben ott helyben széttépte volna!

– Úgy értem, ha választanunk kell… semmi esetre sem adhatjuk oda a tekercset Madisonnak.

– Engem egyedül csak Theresa érdekel! Semmi közöm többé az ostoba harcotokhoz! – azzal felugrott, kiviharzott a szobából, és Tess keresésére indult.